Kritika - Holly

Andzse – Aludj, farkas, aludj

Köszönöm, hogy ismét én írhatok neked kritikát. Igyekeztem minél előbb elkészíteni, ami azt hiszem, sikerült. De lássunk neki a lényegnek.

Kezdjük mindjárt a kinézettel. Először is meg kell említenem, hogy nagyon tetszett az az ötlet, hogy egy orvosi aktával kezdted. A betűtípus és a fogalmazás is teljesen életszerű volt. A problémám az utána következő bekezdésekkel volt. Ha sorkizártba rakod az egész szöveget, akkor sokkal szebben néz ki. Valamint a bekezdéseket beljebb érdemes kezdeni, hogy biztosan elkülönüljön az előzőtől. Nálad is volt olyan rész, ahol be kellett kapcsolnom a bekezdésjeleket a Wordben, hogy lássam, az tényleg egy új bekezdés-e.

Ami ezeknél lényegesebb a fogalmazás és a történet.  Először a fogalmazásról szeretnék néhány szót szólni, mivel nagyon ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. Volt olyan pillanat, amikor gyönyörű képeket festettél a szemem elé, és öröm volt olvasni. Ilyen volt például ez a mondat is:

„A fenyőerdő koronáján beszűrődő arany fénysugarak sötétebb és világosabb foltokat festettek az arcára.”

Máskor viszont olyan kifejezéseket, olyan szavakat használtál, amik egyáltalán nem illenek bele egy szépirodalmi alkotásba. Ezek általában hétköznapi kifejezések, szlengek, amiket a való életben beszélgetések során gyakran alkalmazunk, olvasott szövegben viszont visszavesz az élményből. Ilyenek voltak például ezek is:

„… legszívesebben leokádta volna a férfit.”

„Ennél még az is jobb lett volna, ha leordítja a fejét, amiért ilyen felelőtlen volt.” – A „leordítja a fejét” helyett lehetne valami olyasmit használni, hogy kiabálni kezd, vagy kikel magából, vagy dühöngeni kezd, vagy valami hasonlót.

Gyakran írsz hosszú, terjedelmes mondatokat és sokszor elvesztem közöttük. Kicsit feldarabolhatod őket, néha beszúrhatsz egy-két pontot is. Ha túl sok a vessző és az alárendelés, akkor a mondat végére te is elkeveredhetsz, nem is beszélve az olvasóról, aki már azt sem tudja, miről volt szó az elején. Ilyesmire gondoltam, mint:

„Bármennyire is próbált Shanon keménynek és megingathatatlannak tűnni, egy szót sem szólva arról, mi történt vele, mintha egyszer és mindenkorra ki akarná törölni a fejéből a történteket, az érzések és a feszültség napról-napra, érezhetően gyűltek benne.”

„- Nem tudom, mire gondol – ismételte el azt a mondatot, amit minden egyes alkalommal, ugyanolyan keményen, ugyanolyan rezzenéstelen arccal, bár ezt az álcát napról-napra nehezebb volt fenntartania.”

Sokszor láttam olyan mondatokat is, amit fölöslegesen tettél összetett mondattá. Mindig hozzátettél egy-egy megjegyzést, ami jók, hogy ott voltak, de egy egyszerű mondatban is kifejezheted őket. Például:

„- Mikor törtél meg? - szakította ki ismét, messzire szaladó gondolataiból a mély hang, ami már-már követelőző volt.” - … szakította ki ismét messzire szaladó gondolataiból a mély,  már-már követelőző hang. (Itt a vesszőt is fölöslegesnek találom.)

Mikor a főszereplő lány álmodik, és Négyesnek szólítják, nem kell idézőjelbe rakni, mert attól olyan, mintha külön hangsúlyt fektetne rá az orvos, hogy Négyesnek nevezi. Akkor és ott neki ez volt a neve. Úgy akár a Shanon. Tehát nem kell az idézőjel.

Ha már a neveknél tartunk, egy gyors megjegyzés a lány nevével kapcsolatban. A Shannont két n-nel írják.

Ennyit a fogalmazásról. Most jöjjön a történet.

Nekem nagyon tetszett az alapszituáció, és ez az in medias res kezdés. Érdekessé teszi és az olvasó már csak azért is továbbolvassa, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Ráadásul imádok mindenféle természetfeletti történetet, úgyhogy az alakváltó ötlet is nagyon tetszett. Az információcsepegtetés is megfelelő volt. Ez azért is jó, mert így fent tudod tartani az olvasó érdeklődését azzal, hogy nem árulsz el és tisztázol rögtön mindent. Még az utolsó sorokban is újabb információt kapunk.

Miután végeztem a novellával, valahogy egy hatalmas kérdőjel fogalmazódott meg bennem annak ellenére, hogy a lezárás elég egyértelmű volt.  Vége? Máris?  Egyrészt még olvastam volna tovább, hogy mi történik velük, most, hogy Shanon újra rendbejött. Bár gondolom azért teljesen sosem lesz olyan, mint régen. De volt egy hatalmas hiányérzetem. Valahogy vártam volna még valamit. Sajnos nem tudom megmondani mit. Hisz volt benne cselekmény, volt eleje, vége, volt benne központi probléma. Minden megvolt, ami egy történetben kellhet mégis maradt bennem valami hiányérzet. De lehet, hogy ez csak az miatt volt, mert tovább szerettem volna olvasni.

A végére hoztam néhány elgépelést, vesszőhibát, helyesírási hibát.

 „… így újra próbálkozott – Elhoztál?” – Itt kihagytad a pontot a mondat végén.

 „… ahol kísérleteket végeztek rajza.” –Rajza helyett rajta.

„Hogy is ne segített volna. ” – Ez felkiáltás, tehát felkiáltójel kell a végére.

„… hanem egy rég látott, sötét szempár tulajdonosával, amely szempár türelmesen szegeződött rá –, nyugalom…” –Nem tudom, itt mire vonatkozott a vessző a gondolatjel után. Szerintem oda nem kell.

„Reed jeepjének motorháztején ült.” – Egyrészt ebben a mondatban gondolom azt akartad írni, hogy a motorháztetején. A másik problémám ebben a mondatban (és még máshol is a történet folyamán), hogy a jeep szót magyarra is átfordították: dzsip. Tudom, magyarul elég viccesen néz ki, de ha már magyarul írunk, akkor legyen magyar.

Úgy érzem, jó hosszúra nyúlt ez a kritika, de még kiszeretnék emelni két dolgot, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Először is ez a mondat belopta magát a szívembe. Gyönyörűen megfogalmaztad.

„Fáradt, elbódult elméjének egy kicsiny pontja felizzott egy pillanatra a rég nem érzett illat hatására, majd egy nevet festett csukott pillái alá.”

Valamint az utolsó bekezdés megfogalmazása is nagyon jó volt. Méltó befejezése a novellának.

Összességében azt mondhatom, hogy nekem nagyon tetszett ez a novellád. Eredeti és izgalmas, megdobva egy kis fantáziával és két jó karakterrel. Élvezet volt olvasni.