Tizenhárom öltés

 

A tetőn ajtónyitódás és –csukódás, majd sietős léptek zaja hangzott fel. Sarah álmosan felpillantott, de most még ez a semmi kis mozdulat is nagy erőfeszítésébe került. A feje ismét előrebukott, a szemét megkönnyebbülten behunyta, és felkészült, hogy nyugalomban folytathassa az eddig már kerek három alkalommal megzavart szunyókálását.

– Nocsak, nocsak. Nézzenek oda! – szólalt meg valaki közvetlenül a lány előtt, és Sarah tudta, hogy most jó ideig nem lesz nyugta. Még pár másodpercre szorosan összezárta a szemét, abban reménykedve, hogy csak a gyógyszerek hatása miatt hallucinált, de legnagyobb önsajnálatára ez nem tűnt valószínűnek. A lehetőséget akkor vetette el véglegesen, mikor az illető lehuppant mellé a korlát tövébe.

– Valaki ellógja a kémiát – mondta végül, mielőtt még túl hosszúra nyúlt volna a csend.

Nevetés volt a válasz. Megkönnyebbült, elnéző nevetés.

– Még te beszélsz? Csak az első órára vonszoltad be magad, és akkor is elhúztad a csíkot egy húsz perc múlva. Azóta is itt kuksolsz a tetőn? Már mindjárt végzünk.

– Felmentésem van. – Sarah végre kinyitotta a szemét. – Egy teljes hónapra próbaidőre tettek, ha úgy tetszik. Még igazolást is kaptam. Kiállították rólam, hogy per pillanat szellemileg és érzelmileg megzavarodott állapotban vagyok, és felírtak nekem egy csomó gyógyszert is. Mindenféle nyugtatót, amitől egyfolytában fáradtnak érzem magam.

– És akkor mégis minek szeded?

– Jaj, Jesse, a te IQ-ddal ezt igazán illene megértened – sóhajtott Sarah, s maga elé húzta a térdét. – Így tudom a legkönnyebben kizárni a külvilágot. Jó, oké, ez most úgy hangzik, mintha menekülni próbálnék. És azt hiszem, van is benne némi igazság. El akarok rejtőzni a valóság elől, mert túl nehéz megbirkóznom vele.

Jesse komoran bámulta a tető hűvös járólapját, miközben gondolatok százai töltötték meg a fejét. Nem szívesen emlékezett vissza arra a napra… Mikor is volt? Már pontosan tizenhárom napja. Szombaton történt az egész, valamikor reggel hat körül, hogy Sarah máig ismeretlen okokból öngyilkosságot próbált elkövetni. Az apja talált rá, és bizonyára az óta sem tudta kiheverni a látvány okozta sokkot. De hát mégis mire kellett volna számítani? Az ember nem mindennap találja a lányát a fürdőkádban, felvágott erekkel.

Sarah jobb csuklóján most is ott éktelenkedett egy hosszú, fehér heg. Tizenhárom öltéssel varrták össze.

– Miért? – kérdezte végül Jesse feldúltan. A téma mindezidáig még egyszer sem merült fel kettejük között, így nem csoda, hogy felgyülemlettek a fiúban az indulatok. – Miért, Sarah? Hogy tehetted ezt azzal a rengeteg emberrel, akik szeretnek?

Nem igazán tudta, milyen választ vár erre. Hogy magyarázatot vagy mentegetőzést, bűntudatos vagy egykedvű hallgatást, könnyeket vagy közönyt – fogalma sem volt. Annál jobban meglepődött, mikor Sarah egy kis idő elteltével beszélni kezdett.

– Azért tettem, mert szerelmes vagyok.

Jesse hirtelen köpni-nyelni nem tudott döbbenetében. Már majdnem tíz éve voltak barátok a lánnyal, de ilyet még soha nem hallott a szájából. És ami azt illeti, nehezen tudta elképzelni, hogy Sarah bárki iránt is több szeretetet tápláljon egyszerű barátságon vagy rokoni viszonyon túl. De azért megemberelte magát, és a tőle telhető legnyugodtabb hangnemben próbált válaszolni.

– Szerelmes? És az miért baj?

– Nem magával az érzéssel van a gond. Sokkal inkább azzal, hogy a srác a húgom pasija. És különösebben nem is bántana a dolog, ha nem lennék vele tisztában, hogy én már jóval korábbról ismerem.

– És csak akkor jöttél rá, hogy szereted, amikor…

– Nem, ebben tévedsz – rázta meg a fejét Sarah hevesen, hogy tincsei csak úgy röpködtek körülötte. – A barátságunk korai szakaszában vettem észre a jeleket, és aztán már nem tehettem ellene semmit. De nem volt elég bátorságom, hogy bármit is lépjek az ügyben, ezért minden maradt régiben. Később azt próbáltam magammal elhitetni, hogy egyszerűen csak nem akarom kockáztatni a barátságunkat. Olyan buta voltam! Bár kockáztattam volna…

– Megmondod, ki az? – kíváncsiskodott Jesse, mire Sarah lesújtó pillantást vetett rá.

– Ne is reménykedj! Még a végén elárulod neki. – A lány rövid szünetet tartott, majd folytatta az elbeszélést. – De végül is nem csodálkozom túlságosan, hogy a húgomat választotta. Szebb is, okosabb is… és bátrabb. Neki volt rá mersze, hogy megtegye, amit én nem tudtam. És mondjuk ezen nem is szabadna fennakadnom. Mindenki őt tartja jobbnak, őt szeretik jobban az emberek.

Jesse átkarolta Sarah vállát, így érezte, ahogy a lány reszket.

– Ugyan már, ne hagyd magad! Nem élhetsz örökké a húgod árnyékában! Neked is van legalább annyi jó tulajdonságod és rejtett értéked, mint neki.

– Azt mondod? – nézett fel Sarah bizonytalanul a fiúra.

– Hát persze – bólintott Jesse nyomatékosan, miközben egyre jobban kiszélesedett a mosolya. – Lássuk csak… Sorolj fel olyan állításokat, amelyek szerinted téged jellemeznek, én meg megmondom, hogy mi a többiek véleménye!

Sarah pár pillanat erejéig gondolkodóba esett, majd kibökte az elsőt, ami eszébe jutott.

– Mogorva és önző.

– Kedves és segítőkész.

– Megbízhatatlan, felelőtlen, nincs lelkiismerete.

– Felelősségteljes, kötelességtudó, szavatartó.

– Tapintatlan és arrogáns, nem törődik másokkal.

– Jószívű, figyelmes, tele empátiával.

– Számító és álszent.

– Őszinte és nagylelkű.

– Unalmas, undok, kárörvendő.

– Jó humorú, izgalmas, barátságos, hiteles.

Jesse egyre csak mosolygott, ahogy vigasztalta a lányt, míg Sarah a térdébe temette arcát, és hagyta, hogy könnyei eláztassák farmerját. Ritkán sírt, és akkor se sokat, így hát voltak vésztartalékai az ehhez hasonló ínséges időkre. Az évek során már túl sok minden gyülemlett fel benne, és ez most készült a felszínre törni.

– Mi borított ki ennyire? Valami rosszat mondtam? – kérdezte Jesse percek múltán, mikor Sarah már valamelyest lenyugodott. Próbálta leplezni, de iszonyúan zavarba jött a kétségbeesett zokogástól.

– Ugyan, nem a te hibád. Csak olyan régen nem kaptam már semmiféle bókot vagy dicséretet. És olyan régen nem cáfolták meg a magamról alkotott véleményemet, hogy kénytelen voltam elhinni. Úgy éreztem, mindenki elhanyagol, csak mert nem vagyok olyan ragyogó, mint a húgom. Mintha belül is valami mély seb keletkezett volna. Amit nem lehetett összevarrni, még tizenhárom öltéssel sem.

Hosszúra nyúló csend állt be közöttük. Jesse némán, elgondolkodva meredt maga elé, és próbálta megemészteni a hallottakat. Sosem merengett el rajta igazán, hogy és mit érezhet Sarah. A történtek előtt mindig úgy gondolt rá, mint egy erős, független lányra és nagyszerű barátra. Akivel bármikor megbeszélheti a problémáit, akivel gondtalanul lehet nevetni, aki kapható minden hülyeségre, és akivel akár focizni és kosarazni is beáll hozzá. Ezt ugyan nem merte volna bevallani Sarah-nak, de soha nem tekintett rá nőként – ő csak egy haver volt, és jobban ki is jött vele, mint akármely másik sráccal.

És most itt ül mellette egy összetört, elkeseredett, kétségbeesett, szinte a felismerhetetlenségig eltorzított változata annak a lánynak, akit évekkel ezelőtt megismert. Gyógyszerek ködébe burkolózva próbál menekülni a valóság elől, minden egyes pillanatban látszik a szemében a fájdalom, és valahogy képtelen rendbe jönni.

– Na és… hogy álltok a barátnőddel? – kérdezte végül Sarah. Most már vidámabbnak tűnt a hangja. – Mit is mondtál, hogy hívják?

– Courtney. És ő egyszerűen csodálatos. – Jesse kicsit zavarba jött, de a szemébe megszállott fény költözött, ahogy a lányról beszélt. – Mindig számíthatok rá, sosem hagy cserben. Az is nagyon megfogott benne, hogy nem várja el, hogy minden egyes percet vele töltsek. De mellettem van, és én is mellette vagyok, ha szükségünk van egymásra. Ja, és a nevetése, az hihetetlen.

– Úgy örülök nektek – mosolyodott el Sarah, és valami furcsa kis melegség töltötte el. Nagyot ásított, majd felnézett az égre. – Mindjárt itt a vihar. Lassan mennünk kéne.

– Oké, oké – nyújtózott egyet Jesse, de mindketten ülve maradtak. – Tudod, nem biztos, hogy mindig a tetőn kéne időznöd. Tartok tőle, hogy egyszer még megpróbálsz leugrani.

Bár nem szánta komolynak a mondatot, mégis volt benne valami nyugtalanító felhang. Sarah már épp szóra nyitotta volna a száját, de ekkor ajtónyitódás zaja hallatszott.

– Jesse! – hangzott fel egy kiáltás. – Jesse, itt vagy?

– Ez Courtney! – pattant fel a fiú csillogó szemekkel. A kijárat mellett felbukkanó lány elé sietett, és átölelte.

– Jaj, Jesse, úgy eltűntél! Már mindenhol kerestelek. Indulnunk kéne, mert le fogjuk késni a buszt. És különben is, közeledik a vihar. – Ekkor pillantása a korlátnál gubbasztó alakra siklott. – Jé, szia, Sarah! Észre sem vettelek.

– Ó, hát ismeritek egymást? – kérdezte Jesse.

Sarah feltápászkodott a földről és leporolta a nadrágját.

– Még szép, hiszen egy suliba járunk – nevetett, és felegyenesedett. – És persze… – folytatta, de arcán és hangjában valami megváltozott. Hidegebb lett. – Courtney az én drága egyetlen hugicám.

Súgó 1 hozzászólás

2012.03.03. 18:05 Andi Fájt a vége... pozítiv értelemben :))