Álmomban a gyönyörű szürke ló teste puhán csillogott. A napfény visszaverte szőre csodás, fénylő színét, fekete sörénye keretet adott lehetetlen szépségének. Orra sötétszürke, néhol egészen fekete volt, egyetlen végighúzódó fehér csíkot kivéve. Jobb oldalán, ahol a selyemként csillogó sörény fehér szőréhez ért, valami furcsán kicsillant a ló tökéletes kontrasztjából. A mén felvetette fejét, majd elfordult, és szememmel megpillanthattam a hosszú, barnás-fehér sastollat, amit valaki gyöngéden a sörényébe tűzött. A ló hatalmassága, és ereje teljesen elkápráztatott. Csupán pár méter választott el a csodás, természetfeletti lénytől, de tudtam, ha megmozdulok, a fölséges teremtmény elmenekül. Mégsem tudtam megállni, hogy kezemmel ne nyúljak ki a szürke felé.
Meglepetésemre, a mén nem vágtatott el. Kecses nyakát felém nyújtotta, egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Ahogyan megbillentette a fejét, kedvesen, türelmes, és várakozóan, tudtam, hogy nem ereszthetem el.
Soha.
Jóval arrébb, egy lány, a hideg, sötét éjszakában ült csendesen, és zokogott. A fájdalom teljes egészében átjárta a testét, gyenge háta beleremegett, miközben tartani próbálta a lányt. Kezei ösztönösen keresték élete értelmét – az egyetlen lényt, akit szeretett, és aki egyet jelentett számára a létezéssel. Kezei a szalmában kutakodtak, könnyein keresztül nem látta őt. Végül, kicsiny karja rátalált arra, amit keresett. A hatalmas állat megrándult a hirtelen érintéstől, de többet nem mozdult. Oldala ritkán meg-megemelkedett, és a lány még a könnyei sűrű függönyén keresztül is tudta, mennyire szenved. Egykor csillogó, fehér szőre most koszos volt, fénytelen. Sörénye összekuszálódott, alig látszódott ki a szalma alól. Bordái itt-ott kitüremkedtek, sovány volt, és erőtlen. Szemei csukva voltak – képtelen volt ránézni a lányra, arra, akit annyira szeretett. Képtelen volt látni a fájdalmát, azt ahogyan sír, a keserves zokogását – és azt, hogy mindez miatta van.
A kép, a gyönyörű teremtményről egyszerre bevillant. Nem tudtam rá gondolni úgy, ahogy a lány szemszögéből láttam. Hatalmassága, ereje csak úgy sütött róla, szépsége vetekedett bármilyen más lényével. Fekete patáit erősen nekivágta a földhöz, és ahogyan rám nézett, azzal a gyönyörű, fekete szemével, nem bírtam megtenni. Nem engedhetem el. Ő kell nekem. Ő az, akit mindig is kerestem, aki számomra lett teremtve. És végre láthatom Őt.
A Hölgy mellém lépett. Nem nézett rám, de tudtam, hogy mit gondol. Tekintetem visszavándorolt a csodához, ami még mindig ott állt, pár lépésnyire előttem, arra várva, hogy döntsek. Hogy megfosszam őt az élettől, attól a lénytől, akit szívből szeretett, csakis önzőségből. – Látom. – felelte a Hölgy nyugodtan. Hangja, mint a fuvola szólalt meg a gyenge szélben. Fekete szemével felém pillantott, és várt. Pillanatok, évek – tudtam, hogy végtelen időm van. Addig halaszthatom, ameddig csak akarom, addig foszthatom meg a lányt Tőle, ameddig hatalmam engedi.
A lányka végighúzta kezét a ló oldalán. Láttam a könnycseppeket, amik még mindig ugyanakkora erővel potyogtak kicsiny, halandó szeméből. A fenséges paripa az utolsó pár lélegzetéért küzdött. Egész teste beleremegett a fájdalomba, és végső kevés erejével még egyszer visszanézett a halandóra. Arra a kétlábúra, aki felnevelte, akit ő mélyen, és tiszta szívéből szeretett, akiért az életét is képes lett volna feláldozni. És megtette…
- Most. – hallottam a Hölgy határozott hangját. A ló haldoklott. - Küldd vissza... - hallottam a belső, csilingelő hangot. A saját hangomat. Nem engedhetem. Nekem Ő kell. Örökké...
- Engedd el… - mondta újra a hang, most már hangosabban. Lelketlen testem beleremegett a hirtelen változásba. Az lehetetlen. Nem vagyok halandó. – Ereszd el! – kiáltotta a lágy hang, majd megismételte, újra és újra. És ekkor döbbentem rá – nem a saját hangomat hallom. Nem a lelkem próbál meg befolyásolni önző döntésemben. A kislány keserves zokogását, amit ő gondol. Azt hallom én, hangosan, érthetően, tisztán. Amit ő érez.
Tudtam, hogy ez lesz a helyes döntés. Kezemet kinyújtottam a fenséges állat irányába, de nem értem hozzá. Csillogó, fehér ujjaim megmarkolták a ló sörényébe tűzött tollat, majd kihúzták belőle. – Isten veled. – mondtam halkan, hangom akárcsak a dallam, belevegyült a mén nyerítésébe. A szürke ló felágaskodott, örömteli nyerítését visszaverték a hegyek. Teste halványodni kezdett, de az utolsó pillanatban még rám pillantott.
Visszatért.
Két héttel ezelőtt egy fiatal lovas, lovával együtt egy autó elé vágtatott. A szürke ló súlyos belső sérüléseket szenvedett, de a lány pár karcolással, sikeresen megúszta. Több orvos is próbálta megmenteni a gyönyörű állatot, de úgy tűnt, minden kilátástalan. Tegnap este azonban a ló állapota jobbra fordult. Az állatorvos váltig állítja, hogy csoda történt.
A lány szerint a halál meghallgatta a könyörgését.
Melody él.
Kedves Gica!
A zeneválasztással itt sem értek egyet teljességgel, de hajlandó vagyok megenyhülni, mert az írás szép, összetett, gördülékeny, és valahol mégiscsak kapcsolódik a zenéhez.
Az érzelmek hiánya, amit más esetben hangsúlyoznék és rosszalnék, itt megérthető, sőt, egyenesen meghatározó, ha a novella végére érve megértjük, mit is láttunk tulajdonképpen. Az, hogy végül kiderül, a halál szemén keresztül láttuk a véget, egy meglepő fordulat, amiért dicséret jár.
A leírások gyönyörűek. Éles, tiszta képek, szinte látnod magad előtt, ahogy a ló felszegi a fejét - ritka, aki képes így megragadni a pillanatot.
Neked is felhívnám rá a figyelmed, hogy a párbeszédeket nem helyesen írod, szóval tessék utánanézni a neten vagy egy helyesírási szabályzatban. A jövőben is jól jöhet, ha tisztában vagy az alapvető szabályokkal, akár írással fogsz foglalkozni, akár nem.
A novellával nekem egy bajom volt: egy hatalmas lóra hogy ültethetnek fel egy kislányt? A gyerekek inkább pónit kapnak, ha már lovagolni akarnak. Illetve nagyon kevés az olyan lovasbaleset, amibe a ló belehal, de a gazdája sértetlenül megússza. Főleg, hogy ez esetben a ló egy autó elé vágott. Ha a kislány lerepült, sajnos nem sok esélye lett volna.
Üdv: timsi
Összesen: 27 pont
Kedves Gica!
A fogalmazásod nagyon szép, a képeket az olvasó elé varázsolod. Ez nagy előny és a legtöbb író számára ezt a legnehezebb elérni. Neked ezzel nincs gondod.
A történet nagyon szép, szívhez szóló. Az kifejezetten tetszett, hogy az egész novella egyetlen rövidke pillanatot örökít meg. Ezért is csalódtam egy kicsit, mikor a történet végén, egy bekezdést szántál az előzmények feltárására, mintha attól félnél, hogy nem elég jó így a sztori, vagy érthetetlen az olvasó számára. Szerintem légy egy kicsit magabiztosabb. A fogalmazásodból egyértelműen kiderült, hogy a halál szemszögéből látjuk a dolgokat. A magyarázat ezért egy kicsit feleslegesnek éreztem.
A párbeszédekkel neked is gondod van, ezért röviden leírom, mit is értünk hiba alatt:
„– Látom. – felelte a Hölgy nyugodtan. ” Ha a mondandóhoz kapcsolódik a gondolatjel utáni mondat, akkor az első mondat után nem rakunk írásjelet. Tehát egyszerűen megfogalmazva, a mondat folytatódik a gondolatjel után. Akkor teszünk írásjelet, ha a gondolatjel után egy másik dologra utalsz. Ilyenkor külön mondatba írjuk. Remélem ez így érthető.
Sok sikert kívánok a továbbiakban és remélem még olvashatok tőled más történetet is.
Üdv: Holly
Összesen: 25 pont
Kedves Gica!
Lenyűgöztél a történeteddel. Bevallom elsőre nem értettem, hogy ki kicsoda. Másodszorra viszont már a képernyőre tapadva olvastam újra a sorokat. Nem is tudok rosszat mondani. Nekem a te írásod tetszett a legjobban.
Üdv: Andi
26 pont
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Timsi, Holly és Andi!
Köszönöm szépen a magas pontszámokat, és értékeléseket.
Csak azért írok, hogy tisztázzak pár részletet, a művel kapcsolatban.
Először is köszönöm a helyesbítést a párbeszédekkel kapcsolatban, megpróbálom megfogadni a tanácsodat Timsi és Holly, sajnos a nyelvtan sosem volt az erősségem.
A zeneválasztást főleg a legelső képhez tudom kötni - maga a zene hozta nekem a történetet. Láttam a gyönyörű, fehér paripát magam előtt, a sastollal a sörényében. A többi már csak úgy jött - a sötét alak, aki nézi, távolról, aki egyszerre meg akarja érinteni, és távol akar maradni a csodás teremtményől.
Mivel én magam is voltam tanúja lovas baleseteknek, sőt, lovak halálának, ezért voltam képes így megfogni - szerintem - a képet.
Az autós-lovas balesetek azonban sajnos ma mindennaposak - és a legtöbb esetben halálosak, a lovak számára. Timsi vetette fel, hogy ebben az esetben a lánynak is meg kellett volna sérülnie, de a legtöbb autóúti balesetben a lovasok pár karcolással, esetleg egy töréssel megússzák az egészet - míg a lovak, főleg, ha egy autónak rohannak, sokkal súlyosabb baleseteket szereznek.
Az ötlet, a balesetről az én kedvencem halála miatt született - egyfajta keretnek gondoltam (hozzátéve, kedvencem szintén úgyh alt meg az utakon, hogy az az ember, aki vele volt, még csak karcolásokat sem szerzett). Andi is említette, hogy elsőre nem igazán értette meg - egy kis pontosítás a végére, így gondolnám. Egy gyors bekukkantás a halandók közé.
A "kislány" a történetben nem igazán nevezhető kislánynak. Én magam egy 15-16 éves lányra gondoltam, csak a halál szemszögéből jelentéktelen halandónak próbáltam felvázolni. A "hatalmas, szürke ló" szintén egy túlzás - bár nem pónit, de nem is egy óriási lovat gondoltam Melody-nak.
Mégegyszer köszönöm a magas pontszámokat, főleg, hogy ez volt az első novellám.
Gica