Savannah

............. Még ennyit:
~~~~~: Új rész kezdődik.
***: Egy fejezeten belül cselekményt elválasztó jelzés.^^

   Addison Montgomery's True Life.* (Addison Montgomery igaz/valódi élete)

Álom és valóság

   ...Ordításom a fülemben visszhangzott, és a fájdalom testembe nyilalt. Éreztem, ahogy lever a víz. Sötét volt. A takaróba markoltam, és zokogtam, ordítottam. Nem tehettem mást. Iszonyúan fájt.
   És... A fájdalom csak arra jó, hogy tudd, hol hibáztál.
~~~~~
   Legtöbbször a fájdalom leküzdhető, de néha akkor ér, amikor nem számítassz rá. Mélyen övön alul üt, és nem enged el. Nem kerülheted el, és az élet mindig újabbakkal szolgál.
   Kinyitottam a szemem. Halántékomon éreztem a hűs izzadság cseppeket. Ébren vagyok. Nem fáj. Itt vagyok... Itt és most. Minden...
- Minden rendben van. Addison... Nyugodj meg. - vígasztalt Derek, miközben magához ölelt, és hajamat símogatta.
- Mennyi az idő? - ziháltam.
- Öt. - moslygott megértően.
- Akkor fel is kelek. Kell csinálnom reggelit Mikey-nak. - mosolyogtam, miközben kikeltem az ágyból. Amikor hallottam, hogy ő is felkelni készül, hátra sandítottam. - Pihenned kellene. Tegnap felébredtem, amikor hazajöttél... Kettőkor. - tettem hozzá. Végülis visszafeküdt.
   A konyhába menet benéztem Mike szobájába is. Aludt, mint a tej. Még volt két és fél órája az ébredésig. Úgy szerettem. A fiam kék szemű volt, és fekete hajú, mint Derek, de azért voltak dolgok, amikben rám ütött... Például lobbanékony volt, és nagyon, nagyon nyitott. És persze, ami a szívén, az a száján, elmondta a véleményét mindenről, és mindenkiről, ha jó volt, ha rossz. Igen... Hasonlított ránk.
   Élesen emlékeztem rá, hogy amikor megszületett, Derek mennyire nem volt oda érte... Nem azért, mert nem akarta, hanem mert félt - jogosan, attól, hogy Mark-é... Amit nagyon szégyeltem volna, de egy DNS teszt kimutatta, hogy Dereké - persze erről Mike nem tudott semmit. Azóta jó apa. Igazi apa. Mint azokban az amerikai filmekben, amikben bemutatják a rossz családot, akik irigykedve nézik szomszédjaikat, akik tökéletesek. Ez utóbbiak volnánk Mi... Talán...
   És mostanra eltelt öt év. Boldogok vagyunk, épp úgy, mint a vizsgálat utáni első percben, mikor megtuduk, hogy Mike tényleg a miénk. Derek lelkesedése nem lankadt, én pedig... Én... Én csak figyeltem az eseményeket, melyek úgy robogtak el, mintha gyorsvonaton lennének, és én csak a peronról szemlélhetném őket. Az idő rohan... Ezt mind tudjuk. És, amit én tudtam tenni, az évek során, az az volt, hogy vigyáztam Mikey-ra, hogy magamhoz ölelve védjem őt, és a legjobb döntéseket hozzam meg érte. Az életéért. Azért, hogy úgy érezze, jó helyen van.
   És bár hallott minket veszekedni, nem egyszer az évek során, számára az ég mindig tiszta maradt. Nem engedtem, hogy elborítsák a felhők. Mindig betakargattam este, vagy Derek... Nos, igen... Derek többet dolgozott, mint én. Én megtanultam beosztani az időmet, és tudtam figyelni és törődni Mikey-val, míg Dereknek ez nehezére esett... De én abszolút megértettem ezt. Megértettem, mert... Mert meg kellett értenem az évek alatt. Tudtam, hogy számára a munka fontos, de persze azzal is tisztában voltam, hogy mi is azok vagyunk, csak épp még nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt... Én pedig türelmes vagyok. Bár a türelmemnek is vannak határai, és Derek ezt a határt tegnap lépte át. Illetve, az már ma volt. Akkor, amikor hajnali kettőkor esett haza. Ezt még én sem tudtam megemészteni, és bár szerettem volna, nem ment. És abban is biztos voltam, hogy ezt szóvá is teszem majd...

***

- Derek! Fogd már fel! Nem azt akarom, hogy ne dolgozz, hanem azt, hogy mértékkel, és találd már meg azt a bizonyos egyensúlyt a munka, és a magánélet között! Én képes voltam rá, te miért nem?! Hmm...?! - rivalltam rá. Ezalatt elfelejtettem, hogy Mike is a konyhában van, és hallja mindezt... Szörnyű lehetett neki, de nem foglalkoztam vele... Hogy miért nem? Mert néha én sem találom az egyensúlyt...
- Addison! Én egyelőre nem tudom!
- Hogy-hogy nem?!
- Jajj, hagyjuk már ezt az egészet! Bocsánat, hogy tegnap azért dolgoztam, hogy legyen két kocsink, tető a fejünk fölött, hogy a palotádat tudjam fűtettni, és legyen víz, és Mikey tudjon suliba járni, meg szakkörökre, és fociedzésekre! Oh, és igen, ott vannak az olyan jelentéktelen dolgok, mint a ruhák, az étel és ilyesmik!
- Ne mondd már ezt! Én is ugyanúgy megdolgozok értük, bár lehet, hogy kevesebbet keresek, mert nem túlórázok annyit. És, ha este haza tudnál érni, mondjuk hétre, hogy együtt tudjunk vacsorázni, azt díjazni tudnám! És nehéz lehet, hogy te dolgozol, míg én - "valószínűleg" - a lábamat lógatom valahol, és azt várom, hogy majd te mindent megoldj!
- Bocsánat, hogy...
- Ne, ne kérj bocsánatot, elég van már a padláson belőle!
- Elnézést a bocsánatért...! - dühöngött, majd felvette a földről a táskáját, és az előszoba felé ment, hogy felvegye a zakóját. - Gyere, Mikey, ma én viszlek suliba! - a fiú felállt az asztaltól, integetett, majd kilépett az ajtón. Nem akart beszélni. Ilyenkor sosem akart. Úgy érezte, jobb, ha csöndben marad, és nem idegesíti fel valamelyikőnket... És ez rosszul esett. Nem akartam, hogy így érezze magát...

***

   - Apu! - szólt Dereknek. - Rajzoltam neked valamit. - vigyorgott.
- Nocsak... És mi volna az...? - mosolygott kedvesen.
- Rajzórán készítettem, és kaptam rá ötöst is. És neked fogom adni. De csak akkor, ha nem kiabáltok anyával...
- Nézd, Mikey... Anyával néha kell vitatkoznunk, hogy meg tudjunk egyezni.
- Miért?
- Nos... Néha a felnőttek azért kiabálnak, mert haragudnak a másikra, és...
- Nem szereted már a mamit, ugye...?
- De! Szeretem. Nagyon is. Csak tudod, a munkámat is...
- Akkor engem nem szeretsz... - mondta lemondóan.
- Hé! Kisember, ilyet még viccből se mondj! Nagyon szeretlek titeket, és amikor néha vitatkozunk édesanyáddal, az azért van, mert szeretem...
- Kiabáluk az emberekkel, ha szeretjük őket?
- Nem mindig. Csak, ha a másik nem érti meg, hogy valami fontos számodra. Mint neked a foci. Te is mérges lennél, ha nem engedném többet, hogy focizhass, ugye?
- Igen. Biztosan. És akkor nem adnám oda a rajzodat sem. - lengette meg a lapot. Derek volt rajta, egy kosárlabdával, és Mikey egy focilabdával. A férfi átvette, s megnézte. Jó alaposan. Tetszett neki.

***

   A nap eseményeit az is tetőzte, hogy Derek és én egy eseten dolgoztunk. Folyton vitatkoztunk valamin... A legrémesebb a műtőben lévő cívódásunk volt... Senki nem mert megszólalni, és csak mi beszéltünk... Inkább mondjuk úgy, kiabáltunk. Egy műtőben, egy nyitott koponya fölött...
   Hazaérve ledobtam magam a kanapéra és lehunytam a szememet. Azond gondolkodtam, hogy mit ronthattam el... Ekkor meghallottam az ajtó zárának a kattanását. Fölálltam, mivel beszélni akartam Derekkel. Először Mikey robogott be a szobába.
- Mami! - húzta el az "i" betűt. - Kaptam egy ötöst rajzból. - ugrált. Leguggoltam, és megöleltem.
- Ügyes vagy, kicsim!
- Meg akarod nézni?
- Mutasd!
- A papánál van. - felnéztem Derekre, aki most lépett be a helyiségbe.
- Majd megkérem, hogy mutassa meg. - mosolyogtam.
- Addison... - mosolygott Derek halványan. Azt hitte, hogy most bocsánatot fog kérni - őszintén - és mindennek vége lesz, megit boldogok leszünk, megint cslád. Igazi család... Én is ezt hittem... Ekkor betoppant Mike, aki alighogy elment, újra itt volt, egy rajzal a kezében.
- A másik rajzot most fejeztem be! Ez a tied, mami. - nyújtotta át a képet. - Ez te vagy... - mutatott a magasabb, hosszú hajú alakra, amelyik a kisebbet ölelte. - Ez pedig én. - mutatott rá.
- Nagyon szép. Ügyes vagy nagyon.
- Kimehetek még egy kicsit? - Derekre néztem, ő bólintott.
- Jó, de csak egy kicsit... Amíg el nem készítjük a vacsorát... - bólintott, és már futott is.
   Derekre néztem. Ő peig rám.
- Addison... Szerintem egy kicsit külön kéne válnunk... El kéne költöznöm, vagy valami, hogy...
- Micsoda?! Miért?! – vágtam a szavába.
- Hogy megnyugodjanak a kedélyek...
- Oh, ugyan már... – kezdtem az újabb vitát. - Jó, tudod mit... Ha nem akarsz tőlem most semmit, akkor... Akkor keress valaki mást, és randizz vele, de akkor minket hagyj békén, és fejezd be ezt!
- Nem tudom, hogy...
- Dehogy nem! Valahogy így kell: Addison, nem akalrak többé látni, Addison, már nem szeretlek.
- Addison... Én szeretlek téged... Hát nem látod? Hát nem érted? Életem szerelme vagy, nem hagynálak el! De te folyton mást akarsz... Arra kérlek, ha nem látsz közös jövőt, ha nem vagy benne biztos, kérlek... Kérlek... Kérlek fejezd be te, mert én nem tudom... Ne szenvedjen se Mike, se te, se Én...
- É... Én... Én nem tudom... - szünetet tartottam. - Csak menj el, ha jól esik... Az úgyis jól megy... - néztem ki a teraszra vezető ajtón. Mikey-t kerestem, de nem volt sehol...
- Addison... - szólt Derek, de nem hagytam hogy befejezze.
- Derek...! Hol van Mike?! - kirohantam. Megláttam a medencében a focilabdáját. - Ne... Ne... Ne! - zokogtam. Meg sem bírtam moccani, mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogy elfussak, vagy a medencébe ugorjak-e, vagy sikítsak, vagy hívjam a mentőket, vagy... Vagy... Nem tudtam mit tegyek. És ez szörnyű... Végtére is, orvos vagyok, tudnom kell, hogy mit tegyek, ha krízis van... És én... Én nem tudtam...
   Derek a vízbe ugrott. A csobbanás, és a rám fröcskölődő víz visszarángatott a Földre, így berohantam a házba, és hívtam a mentőket. Mire kiértem újból az udvarra, Derek lélegeztetni próbálta a fiúnkat, aki szinte fehér volt... Mire újból észbe kaptam, már a ház előtt álltak a mentők. És én csak... Csak sodródtam a történtekkel. Az idő pedig rohant, s én mégis... Túl lassúnak éreztem... Nem tudtam, hogy mi lesz, hogyan tovább...
   Kiszálltunk a már jól ismert kórház mentő fogadójában, immáron, mint egy páciens hozzátartói. Megláttam Richard-ot, a főnökünket. Pár pillanatra átölelt, de nem reagáltam rá, hanem a fiamat vivő hordágy után néztem, majd kibontakoztam karjaiból, és utánnuk mentem. Ahogy a szabályzat előírta, nem mehettünk be, hizsen aznap nem orvosként voltunk ott...
   A váróba leültünk, én Derek vállára hajtottam a fejemet. Nem beszélgettünk, nem néztünk egymásra és nem akartunk gondolkodni sem. Persze az agyunknak nem tudtunk parancsolni, így végig azon kattogtunk, hogy mi lesz, ha...
   Ilyenkor az emberben felütik fejüket a régi emlékek. A szép emlékek... Amikor boldogok voltunk... Én csak az első napokra, és hetekre tudtam gondolni, amikor megszületett a fiúnk... Olyan édes volt... És akkor ott voltak az első szülinapok, és karácsonyok, Halloweenek. Az első rajzai, ajándékai, melyeket nekünk készített... Hogy mennyire hitt a tündérmesékben, hogy egy ideig azt hitte, hogy Derek a királyfi, én pedig a királylány... Azt hitte, hogy az élet olyan, mint a mesékben: boldog és gondtalan. És akkor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy többé már nem láthatja a kék eget, hogy nem játszhat velünk, nem fog többet focizni, nem fog nekünk rajzolni... Soha... És ettől szörnyűségesen nagy űrt éreztem a szívemben... És fájdalmat... És... Minden rosszat...
   Kábé két óra múlva elénk lépett egy orvos. Mindketten ismertük őt. Miranda Baley volt az... Felálltunk, és feszülten figyeltünk. Megfogtam Derek kezét, és el sem eresztettem.
   - Addison... Derek... Mi mindent megtettünk, de Mikey szervezete nem bírta tovább. Túl kicsi volt... És... Nagyon, nagyon sajnáljuk, de...
- Ne... - nyögtem. - Miranda, ne mondd ezt... Az... Az nem lehet... - Derekre néztem, aki lehorgasztotta fejét, és könnyek folytak végig arcán. - Az nem... - Derek belémfolytotta azzal a szót, hogy magához ölelt, s vállán zokogtam tovább.

***

   A temetés napján a legtöbb barátunk megjelent. Nem sokan ismerték igazán Mikey-t, inkább csak miattunk jöttek el... Szép volt... Olyan, ami egy olyan valakihez illik, akit nagyon szeretünk... Szerettünk...
   Én nagyon... Lassúnak éreztem magam. Mintha lassítva mozogtam volna, és körülöttem minden gyorsabb lenne, és én vissza akartam menni. Oda, amikor minden rendben volt. Mikor nem voltam "Szegény Addison, aki a fiát síratja...". De az voltam. És nem lehet...
De én ott... Ott leragadtam. És ott volt a nyomás, mert mindenki körülöttem sürgött, várta, hogy mondjak valamit, vagy csináljak, vagy kiboruljak, hogy üvöltsek, vagy sírjak... És játszottam a szerepemet. Elmondtam a mondatokat, és megtettem, amíg csak kellett, ha a végén ettől mindenkinek jobb lett... De én nem... Nem tudtam, hogy csináljam... Nem tudtam, hogy legyek ilyen... Én nem... Nem tudtam ki ez az ember...
~~~~~
   - Derek... Derek... - kiabáltam - Nem... Nem fogja többé látni a kék eget! És fél! Nem látod?! Nem hallod?! - csak a saját hangomat hallottam, és a sötétségben próbáltam elkapni a hangfoszlányokat. Kinyitottam a szemem. És... A fény fogadott. Mindent elöntött a fény, vakító volt. Láttam elmosódott, sötétebb embereket, de hangjukat nem hallottam, csak azt láttam, amint szájuk mozog. Derek is ott volt. - Derek... - szóltam. Megfogta az arcom, és mondott valamit, de nem hallottam. Látta, hogy nem fogok válaszolni, így megfogta a kezem. Én is megszorítottam az övét.

   Végül meghallottam a hangokat is.
- Oh, ne... Elveszítjük... Műtét kell... - mondta egy férfi hang. Rá néztem. Arca aggodalmat tükrözött... Így én is aggódni kezdtem.
- Derek...?
- Itt vagyok. - mondta - Itt vagyok, és nem hagylak itt!

***

   - A legkékebb ég... Nem fogja látni... - mondtam. A pár perccel korábbi nyugtalan állapotomat az aggodalom váltotta fel.
- Addison...? - kinyitottam a szememet. Megéreztem a fájdalmat. Most a fizikait...

- Derek...? Mi történt?

- Elvesztetted a babát. Méhen kívüli terhesség volt...
   Az idő... Rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy többi időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt...

***

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés