Julie Olivier

A szomorú bohóc

Tisztában volt vele, hogy nagyon kell sietnie. Egyre csak rohant az emberek között szlalomozva, akik persze egyfolytában szidalmakat kiabáltak utána. Nem törődött vele. Minek, hogyha nem ér oda időben? Hiszen úti célja csak kettőig van nyitva, tehát mindjárt zárnak. És ha most nem jut el odáig, megint hallgathatja a prédikációkat, hogy milyen következményei lesznek a hanyagságának.

Aztán hirtelen megtorpant és körülnézett. A kiszemelt hely a forgalmas autóút túloldaláról kacsintgatott felé. Halkan elkáromkodta magát, majd jobbra-balra tekintgetve futni kezdett a sávokon keresztül. Gyakorlott volt ebben, hogy hogy kell egyszerre óvatosan és gyorsan eljutni valahol, de sajnos elég gyakran megesett, hogy a körülmények összejátszottak ellene, minek következtében mindig elkésett valahonnan. És ez persze most sem történhetett másképp.

Már éppen az utolsó előtti sávban járt, mikor kiáltozásokat hallott maga körül. Szétnézett, s alig pár méterre egy vadul száguldó autót pillantott meg. Az emberek a járdán kiabáltak felé, de ő megdermedt. Nem volt éppen félős, sokkal inkább nagyszájú és merész, s most sem szállt inába a bátorsága. Viszont még soha nem élt át ilyen intenzív érzelmeket, miközben azt gondolta, mindjárt meg fog halni. Rájött mennyire szereti a családját, még ha néha idegesítik is, meg hogy igazából szeretne még élni, mert olyan fiatal, és nem próbált ki még minden izgalmas dolgot. S mialatt ezen elmélkedett, a talpa elszakadt az aszfalttól, aztán a következő pillanatban az autó helyett a járdával ütközött össze. A tömeg egy pillanattal később már fel is oszlott, hiszen ha a kislány nem halt meg, nincs itt semmi keresnivalójuk. Kinyitotta időközben becsukott szemeit, de még eléggé homályosan látott. Annyit tudott kivenni, hogy a közelében két alak beszélget, de nyugodtak voltak, hangjuk nem fortyogott az indulattól. Megkönnyebbült. Úgy tűnik, akkor nem történt semmi komoly. Végül a beszélgetők egyike, egy férfi felé fordult, majd letérdelt mellé.

– Minden rendben? – Kellemes hangja volt, nem olyan bársonyos, mint azoknak a nyálas szépfiúknak, akiknek az a munkájuk, hogy behízelegjék magukat gazdag középkorú hölgyeknek, hanem olyan igazán kedves. Szürke szemében aggodalommal nézett le a lányra, sötét haja a homlokába lógott. Teljesen olyan hatást keltett, mint egy elveszett kisfiú, bár ezt magassága és vélt életkora meghazudtolta. Harmincnál nem lehetett több.

– Asszem – motyogta a lány, és lassan megpróbált felülni. – Köszönöm. Azt hittem, hogy az az őrült elgázol, és már azt latolgattam magamban, hogy miért nem akarok meghalni. Tudtad, hogy milyen nehéz ilyenkor végiggondolni az eddigi életedet? Mondjuk erre én is csak most jöttem rá.

– Úgy látom, jól vagy – sóhajtott a férfi. – Máskor légy óvatosabb vagy használd a zebrát. – Azzal felállt, de a lány hangja megállította.

– Aha, rájöttem! Most már emlékszem rád. Te voltál az, aki folyton Nirvanát énekelt abban az igénytelen tehetségkutatóban. Cartwright… ugye? Will Cartwright. Az én nevem Maddie.

– Ezt most nem kéne így hangoztatni az utca kellős közepén. Már úgyis tökmindegy, mert abbahagytam az éneklést. Nem érdekel, hogy híres vagyok-e vagy sem. – Miközben beszélt, elfordult és lehajtotta a fejét. Így még inkább úgy festett, mint egy otthontalan kiskölyök.

Maddie nézte őt egy darabig, aztán a lelkét elöntötte a szánalom. Ez a srác nem kaphatott túl sok jót az élettől, ráadásul most még ki is esett a vetélkedőből, amibe a remény utolsó szálaival kapaszkodott. Vajon milyen tragikus dolgok történhettek már vele?

– Akkor oké – mondta végül. – Figyelj, mi lenne ha beülnénk valahova meginni valamit, aztán beszélgetnénk egy kicsit? Szerintem rád férne, hogy kiöntsd a lelked.

Will Maddie-re pillantott, hosszan, kétségbeesetten bámulta a lány hívogató, biztonságot adó mosolyát, majd hirtelen neki is valami hasonló jelent meg az arcán. Látszott rajta, hogy kijött már a gyakorlatból.

– Öhm, oké, de te nem siettél valahova?

– Hát de, csak mivel már elmúlt kettő, semmi értelme. Bezárt – sóhajtott csüggedten, s már látta maga előtt a hárpiát, ahogy orrából füst gomolyog, és ordít rá, hogy nincs benne semmi felelősségtudat, ez a flegmaság pedig már egyenesen elviselhetetlen. Majd ugyanolyan gyorsan fel is derült. – Merre van a kedvenc helyed?

– Itt a közelben – válaszolt Will, de nem mozdult. – Csak úgy mellesleg, hány éves vagy?

– Mi az, nem akarsz egy éretlen bakfissal mutatkozni, mert félsz, hogy azt hinnék, pedofil vagy és kiskorú prostikat szedsz össze az utcán? Nyugi, nincs miért aggódnod. De ha szeretnéd, félrehívok mindenkit, akivel csak találkozunk, és elmagyarázom nekik, hogy valójában mi is van közöttünk.

– Asszem, ez csak rontana a helyzeten. Ha magyarázkodni kezdenénk, az még gyanúsabb lenne. – Will alig tudta elfojtani vigyorát. – De még mindig nem tudom, hány éves vagy. Ha ez kell hozzá, elárulom, hogy én huszonnyolc leszek.

– Hú, talán egy ilyen öreg pasival nem is kéne lógnom. Tök gáz! Mindenki röhögne rajtam. Én tizenhárom vagyok.

Végül elindultak felfelé az utcán. Maddie még egy dühös-csalódott pillantást vetett korábbi úti céljára, majd újra előrefordult. Will közben halkan dudorászott magában. Maddie most látta csak, milyen görnyedten tartja magát – mintha félne és összehúzná magát valami elől. Szürke szemeiben most is tompa szomorúság látszott, meg valami mély fájdalom.

– Tudod – szólalt meg végül a férfi –, abból, ahogy beszélsz meg viselkedsz, idősebbnek tűnsz a korodnál. Az átlagos tizenhárom éveseknek még elég szegényes a szókincsük. Na persze nem káromkodás terén. – Azzal nevetett egy kicsit, de azt is inkább keserűen. – Mondjuk amilyen tökmag vagy, nem kéne csodálkoznom.

– Ha ezzel most meg akartál sérteni – mondta Maddie méltóságteljesen –, akkor csalódnod kell. Már nagyon is hozzászoktam, hogy mindenki magasabb nálam.

– Eszemben sem volt – tiltakozott Will azon nyomban, majd megállt, és kitárt egy ajtót a lány előtt. – Meg is jöttünk. Itt töltöm el az időmet, ha épp nem dolgozom. És ez elég gyakran van így.

Bementek. A kávézó épp akkora volt, hogy tíz asztal és mindegyikhez három-három szék elférjen benne. A kirakatot telepakolták mindenféle zöld és semmitmondó, vagy épp színes és hivalkodó növénnyel. A kerek asztalokra egy-egy régi, kifakult terítőt és hamutartót helyeztek. A helyiséget semmiképp sem lehetett kellemesnek nevezni, hívogatónak meg még annyira se. Maddie elhúzta a száját, miközben körülnézett, de nem tett semmilyen ócsárló megjegyzést. Céltudatosan az ajtótól legtávolabb eső asztal felé vette az irányt, és leült az ablakhoz közelebb lévő székre. Will követte, majd helyet foglalt vele szemben. A pincértől kértek egy kávét és valami szénsavas levet. A lány még mindig próbált magában egy megfelelő szót találni a kis kávéház jellemzésére, s látszólag erősen vívódott, hogy mit mondhatna ki őszintén. Will összefűzött ujjaira helyezte állát, s kívülről úgy tűnt, Maddie-t figyeli. Ám valójában újra dúdolni kezdett.

– Khm, végül is… egész érdekes egy hely – szólalt meg végül Maddie. – De nem hinném, hogy egyhamar a szívemhez fog nőni.

– Én azért szoktam ide járni, hogy átgondoljam az életemet. Hogy az eddigi dolgaim közül min kéne változtatni, mit lehetne vagy kellett volna máshogy csinálni. – Will hangjában ismét szenvtelenség bujkált, mégis úgy nézett ki, mint egy elveszett kisfiú. – Sosem tudom igazán, hogy mit is kéne tennem, hogy jobban menjenek a dolgok. Valahogy már egy ideje minden rosszul sül el.

– Tudod, mit gondolok? – kérdezte Maddie anélkül, hogy bármi jelét adta volna annak, hogy figyelt Willre. – Szerintem te egy nagyon tragikus karakter vagy. Nem tudom, hogy a szüleid haltak-e meg vagy mi, de nem sok öröm érhetett téged az életben. Most is jelentkeztél abba a show-ba, nem is tudom, miért. Aztán kitettek a legjobb tizenkettőből. Feltetted már magadnak a kérdést, hogy mit akarsz az élettől? Ebben a marhaságban is csak felálltál a színpadra olyan lesz, ami lesz alapon. Végig olyan voltál, mint aki nem is tudja, mit keres ebben az egész őrületben. Látod? Ez most ütött vissza rád, hogy nem tudtad, mit is kéne neked. Elmondom, nekem mi jutott eszembe rólad. Hogy olyan vagy, mint egy bohóc. Egy szomorú bohóc. Aki próbálna nevettetni, de túl magányos és bánatos hozzá. Teljesen elveszel a világban, ha így folytatod. És akkor már senki nem fog felrázni, hogy nem kéne.

Will nem szólt semmit, csak újra belekortyolt a kávéjába. Kibámult Maddie válla fölött az ablakon. Kint épp akkor kezdett esni az eső.

Pár nappal később reggel fél kilenckor a csengőre riadt fel. Kinyitotta a szemét, majd lassan felült az ágyon. Farmer és póló volt rajta, ugyanúgy, ahogy hajnalban lezuhant a párnájára. Egyedül. Megint egyedül ébredt.

A csengő újra megszólalt, egyre türelmetlenebbül. Felkászálódott és kibotorkált az előszobába. Túl kómás volt ahhoz, hogy megnézze, ki zavarta fel, így csak felrántotta az ajtót. A jövevény sokkal jobban meglepte, mint amire számított.

– Te meg hogy kerülsz ide? – tudakolta döbbent zavarral, mikor látogatója finoman arrébb taszította és bemasírozott a lakásába.

– Nem veszed fel a telefont, nem írsz vissza az üzenetekre, vagyis nem adsz életjelet magadról napok óta – válaszolt csípőre tett kézzel Maddie. – Aggódtam érted. Most is bűzlesz az alkoholtól, és úgy nézel ki, mint aki egy hete nem borotválkozott. Asszem, most az lenne a legjobb, ha megfürödnél és felvennél valami tiszta ruhát. Ez a cucc a szagából és a kinézetéből ítélve napok óta van rajtad.

Azzal bemasírozott a fürdőszobába és vizet engedett a kádba. Betuszkolta Willt is, aki még mindig meredten állt a bejárati ajtóban, amit most végre sikerült becsukni. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a férfi beleült a kádba, bement a hálószobába. Ott előkeresett néhány némileg tiszta és elfogadhatóan gyűrött ruhát, majd odakészítette egy székre. Aztán kiment a konyhába, ahol ismét alkoholszag csapta meg az orrát. Szélesre tárta az ablakot, így némi friss és hűvös levegő áradt a szobába. Körülnézett a szekrényekben valami ehető dolog után. Nem járt túl nagy sikerrel, csak némi kávét, teafiltert, egy kis szikkadt kenyeret meg vajat talált. Épp a vizet tette fel forrni, mikor Will egy szál törölközőben, kicsit már éberebben, betéblábolt a konyhába.

– A ruháidat leraktam egy székre. Aztán majd enned is kell valamit.

A srác engedelmesen elment, majd kicsit később felöltözve tért vissza. Az arca még mindig koszosnak tűnt a borostától, de ezt leszámítva egész elegánsan festett korábbi megjelenésével szemben.

– Na így már rögtön jobb – sóhajtott Maddie elégedetten. – Hidd el, nem kuksolhatsz napokig a szobádban. Fel a fejjel! Még semmi nem veszett el. Most pedig egyél, hogy rendbe jöjj kicsit a vedelés után. – Azzal pár szelet kenyeret és teát rakott le elé.

– Hé, most meg hová mész? – kérdezte Will, mikor Maddie kifelé vette útját a konyhából.

– Mivel valaki itt nem képes rá, kicsit kiszellőztetek és rendet rakok. Igazán jobban gondját viselhetnéd a lakásnak, ha már itt élsz – felelte a lány, majd egy szúrós pillantás kíséretében bevonult a hálószobába.

Will, miután komótosan befejezte a reggelit, Maddie után indult. Nem számított túl sokra. Annál nagyobb volt megdöbbenése, mikor meglátta, hogy a lány ilyen rövid idő alatt beágyazott, valamelyest összeszedte a szemetet és elpakolta a szétszórt ruhákat. Az ablak itt is tárva-nyitva volt, és friss levegő áradt be rajta.

– Mondd csak, nem kéne neked a suliban lenned? Úgy tudtam, még csak tizenhárom vagy.

– Nocsak, nocsak, valamit mégis csak meg sikerült jegyezned – motyogta az orra alatt Maddie. – Akkor most én kérdezek. Mondd csak, mégis mennyit aludtál? Szerinted milyen nap volt, mikor először találkoztunk?

– Őszintén szólva, nem emlékszem.

– Csütörtökön együtt ültünk a kedvenc kávézódban, ma pedig már vasárnap van. Egész idő alatt részeg voltál?

– Én… – hebegte Will esetlenül – tényleg nem tudom… Néha úgy érzem, mintha napok esnének ki a fejemből. Ott vagyok valahol, de fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Aznap is ez történt. Egyszer csak hallottam az emberek kiáltozásait, és láttam, ahogy ott állsz dermedten az út közepén. Nem is tudom, miért csináltam. Tisztára hülye voltam. Hirtelen felbuzgott bennem az adrenalin, meg hogy kezdjek már valamit magammal. Asszem, rám tört valami megmentési ösztön…

– Szerintem… szerintem nem volt hülyeség, hogy megmentettél – szólalt meg halkan Maddie pillanatnyi hallgatás után. Meredten bámult Will szürke szemébe, az pedig még elesettebbnek látszott. Aztán a lánynak hirtelen bevillantak az előző mondatok. Beteg lenne? De nem, legfeljebb enyhén alkoholista. Nem úgy tűnt, mintha lenne bármilyen mentális problémája. Inkább csak túl elkeseredett, túl elveszett és… depressziós. De csak egy kicsit. Meg persze bohóc. Aki nem érti a dolgát, vagy nem is akarja igazán csinálni, esetleg már nem is érdekli. Semmi. Az égvilágon semmi. Igen, és itt újra a depressziónál kötünk ki.

Sokáig bámulták így egymást szótlanul. Végül Will leroskadt az ágy szélére és kezébe temette arcát. Maddie csak néhány másodpercig habozott, majd letelepedett mellé és átkarolta a vállát. A srác kissé megremegett, de néma maradt. Jó egy percig üldögéltek így csendesen.

– Nem szabad feladnod – suttogta Maddie megnyugtatólag. – Nem gondolhatod azt, hogy már senkinek sincs rád szüksége. Látod, nekem is csak egy hajszálon múlt az életem, de hála neked, ez a hajszál megúszta, és itt vagyok. Most éppen melletted, mert úgy érzem, segítenem kell rajtad, hogy visszatérj az életbe. Hogy magadra találj. Mert ez a legfontosabb. Hogy érezzük, hogy szeretnek. Hogy számítunk még valakinek.

– Ezzel arra célzol – kérdezte Will, és felemelte a fejét. A szeme könnyes volt –, hogy megpróbálod valahogy viszonozni a… kedvességemet?

– Mondhatnánk így is, igen. De ennél is többet nyom a latban, hogy neked kell is valaki, aki felráz. És ehhez pont a megfelelő időpontban érkeztem.

Maddie felállt és az ablakhoz lépett. Lenézett a csendes, kihalt utcára. Csak egyetlen kóbor kutya szaglászott a szemetesek körül. Ő is egyedül volt. Magányos lehetett, hiszen a kutyafélék falkában szoktak vadászni.

– Te ugye tudsz gitározni? – fordult meg olyan hirtelenséggel, hogy Will összerezzent. – Légyszí, játsszál nekem valamit!

– Úgy, ahogy, megyeget – motyogta, majd feltápászkodott és az egyik szekrény és a fal közül előhúzta gitárját. Lesöpört róla némi port, aztán elkezdte felhangolni. Miközben ezzel foglalatoskodott, mintha valami élet költözött volna a szemébe. Mikor végzett, egy másodperc erejéig Maddie-re pillantott, aztán a húrok közé csapott és énekelt. Természetesen most is Nirvanát. Szomorú volt így is, de legalább látszott, hogy még nem halt meg teljesen. Totálisan beleélte magát a dalba, a szemét lehunyta. Maddie csak mosolygott. Már fent ült az ablakpárkányon.

– Végre látszik benned valami erő – szólalt meg a lány, mikor Will abbahagyta az éneklést. Majd hirtelen az eszébe ötlött valami. – Hé, neked van barátnőd?

Will egy kicsit meglepődött a kérdésen, de aztán rájött, hogy hozzászokhatott már volna Maddie félelmetes szókimondásához.

– Hát, most nincs – ismerte el. – Nemrég mentünk szét az előzővel.

– Ó, sajnálom. A tehetségkutató miatt történt?

Will sokáig nem válaszolt. Csak meredt maga elé, mintha próbálná átgondolni, mi is zajlott le kettejük között. Mikor megszólalt, hangja kissé közömbös volt.

– Hülyeségnek tartotta, hogy jelentkeztem. Azt mondta, nincs értelme, hogy a tévében égessem magam. Azt hittem, meg fogja érteni, hogy bizonyítani akarok. Az elején úgy tűnt, hogy meg is érti. De amikor már benne voltam az első tizennyolcban, máshogy kezdett viselkedni. Mintha úgy érezte volna, hogy ezek után már is fog kelleni nekem. Pedig én szerettem. Tényleg… nagyon szerettem…

– Lehet, hogy nem éreztetted vele eléggé – közölte Maddie a véleményét. – Bizonyára ő is olyan önbizalom-hiányos fruska, aki csak akkor hiszi el, hogy teljesen oda meg vissza vannak érte, ha azt napjában százszor mondják neki…

– Ez nem igaz, ő nem ilyen! – csattant fel hirtelen Will. – Meg tudta különböztetni egymástól a szeretetet és közömbösséget! Nem buta…

– Nocsak, akkor olyan csajaid is voltak, akik nem tartoznak az üresfejű libák közé? Jó hallani, hogy van némi elviselhető ízlésed. Ha már a zenében nem találsz semmi mást, csak érfelvágós együttest…

– A Nirvana igenis nagyon jó! Attól, hogy a mai fiatalok az olyanokért rajonganak, mint az platinaszőke akárki, hát arra én nem tudok elég jelzőt!

– Nem is rá gondoltam – visszakozott rögtön Maddie. – Azt nem szeretem. Én az intelligensebb cuccokért rajongom, mint például Enya és Jewel Kilcher.

– Hm, egyre több meglepetést tudsz okozni…

Aztán a délután hátra lévő részében beszélgettek, Will gitározott, és sikerült rávennie Maddie-t, hogy ő is énekeljen vele néhány számot. Az előzőleg együtt töltött órákhoz képest most tényleg jól érezték magukat, nevettek is, de nem túl sokat. Végül úgy öt óra körül Maddie hirtelen észbe kapott, hogy neki haza kéne mennie. Will rögtön felugrott, hogy elkíséri.

– Nemsokára besötétedik, és nem akarom, hogy bajod essen – indokolta döntését.

Elindultak, aztán befordultak egy sarkon, ahol Will nem nagyon ismerte ki magát. Állítása szerint nem igazán járt még a város ezen részén. Maddie erre bevallotta, hogy ő nem érzi magát túlzottan biztonságban azon a környéken, ahol Will lakik. Ezért is örül, hogy nem kell egyedül mászkálnia. Aztán még az egész úton beszélgettek, egyszer sem fogytak ki a témákból.

Mikor aztán megérkeztek a házhoz, Will el akart menni, de Maddie ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön. Legalább ehetne valami normális kaját. Végül mind a ketten maradtak.

– Anya! – kiáltott fel az emeletre Maddie. – Megjöttem!

Kis idő elteltével egy nő jött le a lépcsőn. Vonásai alapján nem lehetett több negyvennél. Arcán mosolyráncot hagyott maga után a sok nevetés, de ez is csak megszépítette.

– Jaj, Madeleine, már kezdtem aggódni egy kicsit – sóhajtott megkönnyebbülten. – Örülök, hogy itthon vagy végre. Apádnak ma bent kell éjszakáznia. És a fiatalemberben kit tisztelhetek? – kérdezte Will felé fordulva.

– Anya, szeretném, ha már nem szólítanál Madeleine-nek. Egyszerűen nem szeretem. Amúgy ő Will, és most ismerkedtünk meg egy pár napja. Zenész.

– Örvendek – mondta a nő, a felismerés szemernyi jele nélkül. – Én Rita Bloom vagyok

Will szeme hirtelen elkerekedett.

– A… az író? A híres regényíró? Most már értem, miért beszél Maddie ilyen felnőttesen.

– Hát… igen, végül is író lennék, de nem valami közismert – pislogott Rita meglepetten.

– Én imádom a könyveit – bizonygatta Will átszellemült arccal. – Tényleg! – nevetett fel a nő hitetlenkedését látva. – Egy csomó regénye megvan nekem.

– De én nem is láttam egyetlen egyet sem, amikor nálad voltam – szólt közbe Maddie szemrehányóan.

De Will csak legyintett.

– Azért, mert nem a polcokon tartom őket. Ott csak porosodnának. Meg különben is, fontos ez?

– Még szép! – kiáltott Maddie felháborodottan. – Ha meg akarsz ismerni valakit, minden érdekel vele kapcsolatban. – Hirtelen hangnemet váltott, arca ellágyult. – Annak viszont borzasztóan örülök, hogy végre élni látlak. Nagyon lehangolt voltál, de ez most megváltozni látszik. Ne feledd el, bármit tegyél is, tudd, hogy mi a célod vele. Ez a legfontosabb. És köszönöm, hogy hazakísértél.

Amikor kilépett a házból, még nem sötétedett be. Bár az ég borult volt, az eső nem esett. A hűvös szellő összeborzolta sötét haját. A nap a nyugati horizont felől még beragyogta az épületeket utolsó sugaraival.

Will hangulata nem rosszabbodott a hetek múltával. Maddie egyre jobb formába hozta azzal, hogy együtt töltött vele egész napokat. Mintha még mindig úgy gondolná, hogy törlesztenie kell, adósa maradt. De nem zavarta a lány közelsége a megszámlálhatatlan magányos perc után.

Egyik nap a kórházba tartott, hogy megkapja az éves vizsgálatok eredményét. Nem izgatta valójában, hogy mije hogy működik, de az ember sosem lehet biztos semmiben. Éppen átvette a leleteit, mikor kintről szirénázást hallott. Szinte majdnem az erre következő pillanatban kivágódott a bejárati ajtó és több orvos egy gurulós hordágyat toltak be az épületbe. Mindannyian kiabáltak, utasításokat osztogattak a nővéreknek és az alkalmazottaknak, és látszott rajtuk, hogy nagyon idegesek. A beteg a hordágyon életveszélyes állapotban lehetett. Will nem látta pontosan az arcát, de azt észrevette, hogy a gyerek – mert igen kicsi volt – egy csomó helyen vérzik és megsebesült. Látta, hogy a szájára lélegeztető maszkot raktak, a könyökhajlatába pedig infúziós tűt vezettek. A karján megannyi horzsolás és karcolás éktelenkedett. Aztán megpillantotta a kölyök csuklóját.

A vékonyka karra egy egyszerű, mégis szemet szúró ezüstlánc fonódott. Apró, színes virágok, betűk és pici szívecskék díszítették. Willnek elállt a lélegzete. Ezt az ékszert ezer közül is felismerné. Nem. Ez nem lehet. Képtelenség. Mert ha…

Észre sem vette, hogy rohanni kezdett a hordágy után. Az sem érdekelte, hogy a leleteket elhagyja, de nem veszítheti el az orvosok útvonalát. Mert akkor mindennek vége. Az sem jutott el a tudatáig, hogy kiabál. Lassan már ordít. Aztán a hordágy eltűnt egy lengőajtó mögött, ő pedig teljes erejéből nekirohant, de az nem nyílt ki. Egyszerűen felkenődött rá. Hátrazuhant, majd azon nyomban visszamászott az ajtóhoz, és ököllel dörömbölni kezdett rajta. Még mindig ordibált.

Hirtelen kezek ragadták meg és két vállra fektették a hideg kövön. Küzdött, nem akart veszíteni. Hiszen nem adhatja fel. Ahogy Maddie sem teheti meg. Ez adott neki újabb erőt a harchoz, de a biztonsági őrök és az orvosok túl sokan voltak. Még érzett egy apró szúrást bal karjában, aztán minden elsötétült.

Mikor magához tért, egy kis szobában feküdt teljesen egyedül. Nem kötözték az ágyhoz, de az ajtót nagy valószínűséggel bezárták. Felült. A helyiségben félhomály uralkodott. Kis időbe telt mire rájött, hogy ez a behúzott függönyök miatt van. Odalépett az ablakhoz, de ahogy talpra állt, azonnal megszédült. Az éjjeliszekrényen talált egy pohár vizet, amit kapásból felhajtott. Aztán már nem is érdekelték a függönyök. Az volt a lényeg, hogy minél előbb kijusson innen. Lenyomta a kilincset, s az nagy meglepetésére engedett. Kilépett a kihalt folyosóra, majd elindult az egyik irányba, de csak egy zárt ajtóval találta magát szembe. Aztán megpillantott egy gombot a falon. A csengő. Hosszan megnyomta, mire egy ápolónő érkezett az ajtó túloldalára. Kinyitotta a zárat, de nem engedte ki Willt.

– Mr Cartwright, előbb még el kell végeznem magán pár vizsgálatot.

Leültette egy székbe és vérnyomásmérőt rakott a karjára. Will csak egy fél percig bírta, de aztán megszólalt.

– Kérem, nem lehetne, hogy most elenged, aztán visszajövök? Egy barátomról van szó… Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de mi van, ha ő már nem él? Borzasztó sérülései vannak… Szeretném meglátogatni, vagy beszélni vele, ha lehetséges… Könyörgöm…

– Úgy tűnik, a vérnyomása rendben – szólalt meg végül az ápolónő kis hallgatás után. – Nem bánom, megengedem, hogy láthassa a barátját, de én is magával tartok. Mehetünk?

Willnek nem kellett kétszer mondani. Elindultak, és mivel ő nem tudta, merre kell menni, csak követte az ápolónőt. Végül a recepciónál álltak meg.

– Hogy hívják? – kérdezte a nő.

– Öö… – motyogta Will, mert nem volt benne teljesen biztos. – Madeleine… Bloom. Igen, így.

Az ápolónő megmondta a recepciósnak, aki unottan kikereste a lány nevét. Útbaigazította őket, majd újra hátradőlt és olvasott tovább. Will kísérője nyomában a lifthez indult. A harmadikra tartottak. Miután kiléptek az ajtón, az ápolónő benyitott az egyik szobába, de kint maradt. Intett Willnek, hogy menjen be, aztán becsukta utána az ajtót.

A helyiségben egyetlen ágy állt, mellette pedig egy éjjeliszekrény. Természetesen volt ott egy csomó műszer, hozzákötve a fekvő alak. Maddie felnézett az ajtónyílásra, s elmosolyodott. Kinyújtotta kezét Will felé, de ez is nehezére esett, hiszen infúziós tűket helyeztek könyökhajlatába, és úgy tűnt, eltört a bal válla. De ennek ellenére mosolygott. Úgy, mint aki nem tud elképzelni annál nagyobb örömöt, hogy meglátogatják. Mintha csak egy hetet kéne itt töltenie, aztán egészségesen mehet haza.

Will persze rögtön látta, hogy ez lehetetlen. Rengeteg vért vesztett, a jobb lába szilánkosra tört és óránként mesterségesen kell lélegeztetni. Ezt az ápolónő mondta el neki a liftben. Könnyes szemmel. De a legrosszabb igazából nem is ez volt.

– Annyira örülök, hogy eljöttél – suttogta rekedten Maddie. – Képzeld, balesetem volt. Elütött egy vadállat. – Reszelős kis nevetést hallatott. – Nem voltál ott, hogy megments. De ha előzőleg nem lettél volna, már biztos nem élnék.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Will halkan, kedvesen. Hirtelen ő is berekedt kissé. Megköszörülte torkát, de ez most nem segített. Rájött, hogy ez most valahonnan mélyebbről, a szíve tájékáról jön.

– Nem is tudom… Olyan… furán. A vállam és a fejem borzasztóan fáj, úgy… hasogat. De mintha a lábamat nem is érezném. Nem érzek benne fájdalmat. Még csak meg sem bírom mozdítani. Olyan különös… Asszem, félnem kellene. De nem félek. Nem is érzek semmit, úgy igazából.

Will teljesen elkeseredett. Igen, az ápolónő is valami ilyesmit magyarázott. Hogy Maddie deréktól lefelé lebénult. Soha többé nem lesz képes lábra állni. Már ha valaha is meggyógyul. Amire persze a nullánál is kisebb az esélye.

– Képzeld – mesélt tovább Maddie –, az orvosok azt mondták, hogy szokatlanul csendben tűrtem a műtétet. Hogy olyan kis nyugodt voltam. De szerintem csak azért, mert elaltattak. Furcsa itt a kórházban. Mindennap pontban ugyanakkor kapok reggelit, ebédet és vacsorát. De alig van étvágyam… Mi az, Will? Ugye nem sírsz? Kérlek, ne keseríts el! Így csak aggódni fogok érted.

– Maddie… – Willnek muszáj volt nevetnie, még ha kínjában is. Még hogy miatta kéne aggódni! Amikor szegény ilyen borzalmas állapotban van! Ez a lány aztán tényleg hihetetlen. – Kérlek, ne mondj ilyeneket. Miattam… miattam nem kell… Csak gyógyulj meg, aztán újra együtt énekelhetünk. Most magaddal kell törődnöd, egyedül magaddal.

– Will, ígérj meg nekem valamit! – Maddie hangja még ebben az állapotban is szigorú volt. – Nem szabad feladnod, akármi történjék is! A kedvemért… gitározz tovább, bármilyen kritikát is kapj. És kérlek, tudd, hogy mit miért teszel, hogy mivel mi a célod, mert csak így érhetsz el valamit. Aztán mindent bele! Fel a fejjel, én szorítani fogok neked.

Will alig bírta kinyögni a szót, hogy megígérem. De megtette. Hiszen mit tagadhatna meg ettől a szerencsétlen kölyöktől, akinek talán már csak órái vannak hátra? Mosolyt erőltetett az arcára. Bár tudta, hogy minden reménytelen, biztatni próbálta Maddie-t. Soha nem volt még egyetlen olyan ember sem körülötte, aki úgy fogadta el, ahogy volt, sőt, megpróbálta magához téríteni. Sosem fogja elfelejteni ezt a kedvességet. Meg azt, aki ennyi mindent tett érte.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Rita Bloom lépett be rajta, oldalán egy középkorú férfival. Bizonyára Maddie apja lehetett. A nőre szinte rá sem ismert. Mintha éveket öregedett volna. Azonnal felállt, hogy átadja helyét, de a szülők nem foglalkoztak vele. Will köszönés nélkül, észrevétlenül hagyta el a szobát. Odakint aztán a falnak támaszkodva mélyet sóhajtott, és hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak arcán.

Két nap múlva ért el hozzá a hír, hogy Maddie elaludt. Örökre. Rita küldött neki egy rövid, mégis mély és szomorú érzelmekről árulkodó üzenetet. Rögtön tudta, hogy mennie kell. Felvette legjobb fekete öltönyét, és elindult a gyászoló családhoz. Mikor belépett a házba, egy csomó embert látott, akit nem ismert. Megijedt egy pillanatra, de aztán megkeményítette szívét. Egész végig nem sírt. Csak elmondta minden szembejövő egyénnek, hogy nem tudja kifejezni, milyen mélyen megrázta Maddie halála. És hogy részvéttel tekint a család minden tagjára. De neki senki sem mondta, mennyire sajnálja. Hogy együtt érez vele, amiért elveszített egy ilyen fontos barátot. Pont így volt akkor is…

Egyszer csak csengettek. Rita ment ki ajtót nyitni, és újabb részvéttel teli hangok hallatszottak be a nappaliba. Aztán mindketten bejöttek, és Willnek tátva maradt a szája. A szőke lány körbement, megölelt mindenkit, mire megpillantotta őt. Neki is ugyanúgy elkerekedett a szeme.

– Jean…? – kérdezte a srác meghökkenten. – Te meg…?

– Kérlek, Will, ne most – fojtotta belé a szót a lány. – Majd később beszélünk.

Jean be is tartotta ígéretét. Alig egy órával később mindketten kiléptek az utcára. A levegő hűvös volt, az ég még a szokottnál is jobban beborult. Elindultak, de csak úgy céltalanul sétáltak mindenfelé. Közben őszintén átbeszélték félreértéseiket.

– Tudod – kezdte Jean –, én igazából már nem is tudom, miért szakítottunk. Felidegesített, hogy csak arról a szarról voltál képes beszélni. Nem tudtam vele mit kezdeni.

– Én meg úgy éreztem, nem értékeled eléggé a tehetségemet, meg hogy magasról teszel rá, mit szeretnék.

– A végén kezdtem azt hinni, hogy van valaki más. Hogy már nem érdekellek. Azt hittem, fontosabb nálam minden. Megijedtem, hogy már nem szeretsz, és ott akarsz hagyni, ezért inkább én tettem meg az első lépést.

Will elmosolyodott. Hát ezt aztán jól megcsinálták! Ezért kellett hetekig magányosan tengetnie napjait, mert képtelenek voltak elmondani, mit éreznek igazából.

– Nem tudom, te hogy gondolod – szólalt meg Will lassan –, de szerintem még lenne esély rendbe tenni a dolgokat.

– Hm, lehet – merengett el Jean. – Végül is most épp nem járok senkivel. Amúgy meg honnan ismered Bloomékat?

– És te?

– Maddie az unokatesóm volt. Nagyon szerettem, és borzasztóan elkeserít, ami történt vele.

– Én csak pár hete ismertem meg, de ő szinte egyből felrázott a letargiámból. – Azzal mindent elmesélt az elejétől fogva. Hogy hogyan mentette meg az autó elől. Hogy Maddie hogyan hozta vissza az életbe, azzal, hogy törődött vele. Hogy nem hagyta visszaesni a depresszióba. Hogy vigyázott rá. Hogy szinte megmentette. Hogy aztán visszatért a kedve a zenéhez meg minden egyébhez. Aztán történt a baleset, és úgy érezte, elvesztett mindent. – De… hirtelen felbukkantál a színen, és úgy érzem, mégse lett semmivé mindenem. Köszönöm. Hitet adtál, hogy mégis van remény.

Jean megállt és felnézett Will szomorú mosolyára. Tényleg bohóc. Egy szomorú. De mégis olyan, mint egy eltévedt gyerek. Mégis hogy hagyhatott magára egy ilyen elveszett kisfiút?

Aztán olyat tett, amit már nagyon rég óta nem csinált magától. Átölelte Will nyakát, arcát a vállába fúrta. Mennyi ideje nem viselkedett így! Mindig megtartóztatta magát, de most érezte, hogy meg akarja védeni ezt a srácot. Mert szereti. Igazán, szívből.

Will gyengéden eltolta magától Jeant és felemelte az állát. A lány barna szemeiben könnyek csillogtak. Aztán lehajolt és gyengéden hozzáérintette ajkát az ajkához. Lassan, finoman, hogy nehogy elijessze, Jean tarkójára csúsztatta ujjait. A lány viszonozta az érintést. Mind a ketten sírtak. Végre szabadjára engedhették könnyeiket.

Hirtelen egy esőcsepp hullott arcukra. Felpillantottak az égre. Az eső ugyan még csak csepergett, de tudták nemsokára zuhogni kezd. Egymásra nevettek. Keresni kéne valami helyet, ahol védve vannak.

– Gyere, elviszlek a kedvenc kávézómba.

Azzal elindultak az utcán. Megálltak a kopott kis kávéház előtt. Jean nyelt egyet, de nem szólt, csak felmérte az épületet. Will kinyitotta előtte az ajtót. Ránézett, nem nevetett, csak halvány mosoly játszott az arcán. Mindkettejüknek. Bementek, mire kávéillat és meleg csapta meg őket.

Épp mikor az ajtó becsukódott mögöttük, az eddig csak csepergő eső szakadni kezdett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés