Inferno
A szépséget ölték meg: lényét, lényegét, mindenét. Ő maradt csak, társai sorra elbuktak a Semmi ellen: Remény, Vágy, Hit, Szeretet, porba hullt szavak voltak, semmi több. Az utolsó sugár volt, egyetlen csepp a mindent elemésztő tűzviharban, és az időn múlott egyedül, hogy mikor párolog el végleg magára hagyva a világot.
Az egész szinte észrevehetetlenül kezdődött: a szürkeség alattomosan kúszott az utcákra, az arcokra lopta magát, s megkezdte türelmes fojtogatását. Az emberek észre sem vették - a gyermekek látták csupán sorra meghalni a szikrákat a levegőben, az élet szikráit, a reményét, ők érezték a homályba olvadás lassú kínját. A Semmi nem ismert határokat és nem hagyott túlélőket. Jöttére az érzések kihunytak, a düh ellobbant, a dac megalázkodott, és a szeretet örök fénye lassan pislákolni kezdett.
A lelkek sikolyai nem találtak fülekre, amint a pusztítás végső hulláma végigsöpört világukon: a meggyengített akarat tehetetlenül bámulta a tűzvihart, a fantázia utolsó szülöttjét, mely a sötétségből született és a földre hozta a poklot.
Ez volt a múlt és ez volt a jelen: Ő egy csepp volt, aki a lét törvényeivel harcba szállva feltámasztotta a dacot. Az emberi lét alappillérei fülsiketítő robajjal zuhantak a semmi mélyére, és az Élet a szörnyű képre emelte tekintetét. Eljött hát a nap mégis, melyet úgy rettegtek rég: akkor érkezett, amikor senki sem várta, amikor már az emlékezet homályába veszett jöttének rémképe. A testekből egyszerre távozó élet a mardosó lángnyelvek fölött láthatatlan ködként lebegett, majd lassanként apró pontba zsugorodott; egyetlen igazgyönggyé sűrűsödött fénylő anyaga, majd még tovább, s homokszemként fehér fénye túlragyogta a vörös izzást a mélyben.
Ha lett volna Teremtő, hogy lássa művét, most büszke lett volna alkotására - de az Élet záródott abba az egyetlen pontba, a kezdet és a vég, maga volt a teremtő és a pusztító, és az újjászületés. Ő volt a híd, mely a semmiből a mindenbe vezetett, a csepp, amelyen nem fogott a tűz, s amely a fennmaradás elszántságát ölelve emelkedett az elsöprő hőségben, hogy Inferno fénye átragyogja tiszta lényegét és szivárványba borítsa a semmi-szín eget, mely föld hiányában ég helyett mindenséggé lett.
A halhatatlanság bizonyítéka volt-e Ő, aki a véget a kezdetbe fonja át, csak a nem-létező Teremtő tudhatta volna - de ott a tetőn a megmaradt lélekszilánkból, erejének utolsó szikrájából táncolni kezdett, s léptei nyomán a világ szíve újra megdobbant.
Kedves Shaera!
Az első reakcióm az volt, hogy huh. A második, hogy eh. A harmadik, hogy na, akkor ezt most elolvasom még egyszer, és összehozok legalább egy épkézláb mondatot. Körülbelül az ötödik újraolvasásnál eljutottam odáig, hogy oké, akkor most írunk egy kritikát erről.
Bárki bármit mond, a mű mindenesetre nagyon meghatározó és karakteres. Homályos utalások, szimbólumok… Vagy nehezen érthető, vagy én nem vagyok elég friss ennek értelmezéséhez.
Hogy a Gonosz vagy Bűn helyett Semmit írtál, találó. Végre egy magyarázat-féleség, ami nem titulál mindent a „bűnösök ügyködésének”. Ahogy pedig a monotonságba süllyedő társadalmat leírtad… Nos, erről leckéket lehetne tőled venni. A rohanásban észre sem vesszük a fontos dolgokat, igaz? A felejtés: mindig jön a vég.
Számomra zavaros, hogy ki volt az Ő, bár lehet, hogy ez szándékos volt. Az élet-gyöngy, vagy maga Inferno, a Pokol, esetleg a kettő egy és ugyanaz, csak nekem nem tűnt fel?
A következő kép pedig… eltartott egy ideig, míg összeraktam, de akkor... A fehér, ragyogó gyöngy, maga az Élet, amint emelkedik felfelé, kiszakítva magát a végből és a pokolból, s a pokol lángjainak fénye átsüt rajta, a gyöngy pedig szivárvánnyá változtatja a fényét. Ennél szebben le sem lehetett volna írni, hogy bármiből lehet szépség, történjen bármi is. És ott van az új esély, az új kezdet, a felemelkedés, a megdobbanó szív… Csak gratulálni tudok!
Üdv: timsi
Összesen: 28 pont
Kedves Shaera!
Amikor először olvastam (mert nekem is többször kellett elolvasnom) a többi versenyző novellája után került sorra, így mikor a végére értem egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: most akkor mi van? Teljesen más hangvételű a műved, a többihez képest és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miről is van szó. Úgy gondoltam, hogy várok pár napot az újraolvasással, de folyton a fejemben járt így kénytelen voltam még egyszer elolvasni, most már igazán odafigyelve minden szóra.
Mert ha csak egy szót is kihagytam volna, nem értettem volna semmit. Száz százalékos odafigyelés kell az olvasásánál.
Aztán megfogalmazódtak a gondolatok a fejemben a művedről. Egyszerűen zseniális. A képek, a megnevezések, a Semmi leírása, aztán a Remény. Alatta hallgatva a zenét pedig tényleg olyan érzésem támadt, mintha elérkezett volna az Apokalipszis. Azt hiszem, a te történeted állt legközelebb a zenéhez, amit választottál. Gratulálok!
Üdv: Holly
Összesen: 29 pont
Kedves Shaera!
A zenével teljesen összhangban volt az írásod. Megborzongtattál az elején a metaforákkal, viszont egyre többet, és többet adtál, amit nem voltam képes egyszerre befogadni. Több ilyen rész kellett volna:
„Az egész szinte észrevehetetlenül kezdődött: a szürkeség alattomosan kúszott az utcákra, az arcokra lopta magát, s megkezdte türelmes fojtogatását. Az emberek észre sem vették - a gyermekek látták csupán sorra meghalni a szikrákat a levegőben, az élet szikráit, a reményét, ők érezték a homályba olvadás lassú kínját.”
Kicsit megpihentette volna a fantáziánkat, mert ezeket a sorok könnyebben elképzelhetőbb, nincs annyi utalás benne. Úgy éreztem, hogy a végén már túl drámaira vetted a hangulatot. Egyébként a mondatszerkesztéseidben nem találtam hibát, szép képeket adtál az olvasó számára.
Üdv: Andi
24 pont
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Igen, az értelmezés kicsit nehéz feladat volt, de sikerült. A zenéhez pedig tökéletesen illet a novella. Remélem majd mi is elolvashatjuk azt a Semmiről szóló történetet.