1965. február 2.

Kedves Lucy!

A nap épp felbukkant a horizonton, amikor ideértünk. Egykoron szép ország lehetett, de sajnos a szegénység, valamint az állandó háborúk rányomták a bélyegüket erre a vidékre. Már most rettenetesen hiányzol, szívesebben ölelnélek inkább téged. Az osztagunk tagjai már nagyon fáradtak, mindenki aludni tért, de én először írni akartam neked. Előttem van még a szomorú arcod, amikor megkaptam a behívó levelemet, pedig hittük, hogy nem kell többet eljönnöm. A reptéren az utolsó csókunkat a végsőkig elnyújtottam volna, csak hogy soha nem kelljen elszakadnom puha ajkaidtól.

Sajnos zárnom kell soraimat, de amint tudok, írok még.

Örök szerelemmel

Darren

1965. május 16.

Kedves Lucy!

Biztosan nagyon aggódtál, amiért nem jelentkeztem. Sajnos, sokkal rosszabb itt a helyzet, mint azt eleinte sejteni lehetett. Minden nap támadás érte a táborunkat, emiatt napról napra változtatjuk a helyzetünket. Az ellenállók hatalmas károkat tesznek a kis falvakban, kihasználják az elnyomottak helyzetét, és gyerekeket küldenek maguk helyett a harcba. Nem tudom, meddig húzódik el ez a szörnyű háború, de talán rendet tudunk teremteni. Lucy, kedvesem, kérlek, ne aggódj ennyire! Tudom, hogy a televízióban azt látod, hogy milyen sok ember veszti életét, de ők a belső harcok áldozatai, szerencsére nem a mieink közül. Tudod jól, hogy a sajtó mindig túloz. Már otthon is mondtam, hogy inkább erre a kis időre menj el édesanyádhoz. Már csak nyolc hónap és újra a karjaimban tarthatlak. Látni szeretném, ahogy a fény megcsillan a szőke tincseiden, a napnál is fényesebb mosolyodat. Lucy, drágám, légy erős, általad én is az leszek.

Örök szerelemmel

Darren

1966. április 30.

Kedves Lucy!

Szégyellem bevallani, de félek. Már otthon kellene lennem veled, a családtervezésen gondolkozva, de mi még mindig itt állomásozunk, miközben senkinek nincs egy perc nyugalma sem. Folyamatosan csak a robbantás hangját halljuk, az eső kopogására már úgy riadunk fel, mintha tüzelnének ránk. A parancsnokunk szerint csak egy kis türelemre van szükség, a tárgyalások meghozzák a várt eredményt, és végre mehetünk haza.

Ma egy falut telepítettünk ki, amit az ellenállók előző este teljesen letaroltak. A férfiakat elhurcolták, a nőket megerőszakolták, csak néhány gyerek tudott elbújni. Sok dolgot láttam már katonaként, de ez a háború minden idők legszörnyűbbje. Annyi ártatlan ember veszti el az életét!

Az országot irányítók között is kitört már a harc, mindenki rá akarja tenni a kezét egy kis területre, de többen vannak, mint ahány felé fel lehetne osztani az országot. Azért, hogy bebizonyítsák, hogy a másik milyen rossz vezető, a polgárokat öletik meg.

Lucy, kérlek, tarts ki! Vissza fogok térni hozzád, és soha többé nem hagylak el. A szögre fogom akasztani az egyenruhát, és akkor a jövőnkre fogunk koncentrálni. Megvesszük azt a fehér kerítéses házat, ami annyira tetszett neked, ahol a gyerekeink nyugalomban felnőhetnek. Lucy, várj rám, szükségem van arra a tudatra, hogy valakinek fontos, hogy egészségesen hazatérjek, mert ezeket a borzalmakat egyre nehezebb elviselni.

Örök szerelemmel

Darren

1967. május 15.

Kedves Lucy!

Azt hittem, hogy ezt nem fogom túlélni. Folyamatosan puskaropogás, robbanások hangja, és feltörő sikolyok, halálhörgés. Nem tudok aludni, mert ha behunyom a szemem, akkor ezeket a borzalmakat látom magam előtt. Elvesztettem sok társamat és barátomat. Gavin a kezeim között halt meg! O, istenem! Lucy, annyira szükségem lenne rád. A legjobb barátom a gyors halálért könyörgött nekem, de én nem tudtam neki megadni. Képtelen voltam megtenni, pedig már menthetetlen volt az állapota. Három napja folyamatosan ébren vagyok, emiatt rosszabb a koncentrációm is, de nem merek aludni, Lucy. Félek, hogy mit látnék magam előtt. Téged szeretnélek látni, legalább álmomban, szavakat suttoghatnál megnyugtatásképp a fülembe, lágy csókokkal nyugtatnád háborgó lelkem.

Tudom, hogy téged is mélységesen felháborít, ami itt zajlik, de Lucy, ne menj ki az utcára tüntetni. Megértem az indulataidat, de így nem tudom nyugodtan végezni a dolgom, ha érted kell, hogy aggódjak. Sokan felemelték a szavukat a háború ellen, amiért mi hálásak vagyunk, de sajnos nem nagy segítség a helyzetünket tekintve. A kormányunk rá akarja tenni a kezét erre a területre, így nekünk kell kiharcolni a jogot erre.

Lucy, akár hányszor látom a napot felkelni, mindig csak rád gondolok. A napsugarakkal milliónyi csókot, és szívem szeretetét küldöm neked.

Örök szerelemmel

Darren

1968. január 16.

Kedves Lucy!

Mindenki retteg. A félelem rátelepedett a bázisunkra, folyamatosan riadókészültség van, az idegeink is pattanásig feszültek. Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk, még a saját bázisunkban is az ellenséget kutatjuk. Az északiak az ellenünk való vonulást tervezik, nem riadnak vissza semmitől. Otthonról még több férfi érkezett, sokuk alig múlt el tizenhét éves. Nem ezt a sorsot érdemelnénk. Miért kell nekünk harcolni egy olyan országért, amiért másik három veszekszik? Soha nem lesz már vége ennek a borzalomnak?

Csak te jelented a reményt, Lucy. A felkelő nap sugarainak simogatása olyan, mintha a lágy kezeidnek az érintése. Annyira hiányzol, hogy azt nem tudom kifejezni szavakkal. Sajnos nem írhatok hosszabban, arra sincs semmi garancia, hogy ezt elküldik, de én reménykedem. A reményt soha nem adom fel, Lucy, soha! Nemsokára hazatérek!

Örök szerelemmel

Darren

Lucy Whiteman újra összehajtogatta a már sokszor elolvasott leveleket, majd betette a bársonydobozba, ami az ágya mellett volt. Huszonhét év. Azóta nem hallott semmit Darrenről. Nem érkezett több levél, a halálában sem lehet biztos, hiszen nem találták meg a testét. Egyszerűen eltűnt. Több hónapon keresztül várta, hogy a hadsereg valamilyen hírrel szolgál neki, de nem történt semmit. Keresték, de nem találták sehol. Lucynak volt egy olyan megérzése, hogy fogságba esett, de a nőt mindig elzavarták, mondván ez nem lehetséges. Hiába járta évekig a különféle hivatalokat, mindenhol lekezelően bántak vele. Szerintük a férje már halott volt, vagy pedig nem is állt szándékában hazajönni. Mindig felmérgesítette magát az ilyen képtelenségeken, hiszen Darren volt a legmegbízhatóbb ember, akit valaha is ismert. Még mielőtt lekapcsolta volna a lámpát, vetett egy pillantást a férfi fotójára. Egyenruhában mosolygott rajta, a kalapját leemelve tisztelgett a fotó készítőjének, azaz neki. Fekete – fehér kép volt, de látta rajta a zöld szemek ragyogását, az apró gödröcskét a szája mellett, amikor mosolyog. Újra könnyek gyűltek a szemében, szerelmének hiánya még ennyi év után sem múlt el.

A reggel hamarabb jött, mint hitte. A nap pirosas sugarai játszadoztak a nő arcán, aki ilyenkor mindig mosolygott. Tudta, hogy ilyenkor Darren vele van, ez volt a közös pillanatuk. Belebújt a papucsba, magára terítette a köntösét, majd a konyhában előkészítette a kávét. Az újságért indult, ám amikor kinyitotta az ajtót, meglepetésében a levegő is a tüdejében rekedt. A régi, szerelemmel teli zöld szemek néztek vissza rá! Belevetette magát a férfi ölelésébe, aki szorosan magához ölelte a nőt, majd a fülébe suttogott:

• Hazatértem Lucy.

Kedves Carrie!

Amikor először elkezdtem olvasni a művedet, Nicholas Sparks Kedvesem című regénye ugrott be. Szintén egy katonáról szól, aki a párjának ír leveleket a frontról. Nem tudom, hogy a hasonlóság szándékos volt-e vagy véletlen, mindenesetre nem sokat von le a novella saját értékéből.

Hátborzongató, ahogy a bizakodás és a remény alig egy év alatt - vagy ez a háborúban soknak számít? - átváltozik félelemmé, reményvesztettséggé. A férfi vesztesége annyira egyértelmű és elevenbe vágó, hogy elakad a lélegzeted. Feltűnt, hogy eleinte csak néhányszor szólítja a nevén a nőt, majd a harmadik levéltől már kétségbeesetten ismételgeti. Ezt nagyon jól eltaláltad.

A huszonhét év várakozás pedig, nos… Mindenesetre megrendítő. Viszont én többet is olvastam volna a találkozás körülményeiről - hogyan nézett ki, amikor megjelent; mit érzett a férfi, mikor hazaérkezett. Illetve hogyan juthatott haza ennyi idő után?

A napfelkelték ismétlődését más környezetben talán elcsépeltnek találtam volna, de itt még éppen belefért a „nem giccses” kategóriába.

A helyesírásról csak annyit, hogy van különbség a kötőjel és a gondolatjel között, plusz azt az egyetlen fránya párbeszédet illett volna rendesen, gondolatjellel leírni. A címet pedig kissé erőltetettnek találtam, hiszen a novellában egyáltalán nem volt szó zenéről vagy hasonlóról; túlságosan igyekeztél utalni a pályázat feltételeire.

Üdv: timsi

Összesen: 26 pont

Kedves Carrie!

A téma nagyon tetszik és a zenéhez is kifejezetten illet. A szerkesztésmód hatásos. Először nem túl bizakodóan pillantottam rá a novellára, mikor megnyitottam, de amint elkezdtem olvasni a leveleket, minden kétségem szertefoszlott. Ez így volt jó. A férfi lelkivilágának, a körülményeknek a megismerése tökéletesen volt tálalva. Csak úgy faltam a szavakat.

Aztán elérkeztem a történet végéhez, és a feleség összehajtotta a levelet. Igen, ez is szépen beleillett. De amikor tovább olvastam olyan érzésem támadt, mintha elfáradtál volna te magad is a végére, és siettél volna a befejezéssel. A fogalmazás már kevésbé volt igényes és az is előfordult, hogy keverted a jelen és múlt időt. A nő szomorkodott, kereste eltűnt férjét. Aztán Darren egyszer csak megjelent és vége lett a novellának. Itt kicsit körülírhattad volna a találkozás körülményeit, ahogyan azt Timsi is mondta.

Befejezésnek még visszatérnék egy kicsit a szerkesztési módra. Ha a szöveget sorkizártba rakod és a bekezdéseket beljebb kezded, sokkal áttekinthetőbbé teszed a történetet és igényesebb képet adsz magadról. A címet pedig mindenképpen ki kell írnod. Nem tudom, hogy „A novella hangjegyei” dokumentumcím a történet címe-e. Ha igen, akkor egyetértek az előttem szólóval, ha nem, akkor pedig hiányolom a címet. A párbeszédről pedig Timsi már szólt.

Üdv: Holly

Összesen: 24 pont

Kedves Carrie!

Nagyon jól megoldottad a feladatot, a zene pont passzolt a történetedhez, és a feszültég, amit háborús helyzetet leírása közben kaptam, teljesen felébresztett. Hab a tortán a feleségének írott sorok, ami kíváncsivá tett, és nem hagyta, hogy egy percre is abbahagyjam az olvasást. Negatívként a szerkesztést rónám fel. A levelek néha túl ismeretterjesztő szerűen kezdődnek, és itt-ott befigyel egy kis általánosítás. Mintha egy kívülálló embernek írnád le, nem pedig a levél címzettjének. A végén a huszonhét évet kicsit sokallom, mert nem tartom valószínűnek, hogy ilyen sokáig valakit fogva tartsanak. A napfelkeltés hasonlat tetszett a legjobban, jól kifejezted vele a férfi belső vívódását.

Üdv: Andi

24 pont

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés