A jégvirág
Elhagytál, mert nem mondtam…
Ajtócsapódás. Az ovális tiffany üveg is beleremegett, mintha a képen az ég felé törő kék-piros virágokat lágyan meglibbentette volna a hűs tavaszi szellő, amely odakint, a ház külvilágtól óvó falain túl is fújdogált. Azokon a falakon túl, amelyek féltve őriztek az élettől, a külvilágtól és a szeretettől. Egyszóval mindentől. Határokat emeltek körém, ahogy én húztam védőfalakat a lelkem köré még évekkel korábban. Akkor a szívemben megállt az idő, megnémult a benne élő dal, és nem cirógatta tovább a szél gyengéd ujjaival a lelkem. Azóta csak a csend honolt benne.
Meredten néztem az ajtót, amely mögött másodpercekkel korábban eltűntél. Éreztem, hogy valami fojtogatja a torkom, hogy majd’ beleszakad a szívem, mégis olyan tompán távolinak tűnt minden, hogy el sem hittem, hogy ezek az én érzelmeim. Már ha voltak bármiféle érzelmeim is… Mégis, mintha valami gyengéden megcirógatta volna az arcom, lágyan csiklandozva szaladt végig az érzés a hófehér márványbőrön, s mikor odakaptam kezem, csak akkor éreztem a tenyeremen szétfolyó sós csepp melegségét. Sírtam.
Hányszor fagytam meg a karjaid közt, oh, Édesem! Hányszor volt, hogy gyengéd csókot égettél ajkaimra, majd lejjebb kúsztál, s lánggal borítottad a nyakam és a dekoltázsom? Én mégis, mintha sóbálvánnyá váltam volna, csak feküdtem és hagytam jeges tűzzel lobogva elégni a testem, amellyel együtt lángolt a lelkem és a szívem is a pokol legmélyebb bugyraiban. Tudod, nem fájt. Egy pillanatra sem éreztem semmit, csak az a csend lüktetett a fülembe, amelyet mindig hallottam olyankor. Talán a víz monoton búgásához tudnám hasonlítani, amit akkor hall az ember, amikor alábukik a haboknak és összenyomja a némaság. Te voltál az óceán, amelynek gyilkos hullámai elnyeltek, és az érzelmeim voltak ezek a hang nélküli zajok. Nem éreztem semmit.
Ne haragudj! – Ajkaimmal némán formáltam a szavakat, melyeket te már nem hallhattál meg. De még magam előtt is szégyelltem beismerni, hogy bánom, hogy már minden egyes tettem megmásítanám, ha tehetném. De ez lehetetlen volt, így felszegtem a fejem, és felballagtam lassan az emeletre. Kezeimmel végigsimítottam a lépcső elegáns, faragott fakorlátját. Lábaim monoton, ritkás dobogásai visszhangot vertek az üres, halott lakásban. Magaddal vitted az eddig is gyengén lüktető életet, amelyet te hoztál el a világomba, és amelyet én fojtottam meg.
Egy helyben álló, mozdulatlanul örvénylő űr. Oh, igen, már emlékszem, Kedvesem! Minden egyes érintésed maga volt a kín és egyszerre maga az Üresség és a Semmi. Igen, így nagybetűvel. El tudnám neked mondani, hogy milyen a fájdalom, a hiány, a szorongás, a gyengédség, sőt még a szerelmet is körül tudnám írni. De a semmit és az ürességet nem. Azok csak némán függenek a levegőben. Gyilkos gázként lengik be a teret, észrevehetetlenek, láthatatlanok, de ez sem változtat azon, hogy ott vannak és ölnek. Kegyetlen gyilkos mind a kettő, igen. Megöltek engem. És téged is. Mind a kettőnket és azt a kapcsolatot, amely mint virág magja a virágot, úgy hordozta magában a csodát, amellyé ez válhatott volna.
Megtorpantam a lépcsőn felérve és némán meredtem a díszes faragású ajtóra. Hányszor csaptad be dühösen? Hányszor sínylette meg a jegességem? – kérdeztem magamtól. Kihúztam magam, minden erőmmel arra törekedve, hogy visszanyerjem korábbról megszokott érzelemmentsségem, s beléptem a tágas, krémszín szobába. Leültem a baldachinos ágyra és csak néztem magam elé.
Talán ki is kelt a magjából ez a csoda, csak annyira fagyos voltam, hogy a rajta végigkúszó jégvirág megölte őt… Vagy még csírájában elfojtottam minden érzelmem? Annyira zavaros minden. Ne haragudj, kérlek! Tudom, össze-vissza írok, de nem tudom rendszerezni a gondolataimat. Nem emlékszem, mikor mondtam ki: „Ne tovább!”
Te emlékszel rá? Mikor löktelek el magamtól? Tudom, hogy ez kettőnkön már nem segíthet, de mégis érdekel. Tudod, arra az esetre, ha egy most még olyan távolinak tűnő napon felbukkanna még egy olyan őrült lovag, aki szélmalomharcot akar majd vívni szívem konokul ég felé meredező bástyáival. Szeretném tudni, hogy mikor emelek majd újabb és újabb erődítményeket elé, hogy ne juthasson a közelembe…
Nem tudtam mit kezdeni magammal. Lassan felemelkedtem az ágyról, és szemem pásztázni kezdte a szoba díszes berendezését, végül pedig megállapodott a helyiség végében lévő íróasztalon. Lassú léptekkel vánszorogtam felé, majd fáradtan roskadtam le a székre, ezután kezembe vettem egy tollat és a fiókból elővéve egy lapot fektettem magam elé. Aztán írni kezdtem. Neked.
Tudod, most arra gondolok, talán tévedtem. Lehet, már régen bejutottál a szívem őrző kővárba, csak egyikőnk sem vette észre, mert nem azt találtad, amit vártál, és én sem fogadtalak szívesen látott vendégként – inkább átnéztem rajtad. Egy jégpalotába léptél, ahol majdnem megfagytál. De tessék, engem akartál, most megkapod. Feltárom előtted, hogy ki is vagyok, hogy hol tartok a sorsommal, de legfőképpen, hogy miért vagyok az, aki... De haladjuk szépen sorjában. Tudod, hogy történhetett ez az egész?
Még magam előtt is szégyelltem az érted sírt gyémánt-cseppeket, melyek olvadó szívemről folytak le, s cseppentek az asztalra a papíros mellé. Hosszú percekig csak meredten bámultam őket, ahogy összefüggő tócsát alkottak, és meg mertem volna esküdni rá, hogy néha vért látok benne örvényleni. Nem is csoda, megsebzett, vérző szívem megfagyott, s most, ahogy leolvadt róla a jégvirág, a vöröslő nedű is belekeveredett az aláhulló cseppekbe.
Tökéletes taktikusnak tartottam magam. Azt hittem, senki sem veheti be a királyságot, amely felett uralkodtam. Úgy véltem, senki előtt sem omlanak le védőfalaim, hiszen bástyáim sziklaszilárdan álltak, váram meghódíthatatlanul magasodott az ég felé, s fölötte gyakorolt uralmam törhetetlennek bizonyult.
De csak addig, amíg Te meg nem jelentél. Beengedtem egy eltévedt idegent e várba. Egy otthontalant, ki senki másnál nem lelt igaz menedéket. Hiba volt, most már tudom jól. Belülről emésztetted fel a királyságom, s később, mikor már láttam a vesztem, hiába akartalak, nem tudtalak kiűzni. Minden próbám hiábavaló volt, hiszen a maszkom mögé láttál, s tudtad, hogy valahol mélyen bele is haltam volna, ha el kellett volna téged küldjelek. Mégis mind a ketten tovább ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy még most is ugyanolyan érzéketlen vagyok.
Hogy nekem ez nem fáj…
Ahogy ezt a levelet írtam, akkor fogtam csak fel, hogy mit jelentesz nekem. És akkor értettem meg, hogy nem különlegesnek, vagy nőiesnek tartottad a hidegségem, hanem szánalmasnak. Önzőnek hittél, magának valónak, hisztisnek, ridegnek… és megvetendőnek, amiért nem tudok szeretni. Hát ezért hagytál el… mert már nem tudtál rám felnézni.
Pedig pokoli kín volt, hidd el, Kedvesem! Jégkirályságom falai kiolvadtak a melegtől, amelyet szívembe csempésztél. Először csak szépen lassan gyöngyöztek le a kristály-üvegről a cseppek, mint homlokon az izzadság, végül pedig minden elfolyt, miként könnyeim patakzottak szememből elmosva a maszkom. Váram, uralmam odalett. A jégkirálynő koronája a porba hullt, a bástyák belülről rohadtak ki, a szívem őrző védőfalak romokba dőltek. De Te ezt észre sem vetted. Túl jól játszottam továbbra is a királynőt, fel sem tűnt, hogy a díszes ruha csak illúzió, hogy a jégpalota lángokban áll, hogy érzelemmentes pillantásokkal fal fel a szerelmes tekintetem.
Most itt állok a pór között illúzió-királynőként, s Te lenézel rám, mint megvetendő, mocskos nőre.
Hát elmondtam. Ennyi volt, pár pillanatba telt, és kimondtam, hogy mit érzek irántad. Igen, amitől annyira féltem, ennyire könnyű feladatnak bizonyult. Csak túl későn szántam rá magam. Amikor már nem volt lehetőségem helyrehozni. Túl sokat veszekedtünk, túl sokáig hittük azt, hogy nem szeretjük egymást. Bemeséltük magunknak, hogy nem működik – és nem működött.
Hányszor fagytam meg a karjaid közt, oh, Édesem! Hányszor volt, hogy gyengéd csókot égettél ajkaimra, majd lejjebb kúsztál, s lánggal borítottad a nyakam és a dekoltázsom? Én mégis, mintha sóbálvánnyá váltam volna, csak feküdtem és tűrtem. Ismered Szodoma elpusztításának történetét? Tudom, hogy nem, nem vagy vallásos. Isten elpusztította a várost, de egy igaz férfit, és annak családját hagyta elmenekülni azzal a feltétellel, hogy nem néznek hátra, régi otthonukra, melyet az Úr kén- és tűzesővel sújtott. De a felesége nem bírta ki, visszatekintett, mire azonnal sóbálvánnyá vált. Látod? Ezt teszi a múlt velünk, emberekkel. Ha visszanézünk, sokszor megdermedünk a pillanatban, amelyben valójában vagyunk…
Azt mondtam, hogy elmondom, ki vagyok és miért váltam ilyenné, de nem ment. Nem tudtam elmondani neked. Ne haragudj rám érte, kérlek! De már úgysem változtatott volna az egészen. Semmit.
Tudom, bővebb magyarázatra számítottál, de nem megy, hogy többet írjak. Megbénít a múlt, a jelen és a jövő is. Nem tudom elmondani, hol tartok a sorsommal, és ki is vagyok én valójában. De tudod, talán már nem is ez számít. Elég, ha csak annyira emlékszel, hogy van valahol egy nő, aki az életénél is jobban szeret téged, minden tette és szava ellenére is. Minden maszk és fagy ellenére. Igen, szeretlek.
Kérlek, vigyázz magadra, és légy nagyon boldog! De mindenekelőtt, találd meg azt, aki ki tudja mutatni, hogy mennyit jelentesz neki!
Gyorsan peregtek arcomon a könnyek, ahogy szakadó esőben szánkáznak végig az esőcseppek az ablaküvegen egymást üldözve, és ahogy a párkányon tócsába gyűlnek, úgy folytak össze az asztalon, mialatt elővettem egy borítékot, s belehajtottam a levelet, melyet neked írtam, miközben képek peregtek a szemem előtt, amelyeket nem volt erőm elmondani. Soha, senkinek. Még neked sem.
Képek a mély, üres sötétségről…
Egy jeges érintésről, egy hideg késről, amelynek éles pengéje a hátam vékony bőrét hasította. Emlékek az érdes tenyérről, amely végigsimított a félelemtől és a csapdába esettség kétségbeejtő gyötrelmeitől reszkető testemen. És éreztem, igen. Mindennél tisztábban: kiszolgáltatottnak és gyengének éreztem magam.
Kedves Nanó!
Először is azzal kezdeném, hogy igazán szépen fogalmazol, a képek tiszták, érthetőek és valahol magukkal ragadóak is. Tetszik, hogy ezt a fájdalmas hangulatot próbáltad líraian megírni. Ugyanakkor, ha ezt választottad, akkor ragaszkodni is kellett volna hozzá: a metaforáktól olyan volt az eleje, mintha egy érett, felnőtt nő szemén keresztül látnád a világot, aki már mindenről lemondott; néhol viszont kiestél a szerepből, és olyan kifejezések is becsúsztak, amik kizökkentik az olvasót. Gondolok itt például a „bemeséltük magunknak”-ra és társaira. Mintha csak egy tini lány kotyogna bele a „nagyok dolgába”. Ügyelj az ilyen esetek elkerülésére!
Az érzelmek erőteljesek, fokozatosan felépítve, ahogy az emberben megváltoznak az idő múlásával; viszont nekem egy kicsit kiszámítható volt. Ha nincsenek benne a hasonlatok, a szép szószerkezetek, az utalások, akkor talán egy kissé lapossá vált volna a mű. Ha már szépen fogalmazunk, igyekezzünk egy szép történetet is kitalálni hozzá.
Üdv: timsi
Összesen: 24 pont
Kedves Nanó!
Gyönyörűen fogalmaztad meg a novelládat és a hangulata tökéletesen illet a választott zenéhez is. Abban viszont egyet kell értenem Timsivel, hogy néhol becsúszott egy-két szleng, ami a metaforák, hasonlatok és szimbólumok között erősen visszavett az élvezhetőségből.
Viszont az, ahogyan megszerkesztetted a történetet nagyon ötletes. Az, hogy váltakozott a nézőpont, érdekesebbé tette a művet és amikor már úgy érezte az olvasó, hogy nem bír már a sok képre koncentrálni, változott a nézőpont és a szobába kerültünk, ahol volt egy kis történés. Néha mégis úgy éreztem, hogy a novella kevesebb képet is elbírt volna. Azt hiszem, itt érdemes a-kevesebb-néha-több törvényre gondolni.
Jó ötlet volt a végére odatenni azt az utalást a főszereplő múltjára. Nem kapunk konkrét képet, de ez éppen elég, hogy olvasás után tovább járjon az agyunk a történeten. Viszont szerintem nem kellett volna ennyire megkülönböztetni a többi szövegtől. Sokkal nagyobb hatást érhet el, ha egyszerű a stílusa.
Még egy megjegyzésem lenne a végére. Mikor a levélrészletekben írtad az „oh, Édesem” és hasonló megjegyzéseket, az „oh”, angol kifejezés. Magyarul egyszerűen „ó”-val jelöljük.
Nekem elnyerte a tetszésemet a novella. Az érzés határozottan átjött, és szerintem ez a lényeg. Innen már csak apró csiszolások vannak hátra.
Üdv: Holly
Összesen: 25 pont
Kedves Nanó!
Nagyon tetszett az írásod, kifejezetten ötletesnek találtam a lezáró részt. A jégvilággal kapcsolatos hasonlatok jól kifejezték a történet mondandóját, az érzések különösen tapinthatóvá váltak az olvasó számára. S ez különösen tetszett. De egy kis negatív kritikával is szolgálhatok. Néhány résznél ugyanis elfáradtam. Túl sok mindent szerettél volna átadni, mint amit egyszerre képes voltam befogadni. Kicsivel több cselekménnyel könnyedebbé tudod varázsolni a történetet.
Üdv: Andi
21 pont
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szerintem igazad van abból a szempontból, hogy a dal a fájdalmat adja át, és a novellának is erről kell szólnia. Szóval az én részemről elégnek találtam a cselekményt.
Összesen kilencven pontot adhattunk, minden zsűritagtól harmincat. Néztük a nyelvtant, a karakterek kialakítását, és a történetszövést és a dal és novella közti kapcsolatot.