Faye és Vic

Holdpenge és Hanyatlás

(részlet)

Phylipo idegesen járkált fel s alá a szobájában. Késő este volt már, és az öröm, melyet sikeres vizsgája után érzett, lassan elpárolgott, helyére másféle izgalom költözött, melybe azonban némi félelem is vegyült. Tanárát várta, hogy az teljesítse ígéretét, megadja neki azt a jutalmat, melyre az ifjú oly régóta vágyott.

Phylipo kezdett kételkedni abban, hogy a lyth eljön. Későre járt már, és Eirlysnek még nyoma sem volt. Az ünnepi vacsorán, melyet az ev–erana tiszteletére rendeztek a lyth még a szokásosnál is szótlanabb volt, szűkszavúan válaszolt, ha valaki érdeklődött: mit érez most, hogy tanítványa ilyen kiváló eredménnyel tette le mágusvizsgáját. Alig–alig evett, majd vacsora közben elnézést kért korai távozásáért, még egyszer köszöntötte Phylipo sikerét, ezután visszavonult a szobájába.

Az ifjú mágus más esetben nagyon aggódott volna, hátha egy újabb titokzatos rosszullét kínozza tiernanját, most azonban nagyon is jól tudta, miért ideges, hiszen épp ő volt ennek az oka.

Számtalanszor lejátszódott fejében a beszélgetés, amikor Eirlys kérdésére, hogy mit kér tőle vizsgaajándékul, ő egy merész ötlettől vezérelve kimondta legtitkosabb vágyát. Nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy a lyth vonakodva bár, de beleegyezését adja. Mint oly sokszor – vagyis gyakorlatilag soha – akkor sem tudott érzelmet leolvasni arcáról, így nem tudhatta valójában mi járhat a fejében. Tudta, hogy Eirlys fontosnak tartja a hagyományokat, ezért nem utasíthatta vissza tanítványa kérését sem. Phylipo úgy érezte, kihasználta ezt, ezért gyötörte a bűntudat, amiért a lyth így kötelességből adja majd oda neki magát, nem pedig önszántából, amire szíve szerint vágyott volna. Éppen ezért elgondolkozott azon, vajon annak kellene–e jobban örülnie, ha a lyth eljönne, vagy ha nem. Az utóbbi lett volna a könnyebb út, hiszen úgy tehettek volna ezután, mintha semmi sem történt volna. Ha azonban tanára mégis megjelenne, Phylipónak kellene döntenie, hogyan cselekedjen. Tudta, hogy képtelen lenne Eirlys szemébe nézni, ha kényszerítené olyasmire, amit a lyth nem akar. Még akkor is, ha tisztában volt vele, talán ez az egyetlen lehetőség, hogy ilyen közel kerüljön vágya beteljesítéséhez.

Rég volt már, mégis úgy emlékezett rá, mintha csak előző  nap történt volna, amikor rá kellett döbbennie, máshogy néz tanárára, mint korábban. Alig tudta leplezni akkor zavarát, amiért a lyth tejfehér, selymes combjai, melyekből épp annyi látszott ki a rövid szoknya alól, hogy csak még inkább izgassák a fiú képzeletét, jobban érdekelték, mint a tiernan mágiáról mondott szavai.

Phylipo a szégyenteljes tanóra után sem tudta kiverni a fejéből  a látványt, így az éjszaka egy gyötrelmes, ám mégis édes álmot hozott, amely azonban csak rövid időre hozott enyhülést.

A fiú lassanként hozzászokott az újonnan feltámadt vágyhoz, s hol álmában, hol éber ábrándozásai során több százszor is magáévá tette azóta. Egyszer pedig ennyi képzelgés után megízlelhette a valóságot, még ha csak egy cseppjét is: megcsókolta a lytht.

Már több mint fél éve történt, s csupán néhány pillanatig tartott, mégis tökéletesen fel tudta idézni magában Eirlys ajkának puhaságát, és ízét, mely olyan volt számára, mint valami tiltott gyümölcs, melyhez foghatót soha nem kóstolt még, s amire esélyt sem látott újra, egészen mostanáig. A lyth dühe rémisztő volt, de Phylipo ennél is jobban rettegett attól, hogy elveszítheti őt. Hálát adott az isteneknek, amiért mégsem hagyta el akkor, és a fiú megfogadta, hogy soha többé nem tesz hasonló meggondolatlanságot. Így maradt hát neki az álmodozás, kétségbeesésében pedig más ölelő karok közé menekült, ám az ilyen alkalmak nem jelentettek számára semmit, pusztán kínzó vágyát csillapították. Még ilyenkor is csak a szeretett arcra tudott gondolni, csak őt látta maga előtt, amikor mást érintett. Olyankor bűnbánóan vonult magányba az éjszaka hátralévő részére, s mikor végül elaludt, álmában őt ölelte, másnap pedig csak még hevesebb tűz égett testében és szívében, mert tudta, hogy újra láthatja.

Az ifjú most gondolataiba feledkezve ült az ágyán, de csakhamar halk kopogás szólította vissza a jelenbe. Phylipo gyomra összerándult az idegességtől. Egy pillanatra ugyan eszébe jutott, hogy talán csak az egyik szolga jött, hogy megkérdezze szüksége van–e urának valamire, vagy talán ikertestvére lehetett az, aki ilyen későn felkereste. Ez egyáltalán nem lepte volna meg, hiszen számos alkalommal előfordult már, hogy éjszaka beállított, és részletesen beszámolt legújabb hódításáról. Phylipo hamar elvetette az ötletet, hogy most is erről lehet szó, Siméon ugyanis ritkán vesződött kopogtatással.

Nem, az ifjú  biztos lehetett benne, hogy tanára érkezett meg. Még összpontosítania sem kellett, máris megérezte az erőteljes mágikus rezgést az ajtó mögül, mely a lyth-ből áradt.

– Szabad – szólt rövid késlekedés után halkan, majd idegesen felállt.

Úgy érezte, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, ahogy lassan kinyílt az ajtó, miközben szíve majd kiugrott a helyéről. Amikor Eirlys belépett, Phylipo gyomra újra nagyot rándult.

A lyth hosszú, fekete hálóköntöst viselt, mely enyhén áttetsző volt, így láttatni engedte karcsú karjait, formás lábait. Teljes nyugalom sugárzott arcáról, mint mindig, és Phylipo azt kívánta, bárcsak hasonlóképp érezhetne ő is. Nem akart megszégyenülni a lyth előtt nyilvánvaló zavara miatt. Ám a helyzet oly kínos, mégis oly izgató volt a fiatalember számára, hogy úgy érezte, arca tűznél is forróbban lángol.

Tett egy tétova lépést a lyth felé, majd végül kényszerítette magát, hogy megtörje a csendet.

– Hát eljöttél – mondta, de máris átkozta magát a nevetségesen egyértelmű  kijelentés miatt, és azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Mintha kívülről hallotta volna saját hangját, olyan furcsán hangzott tegeznie a lyth-t ismeretségük háromezer–hatszászhetvenhét napja tartó magázása óta először. Nem mintha számon tartotta volna, gondolta magában gunyorosan.

Eirlys azonban bólintott, és elindult felé.

– Eljöttem, hogy beváltsam ígéretemet – mondta nyugodtan. – Teljesítetted a feltételemet, így én is megtartom szavam.

Phylipo érezte, hogy a lyth szavainak hatására egy pillanat alatt elhagyja testét minden vágy, minden izgalom, melyet ezidáig érzett. Helyére jéghideg csalódottság költözött.

– Nem kell megtenned, ha nem akarod – mondta hűvösen. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a lyth még közelebb lépett, míg végül már szinte semmi nem választotta el őket egymástól.

– Akarom – súgta lesütött szemmel. Phylipo rádöbbent, hogy szenvtelensége csupán álca, valójában Eirlys is ugyanolyan ideges és zavart, mint ő maga.

A lyth lassan előrenyújtotta karjait, és kezét, melyet ezúttal nem fedett kesztyű, az ifjú vállára helyezte, majd lábujjhegyre állva félénken megcsókolta ajkait.

Phylipo teste azonnal újra lángra kapott, imént kialudt vágya most még hevesebben borította el testét. Karjait a lyth dereka köré fonta, így ölelte még inkább magához. Mohón csókolta édes ajkait, melyeket egyszer már megízlelhetett, s tudta, ha élete végéig csókolná is őket, akkor sem tudna betelni vele.

Szenvedélye olyan erővel árasztotta el a lyth-t, hogy az megrémült, hirtelen elhúzódott, ám mikor távolabb akart lépni, Phylipo elkapta kezét és ujjait gyengéden csuklója köré kulcsolta, melyen kidomborodtak a belévésett mágikus jelek és a mélyen bőrébe ágyazott titokzatos kő.

A lyth szemei elkerekedtek szégyenében, s űzött vad módjára próbálta kiszabadítani kezét, hogy a fiatalember ne érezhesse megaláztatásának nyomait, melyek egész életében emlékeztették múltban elkövetett bűnére.

Hiába is tiltakozott azonban, Phylipo nem eresztette el, hanem ajkához vonta a finom kezeket, és csókokkal borította el őket, majd a karcsú csuklókat is, nem zavartatva magát sem a hideg kövektől, sem pedig a sötét mintázatoktól, melyek élesen rajzolódtak ki a lyth hófehér bőrén.

Eirlys visszafojtott lélegzettel hagyta, hogy tanítványa tegye vele, amit csak akar, miközben végig az ifjú arcát fürkészte megvetés jelei után kutatva. Ám Phylipo olyan természetességgel és gyengédséggel érintette, hogy a lyth lassan teljesen megnyugodott és átadta magát a kényeztetésnek.

Nem sokkal később léptek zaja hangzott fel a folyosó felől. Phylipo és Eirlys riadtan rebbentek szét lelepleződéstől tartva. Az ifjúnak csak ekkor jutott eszébe, hogy nem zárta be az ajtót, így bármikor rájuk nyithatnának.

Nem tudta, mit tegyen: nem akarta, hogy váratlan látogató zavarja meg őket, ám azt sem, hogy a lyth úgy érezze, csapdába esett a kulcsra zárt ajtó mögött. Eirlys mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a fiatal mágus válla fölött éles pillantást vetett az ajtó irányába, s a következő pillanatban már hallhatták is a zár tompa kattanását.

Phylipo immár megnyugodva nézett újra a lyth-re, aki azonban az övvel foglalatoskodott, mely derekánál fogta össze köntösét. A szobában teljes csend volt, csak Phylipo egyre gyorsuló légzése hallatszott, bár ő úgy érezte, szíve dübörgése még ezt is elnyomja.

A köntös végül suhogva hullott a padlóra, és Eirlys nem viselt mást, csak egy lágy, selyemfényű anyagból szőtt fekete hálóinget, melynek vékony pántjai fedetlenül hagyták a lyth vállait, s mely combközépig takarta testét.

Drion jeges fénye besütött az ablakon, egyenesen Eirlysre vetült, és halvány derengéssel vonta be sápadt bőrét. Phylipo ámulva gyönyörködött a látványban. Már sokszor tekintett úgy tanárára, mint nem evilági jelenségre, most azonban, ahogy ott állt hidegségével is csábítón, Phylipónak akaratlanul is eszébe jutott, hogy egyik éjjel, mikor mélyen aludt, Eirlys sötét tündérként jelent meg álmában, hogy felajánlja magát neki. Akkor oly valóságosnak tűnt, hogy másnap az ifjú képtelen volt a tiernan szemébe nézni, és sorra rontotta el közelében a máskor tökéletesen működő varázslatait.

Egész testén borzongás futott végig, ahogy eszébe jutott, hogy az álomvilág ezen az éjszakán valósággá válhat, és a lyth megadhatja neki, amit akkor ígért.

Eirlys időközben kilépett magas sarkú cipőjéből, így most alig ért tanítványa válláig. Lábfejét ugyanolyan mintázatok borították, mint csuklóját, s vékony bőrébe ágyazva ott volt a két csillogó kő is. Phylipo nem merte hosszan tanulmányozni, nehogy zavarba hozza a lyth-t, aki olyan törékenynek, olyan ártatlannak látszott most. Félve vonta újra karjaiba, hogy gyengéden megcsókolhassa. Kezét a lyth hajába túrta, mígnem megakadt az ékkövekkel kirakott ezüst fésűben, mely a lyth kontyát rögzítette.

Phylipo hirtelen gondolt egyet, elhúzódott Eirlystől, de továbbra sem engedte el a fésűt.

– Szabad? – kérdezte a lyth-től, mire az rövid habozás után bólintott.

Mindig feltűzve viselte haját, így tanítványa számára különlegesen érzéki örömöt jelentett, ahogy figyelte, hogyan omlanak alá selymes folyamként a lyth hosszú, kékesfekete fürtjei egészen a derekáig. Végigsimította az egyik tincset, majd egyet, mely Eirlys arcába hullott, óvatosan a füle mögé igazította.

Ujjait végigjáratta finom vonalú arcán, közben mindvégig fogva tartva a lyth tekintetét, akinek sápadt bőrén most enyhe pír jelent meg. Ezután végigcirógatta tanára kecses nyakát, majd megállapodott hálóingének pántjánál. Lassan kezdte el lecsúsztatni válláról, hogy megszabadítsa az utolsó ruhadarabtól is, ám ekkor megérezte a lyth kezét sajátján.

Eirlys ijedt szemébe nézve tudta, hogy akaratán kívül is hibát követett el.

– Kérlek… – szólalt meg a lyth elhaló hangon. – Szeretném, ha ez rajtam maradhatna.

Úgy kérte ezt, mintha attól tartott volna, tanítványa esetleg nem veszi figyelembe kívánságát, hisz ezen az éjszakán a lyth feltétel nélkül az övé volt. Phylipo szíve ettől összefacsarodott, de ezúttal nem tört rá az a jeges érzés, mint mikor először jutott eszébe, hogy Eirlys csak a kötelességét teljesíti. Most csak mélységes gyengédség fogta el iránta, ezért hogy megnyugtassa, így szólt:

– Rendben, úgy lesz, ahogyan kívánod – cirógatta meg újra az arcát.

A lyth hálásan felsóhajtott, kezét önkéntelenül hasára szorította. Phylipo számára ekkor vált bizonyossá, hogy nem szeméremből tiltakozott az ellen, hogy fedetlenül lássa testét, hanem takargatott valamit előtte. A vékony hálóing épp eléggé engedte sejtetni alakját ahhoz, hogy az ifjú nemes tudja, semmi oka nem lehet szégyenkezésre.

Phylipo úgy sejtette, csuklójához és lábához hasonlóan más jelek is díszíthették a bőrét, s ezeket akarja rejtegetni előle. Nem tudta mit jelképeznek, azt sem mi okból vannak, csak abban volt biztos, hogy őt nem zavarta volna a látványuk. Ám tiszteletben akarta tartani Eirlys óhaját, így lemondott arról, hogy teljes egészében gyönyörködhessen testében. Be kellett vallania, hogy volt ebben valamiféle titokzatosság, mely tovább fokozta izgalmát.

Meglepődött, amikor a lyth ujjai felfedezőútra indultak testén, majd lassan gombolni kezdték ingét. Mikor mellkasa szabaddá vált, a lyth óvatosan végighúzta mutatóujjának hosszú, hegyes körmét a lélekkivetülését mintázó karcéken, s ettől az ifjú kellemesen megborzongott. Segített a lyth-nek levenni róla az inget, így felfedve alig egynapos korjelét, melyet a vacsora alatt még gyógylevelek és kötések takartak. Kezét a fiú ujjai köré kulcsolta, felemelve ezzel alkarját, hogy jobban megnézhesse a rajta körbetekeredő kígyót. A megduzzadt és vöröslő bőr fénylett a tömény illatú nyugtató kenőcstől. Phylipo sejtette, hogy a tiernan hamar rájön, az ő iránta érzett tiszteletből választotta ezt a mintázatot, hiszen nem kerülhette el figyelmét az állat pikkelyeinek sötét fényű, a kék színeiben játszó halvány derengése, mely így a megtévesztésig hasonlított Eirlys máslényállatára. A következő pillanatban teljesen megbizonyosodhatott felőle, hogy ezt a lyth is felismerte, de kifürkészhetetlen tekintete, mellyel a szemébe nézett, nem árulta el, mi erről a véleménye.

Eirlys leengedte a kezét, közelebb húzódott hozzá, átható pillantásától, mellyel végigmérte Phylipo felsőtestét, az ev–erana zavarba jött. Nem tudta, hogy történhetett, de eddig eszébe se jutott, milyen furcsa lehet tanárának így látnia őt, aki már több mint egy éve tanítványa volt, s akit kisfiú kora óta ismert. Számára mindez természetes volt. Nemcsak azért, mert a kortalan lyth az idő folyamán mit sem változott, és mert saját eddigi életének nagy részében is jelen volt, hanem azért is, mert már megszámlálhatatlan alkalommal zajlott le hasonló jelenet az ifjú fejében. Mégis most, mikor Eirlys Phylipo nadrágjának gombjaival foglalkozott, végérvényesen rá kellett döbbennie, hogy ez a valóság, mely talán örökre megváltoztatja életét.

Amikor a lyth ujjai a ruhán keresztül váratlanul ágyékához értek, a fiatalember hangosan felnyögött a vágytól, hogy érintését végre a bőrén is érezhesse. Férfiassága hamarosan kiszabadult nadrágjából, ám Eirlys egy ideig csak nézte, mint korábban felsőtestét, aztán végül rövid tétovázás után rákulcsolta hideg ujjait. Érintése bizsergette Phylipo forrón lüktető bőrét, szeme előtt elsötétült a világ a kéjtől. Ahogy a lyth simogatta, lábai remegni kezdtek és attól tartott, ha ez így megy tovább, nemsokára összecsuklanak alatta. Így hát összeszedte minden lelkierejét, gyengéden eltolta magától a lyth-t, gyorsan megszabadult összes többi ruhadarabjától, majd kézen fogta tanárát, és az ágyhoz vezette. Eirlys leült a szélére, az ifjú pedig mellé. Végighúzta ujjait a lyth halvány ajkán, állán és nyakán, végigsimította kulcscsontját, majd gyengéden magához húzta és megcsókolta, de többé már nem eresztette el. Hamarosan Eirlys is viszonozta érintéseit, de sokkal félénkebben, mint korábban. Az ifjú egyre szorosabban ölelte magához, ahogy kezdte elveszíteni önuralmát.

Ahogy keze végigvándorolt a lyth hátán, egyenként kitapinthatta minden egyes csigolyáját és bordáját. Testének elképesztő karcsúsága újszerű megdöbbenéssel érte, holott ez ruhában sem volt kevésbé feltűnő, de ilyen kézzelfoghatóan, hogy bőrüket szinte semmi nem választotta el egymástól, egészen más érzés volt.

Már kisfiúként is gyönyörűnek találta, amióta pedig már nem volt gyerek, rendkívül érzékinek. Úgy érezte, ugyanazt a tündér–Eirlyst öleli most, akit álmában. A lyth-t látva mindenki, még a hétköznapi emberek is észrevették, hogy törékenynek tűnő alkata ellenére mekkora erőt sugároz, azonban Phylipo ennél már továbbment. Biztos volt benne, hogy a lyth azért ennyire karcsú, mert nincs is igazából szüksége testre. Teljesen egybeolvadt a mágiával, az alkotja már elpusztíthatatlanul egész lényét, s emberi teste csak látszat. Az a képzete támadt, hogy ha a fény felé fordítaná, áttetszővé válna, láttatni engedvén csillogó tünevény szerkezetét. Újra érezte, amit már annyiszor, hogy a lyth mennyire távoli, a létezésnek egy egészen más síkján áll, s most ettől jobban megrémült, mint eddig bármikor.

A rettegés, hogy elveszítheti, hideg verejtékkel tört rá a pillanat tört része alatt, s hogy ezt megelőzze, eggyé akart válni vele, bele akart mélyülni, azt akarta, olvadjon össze az ajkuk, a kezük, mellkasuk, ágyékuk, a bőrük, csontjuk, szívük és lelkük. Testének minden egyes sejtjét oda akarta adni a lyth-nek, hogy így ezen a világon tarthassa.

Mozdulatai egyre hevesebbé váltak, már nem volt ura testének. El akarta távolítani a kettejük között makacsul feszülő hálót is. Lehúzta a lyth egyik válláról a ruha pántját, hogy mellkasát csókolhassa, másik kezével pedig egyre feljebb vonta az alját. Elidőzött a lyth ágyékánál, mikor azonban kezét feljebb csúsztatta a hasa felé, Eirlys megállította. Ahogy a tiernan megdermedt, ez őt is magához térítette, de nem eresztette el a lyth-t. Homlokát zihálva tanára vállára hajtotta, hallotta, ahogy a másik próbálja visszafojtani szabálytalan légzését. Felemelte fejét, tekintetük összekapcsolódott. Visszaeresztette a hálóing alját a lyth combjára és visszahúzta vállára a pántot. Rájött, mennyire elrontotta.

Végig az volt a vágya, hogy ezen az éjszakán társakká váljanak, s most mégis egyedül volt csak jelen, úgy bánt a lyth-szel, mintha csak az eszköze lenne, mintha csak önmagának akarná Eirlyst, semmit nem hagyva neki saját magából. Azt kívánta, bárcsak megadhatná neki azt, amire most szüksége van. Szét akarta tépni magát, hogy felfedje tiernanja előtt lelkét, hogy láthassa, mit jelent neki, hogy ne taszítsa el magától. Úgy tűnt azonban, hogy Eirlysnek nem volt szüksége ilyen végleges módszerekre, s megértette azt, amit az ifjú kimondani nem tudott, mert kezét az arcához érintette és magához vonta, hogy újra megcsókolhassák egymást. Phylipo az előbbi hevességéhez képest visszafogta magát, Eirlys pedig a korábbinál talán kicsit szenvedélyesebben érintette őt.

Phylipo feltérdelt és lágyan maga mellé húzta a lyth-t is, hogy még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Tiernanja szinte észrevehetetlenül megremegett, ahogy kezét végighúzta combja hátsó részén, majd gyengéden közéjük csúsztatta, ahol a cseppnyi édes nedvesség tanúsította, hogy ő is ugyanolyan türelmetlen már, mint az ifjú, ezért Phylipo lágyan felkarolta az apró testet, s lassan hátrahanyatlott vele.

– Ne... – Eirlys eltolta magától. A fiú megrettent, talán most visszautasítja, mégis meggondolta magát, megrémült a végső egyesüléstől. – Kérlek, ne a hátamon fekve.

Phylipo megkönnyebbült, de meglepődött a kérésen. Azt gondolta, ez a helyzet lesz a legtökéletesebb a lyth számára, hiszen így kell a legkevesebbet tennie. Nem tudta, mi lehet az oka, talán túl kiszolgáltatottnak, csapdába zártnak érezné úgy magát. De leginkább azt gyanította, ennek is ahhoz van köze, amit rejtegetni próbál előle, bár hogy hogyan, azt nem értette. Várta, hogy Eirlys válasszon egy számára megfelelő testhelyzetet, de a lyth nem mozdult, ezért a fiú felült és finoman az ölébe vonta.

Phylipo dacolva a sürgető vággyal lassan, gyengéden tette magáévá a lyth-t. Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt, amikor Eirlys felszisszent a fájdalomtól. Az ifjú nem tudta mitévő legyen: kívánta, ám nem akart szenvedést okozni neki. Nemsokára azonban maga Eirlys mozdult meg, és ereszkedett mélyebben Phylipo ölébe.

Az ifjú kiáltani tudott volna a gyönyörtől, ahogy a lyth végre teljesen az övé lett, az érzéstől, amelyet bőre érintése váltott ki. Eirlys mindössze néhány halk nyöszörgést hallatott, ahogy ütemesen ringatta csípőjét. Phylipo hosszan figyelte arcát, ahogy lecsukott szemmel, enyhén elnyílt ajkakkal adta át magát neki. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek, pedig számára eddig is ő volt a legszebb, legtökéletesebb teremtmény, akit csak el tudott képzelni. Ő volt minden, ami az ifjú számára fontos volt az életben, maga a mágia. Azt kívánta, bárcsak örökké így tarthatná, újra elfogta az érzés, bárcsak megszabadíthatná az utolsó ruhadarabtól, amely karcsú testét fedte, hogy testük még inkább egybeolvadhasson. A mozgás hevében néha látott elővillanni a leheletvékony ruhaanyag alól egy–egy jelet a lyth fehér bőrén, de most képtelen lett volna erre figyelni, teljesen beleveszett a kéjbe, melyet a másik mágus teste nyújtott neki. Nem sejthette, a másik élvezi–e annyira az együttlétet, mint ő maga, arca ugyanis szinte teljesen érzelemmentes maradt, ahogyan már megszokhatta.

Phylipo nem tudta, mennyi idő telhetett el, lehetett csupán egy pillanat, vagy az örökkévalóság is, amikor a lyth hirtelen kinyitotta a szemét, körmeit mélyen az ifjú húsába vájta, és egy halk nyögéssel elélvezett. Phylipo számára ez volt a legédesebb hang, melyet valaha hallott. Hirtelen arról is megfeledkezett, hogy a saját kielégülésével törődjön, csak nézte az arcot, amely ebben a pillanatban mindennél fontosabb volt számára, s melyen olyan üdvözült kifejezés jelent meg, mely több érzelmet tükrözött, mint a korábban együtt töltött több, mint egy év alatt összesen.

Egy pillanat múlva elképzelhetetlen erejű mágia áramlott át az ifjú mágus testén. Szinte megszédült tőle, s ezzel egy időben Eirlys teste elernyedt. Phylipo, aki minden igyekezetével azon volt, hogy megtartsa tanárát, nem tudott másra gondolni, mint hogy ez a hatalmas varázserő egyenesen a lyth-ből áramlik belé.

Csodálatos érzés volt. Most érthette meg igazán, mekkora mágia él Eirlysben, s ez a tudat féltékenységgel vegyes ámulattal töltötte el, melyért azonnal elszégyellte magát. Tudta, hogy a lyth mekkora árat fizetett a hatalmáért, és bármit megadott volna, hogy enyhítsen szenvedésén.

Ahogy jött az érzés, úgy el is múlt, s Phylipót újra elkapta testi vágya, mely mohón követelt kielégülést. Eirlys némán tűrte, ahogy az ifjú mágus végül követte őt a végső gyönyörig, amely néhány pillanat múlva be is következett. Az időtlen lebegésben is végig tiernanja arcát nézte, de nem tudott rájönni, nyitva van–e a szeme, és valóban látja őt, vagy csupán képzeletében. Aztán hirtelen megérezte, hogy szeme csukva van, mégis valóban látja Eirlyst. Több volt már azonban a vonzó lyth-nél, a hatalmas mágusnál, még az álmait látogató sötét tündérnél is. A színtelen és mégis mindenszínű fényben most valóban áttetszővé vált, mégsem homályosultak el vonásai. Egyszerre látta minden rétegét a létezés összes síkján. Eddig soha nem tapasztalt boldogság fogta el, s úgy hitte, ezen az érzésen, ezen a pillanaton kívül nincs értelme másnak az életben. De azután már rögtön jelentését vesztette, már csak ez létezett, nem ismert más valóságot. Hirtelen mindez a hullámzó és szikrázó összevisszaság – mintha csak egy robbanás ellentéte következett volna be – összeszűkült az egyetlen sötét, tömör, és abban a pillanatban végtelenül egyszerűnek tűnő valósággá. Testét most béke és üresség töltötte ki, ernyedten csüngött az észlelés peremén, mikor egyszerre elöntötte a kétségbeesés.

Minden mágia eltűnt belőle. Ezt az érzést még soha nem tapasztalta meg, úgy látszik, még egészen kis gyermekkorában, ha tudattalanul is, de jelen volt benne a varázs. Rémülete azonban nem tartott sokáig, mert szinte rögtön visszaáramlott belé, olyan erővel, melynek nem hitte, hogy valaha is birtokában lehetett. Érezte benne Eirlys lenyomatát, és rájött, hogy ugyanez történt az imént a lyth-szel is. Eszébe sem jutott volna, hogy egy ilyen élmény kísérheti majd együttlétüket, nem tudta elképzelni, hogy kapcsolódhat össze ilyen végtelen boldogság ennyire mérhetetlenül fájdalmas ürességgel. Bele se mert gondolni, hogy ha számára ennyire megrázó volt, mit érezhetett a tiernan, akinek mágiája sokkal ősibb és elsöprőbb volt, mint bármi, amit az ifjú valaha látott.

Phylipo elmélkedéséből arra eszmélt, hogy testük elszakadt egymástól, amint a lyth felkelt, s elindult, hogy felöltözzön. Mindezt egy szó nélkül, gondosan kerülve a fiú tekintetét. Phylipo nem akarta, hogy így érjen véget, kétségbeesetten kérte Eirlyst, hogy maradjon.

– Tudom, hogy erre nem tettél ígéretet, de szeretném, ha maradnál, saját akaratodból.

A lyth megállt, s fejét még mindig elfordítva tépelődött, majd megfordult, de nem jött közelebb, mint aki továbbra sem biztos benne, mit tegyen. Végül, az ifjú számára ismeretlen okból, mégis a maradás mellett döntött. Phylipo azonnal fölpattant és karjaiba zárta, a lyth azonban kevéssé lelkesen viszonozta csókját. Előzékenyen az ágyba segítette, mire azonban mellé bújhatott volna, Eirlys már hátat fordított neki. Phylipo nem tudta értelmezni tanára magatartását, így maga is kétségbeesés és boldogság között ingadozott: utóbbihoz a lyth puszta jelenléte is elég volt, viselkedése azonban az előbbit váltotta ki. Mindez arra sarkallta, hogy kimondja azt, amit bár időtlen idők óta érzett, soha nem gondolta, hogy lesz bátorsága és lehetősége elmondani:

– Szeretlek.

Felmerült benne a kérdés, vajon lett volna-e mersze ezt megtenni, ha eközben a lyth szemébe néz.

Hosszú ideig várt, míg végül már azt hitte, hogy Eirlys elaludt.

– Nem – suttogta végül a lyth.

Phylipo most már biztosan tudta, mi volt az a válasz, amire egyáltalán nem számított.

– Nem akarom kétségbe vonni, hogy őszintén így gondolod – magyarázta Eirlys –, de úgy vélem, nem vagy tisztában azzal, mit is jelent ez. Mikor én ennyi idős voltam, magam is úgy gondoltam, hogy ismerem e szó értelmét, de azután a sors bebizonyította, mekkorát tévedtem – itt hirtelen megszakította mondanivalóját, mint aki hirtelen rájött, hogy túlságosan megnyílt a másik előtt.

Phylipo nem akarta tovább győzködni, hiszen úgysem sikerült volna bebizonyítania, hogy a lyth most az egyszer téved. Úgy vélte, majd az idők során ráébreszti, ők ketten összetartoznak. Egyikőjük sem szólt többet; az ifjú átkarolta a lyth derekát és közelebb húzódott, amennyire közel csak mert, hogy ne érezze túl tolakodónak. Szerette volna lelkével is átölelni, abban reménykedve, hátha így átadhatja neki azt, amiről szavai nem tudták meggyőzni. Egy idő után érezte, ahogy a lyth lélegzése lelassul és elmélyül.

Azonban mielőtt még ő is elaludt volna, hirtelen olyan gondolat jutott eszébe, amitől teljesen éberré vált. Amióta megismerte Eirlyst, és különösen mióta hallotta a róla szóló legelképesztőbb pletykákat, szerette volna kideríteni az igazságot a titkáról. Mitől néz ki már két emberöltő óta ugyanúgy? Miért rettegnek tőle világszerte? És legfőképpen: mit rejtenek a mágikus jelek, melyek testét fedik? Úgy gondolta, ha a harmadikra megtalálja a választ, melyre talán most lehetősége nyílik, az esetleg közelebb viheti a többi talány megfejtéséhez. Összpontosított, hogy a rendkívül nehéz fürkészőmágiát létrehozva megvizsgálja a hálóing fedte mintákat. Igyekezett mindet emlékezetébe vésni, hogy később majd utánanézhessen, mivel, ahogy számított is rá, egy sem volt ismerős közülük.

A köldökén lévő csavart alakzat különösen felkeltette érdeklődését, mivel olyan hatalmas erőket érzékelt mögötte, melyek további vizsgálódásra ösztönözték, ám ekkor váratlan nehézségbe ütközött. Olyan ellenállást tapasztalt, amely azonnal megszüntette gondosan felépített varázslatát.

Ám Phylipo már eddigi eredményével is boldog lehetett, hiszen a lyth nem ébredt fel és ezen próbálkozása már alapul szolgált a további kutatáshoz.

Félálomban még az járt fejében, milyen csodálatos érzés lesz majd másnap reggel Eirlys mellett ébredni, ám nem sejthette, hogy a szeretett lyth helyett csak egy gyűrűt és egy búcsúlevelet talál majd.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés