Julie Olivier

Szálak

Darcy Bucksworth aggódott. És a tény, hogy ez az elképzelhető legritkábban történik meg vele, csak sokkal jobban nyugtalanította. Nagyot nyelve még egyszer végigmérte a kipárnázott ajtót, de ezúttal sem sikerült megbékélnie a dologgal, amit tenni készült. Pillantása újra és újra visszavándorolt a kis névtáblára a falon, de szükségtelen volt, hiszen már elsőre megjegyezte. A felirat ennyiből állt:

Dr. Keith Holybell

pszichológus

Kíváncsi lett, vajon tényleg illik-e a férfihez a vezetékneve. Vajon egy végtelenül türelmes szentfazék, vagy lehet ironikusan értelmezni? Bár a legtöbb pszichodoki, akihez eddig szerencséje volt, mind szokatlan béketűréssel viselte Darcy kimondottan furcsa természetét. Ha egy átlagos embernek kellett volna elviselnie a lányt hosszú távon, valószínűleg nagyon hamar menekülésre adta volna a fejét. Ezért szegény nem büszkélkedhetett barátok mérhetetlen soraival, mivel senki nem akadt, aki kibírta mellette. Nem mintha Darcyt annyira félelmetesnek tartották volna, legalábbis nem a szokványos módon. Nem, egyáltalán nem rettegtek tőle. Sokkal inkább lökött volt, mint ijesztő, de azt egy hihetetlenül magas fokozaton. Különös érdeklődést mutatott rengeteg szokatlan és extrém dolog iránt. Míg kortársai a röplabdát, a focit és hasonló unalmas sportokat választottak, ő az olyanokat részesítette előnyben, mint a vadvízi evezés, a sziklamászás és a bungee jumping, de emellett még nagyon sok mindent kipróbált. Az iskolai kémiaszertár és a labor, ahol pár ígéretes vegyészzseni kísérletezett időnként, nem egyszer köszönhetett nagymértékű pusztulást Darcynak. (Na jó, talán ezért tényleg féltek tőle egy kicsit.) Ha mégis kénytelen-kelletlen unalmas sportok űzésére volt kárhoztatva, minden erejét beleadta a játékba, még ha ez sérüléseket is okozott néha. Amikor főzött valamit, azt teljes hévvel tette. Ennek eredményeként vagy túlsózta, vagy túlborsozta, vagy túlédesítette – a lényeg, hogy mindig elrontotta. Így aztán minden étel, amit készített, ehetetlen lett, és senki még csak hozzá sem mert nyúlni. A rajzórákon pedig szintén annyira beleélte magát, hogy a végén ő is alig tudta megmondani, hogy mit ábrázol a kép – végül kitalált valamit, ami persze a tanároknak nem igazán tetszett. Bár éltanulónak számított, egy lélek sem próbálta elkunyerálni tőle a házi feladatot, és senki nem kért tőle segítséget dolgozatnál. Az öltözködési stílusát is mindenki kissé viszolyogva fogadta. Rengeteg színes és össze nem illő cuccot hordott, például kockásat csíkossal, lilát élénkzölddel. Ami viszont tényleg kétes érzelmeket kelthetett másokban, hogy gyakran fennhangon gondolkodott.

Ez volt hát Darcy – különc, furcsa, őrült, heves, komolytalan, kissé gyerekes, magányos, mégis életteli, okos, fantáziadús és mindig átszellemült. Nem zavartatta magát, ha ujjal mutogattak rá vagy kinevették a háta mögött. A legtöbb ember már rég a menekülés legésszerűbb módját fontolgatta volna, de ő kitartott és továbbra is mosolygott, akármilyen kritikák, le- és beszólások érték. Azt hihetnénk, hogy egy ilyen helyzetben már nincs értelme bármire is büszkének lennünk, Darcy mégis az volt, méghozzá a hajára. Hát nem különös? Nem egy díjra (amit azért nyert is jó párat), nem egy megvalósított álomra (ami szintén akadt szép számmal), hanem a hajára. A combja közepéig ért – nem vágatta már öt éve –, sok-sok árnyalatban tündökölt – a feketétől kezdve a gesztenyebarnán keresztül egészen a sötétszőkéig –, dús volt és puha, s lágy hullámokban hullott alá a hátára. Kincsként őrizte, s nem bírta elviselni, hogy idegen kéz érjen hozzá. Az más kérdés, hogy senki nem is mert.

A felsorolt tényekből bizonyára összerakható, hogy miért járt Darcy oly sok alkalommal pszichológusnál. Már megszámolni sem tudta, hányszor történt meg a dolog. Leggyakrabban a szülei maguktól küldték el, de megesett az is, hogy tanári javaslatra tették. Nyugtalanította őket, hogy drága kislányuk barátok nélkül tengeti mindennapjait, ráadásul nem olyan dolgok iránt érdeklődik, mint a hasonló korú gyerekek. Darcyt nem izgatta különösebben mások véleménye, és egyedül is tökéletesen boldogult, sőt, nem is vágyott társaságra. Ezért, amikor küldték a pszichológushoz, nem vesződött azzal, hogy átgondolja, mi baj lehet vele. Ezt nem ő találta ki, tehát csak a többiek szerint van szüksége orvosi segítségre. Tudta, hogy semmi gond nincs a fejével.

Ezért aggódott most olyan nagyon. Hiszen most tulajdon elhatározással vetette fel magában, hogy meg kéne látogatni valakit. Így tizennyolc évesen már a saját kezébe kell vennie az élete irányítását, gondolta nem sokkal ezelőtt. Milyen különös, hogy az első döntése épp egy ilyen helyre vezette! Csak azt nem értette pontosan, hogy miért tért át szülei módszerére. Még a pszichológust is ő választotta ki.

Hirtelen az arcára csapott.

– Ugyan már, mégis mi a legrosszabb, ami megtörténhet? – motyogta, majd meg is válaszolta a magának feltett kérdést. – Valószínűleg az, hogy én is rájövök, hogy végig anyáéknak volt igaza.

Azzal vett egy mély levegőt, lassan kifújta, s lenyomta a kilincset. A szoba pont úgy nézett ki, mint amilyenre számított. Az ablakra merőlegesen, az egyik fal mellett állt a vendég számára fenntartott dívány, mellette pedig a doktor íróasztala. Néhány dísznövény a sarkokban. Könyvespolcok a krémszínűre festett falak mentén. A halványkék függöny behúzva. Viszont úgy tűnt, mindez kevés Darcy számára, mert egy közömbös pillantással felmérte a berendezést. Szeme azonnal tágra nyílt, ahogy tekintete megállapodott a pszichológuson, fent nevezett dr. Keith Holybellen.

A férfi hihetetlenül fiatal volt, mármint az előzőekhez képest. A húszas évei végén, esetleg a harmincasok elején járhatott. Kifejezéstelen, szinte szigorú arccal figyelte Darcyt, de nem szólt semmit. Azt tanították neki, hogy csak akkor mondjon bármit is, ha feltétlenül szükséges, vagy ha a páciense kérdezi. Nem figyelmeztethette a beteget az illemtani elvárásokra, mert ki tudja, mitől készülnek ki. Még a legtapintatosabb módon sem tehette meg. Így hát csak várt, hogy a másik mit lép.

– Öö… jó napot – köszönt végül a lány nagyot nyelve. – Darcy Bucksworth vagyok.

– Örvendek – biccentett vissza a férfi. – Gondolom, már látta kint a nevemet. Dr. Keith Holybell.

Azzal a társalgás meg is akadt.

– Helyet… foglalhatok? – kérdezte feszengve Darcy, s a díványra mutatott, majd egy rövid bólintás után leült és hátradőlt. Lehunyta a szemét, s várta az első ilyenkor megszokott kérdést. Nem kellett csalódnia.

– Nos, Miss Bucksworth, mi késztette arra, hogy látogatást tegyen szerény rendelőmben?

Sokáig csend honolt közöttük.

– Tudja, gőzöm sincs. Lehet, hogy őrültnek fogok tűnni azok alapján, amikről most feltehetőleg be fogok számolni. De azt hiszem – s itt kicsit felemelte a fejét, hogy Holybell tiszta szemeibe nézhessen –, akkor sem mond majd semmi olyat, ami esetleg… megbántaná a… lelki világomat. Azt tudnia kell, hogy nem maga az első, aki azt a hálátlan feladatot kapja, hogy végighallgasson engem. De akkor nem én terveztem el a dolgokat. Mondhatnánk úgy is, hogy nem szabad akaratomból cselekedtem. És emiatt a pszichológusok nem találtak az égvilágon semmi kivetnivalót a viselkedésemben.

Elhallgatott, s újra a férfira pillantott, aki most jegyzetelt valamit. Tök helyes, gondolta Darcy elmerengve, majd gyorsan visszahanyatlott és folytatta.

– Nincsenek barátaim. Semmilyen elmélyült kapcsolatom a külvilágommal. Még a szüleimmel is csak valamiféle felszínes viszonyt ápolgatok. Magányosnak kéne éreznem magam? Biztos vagyok benne. De tudja, mi a fura? Nem hiányolok semmit. Nem vagyok magányos. Se szomorú, se letargikus, se pesszimista. Számomra így tökéletes az élet, nincs szükségem másokra. A hajamon kívül – tette hozzá, és kajánul elvigyorodott. – De most valahogy minden megváltozott. És nem értem, miért. Olyan borzasztó, hogy én magam gondolom úgy, hogy külső segítségre van szükségem. Mintha elgyengülnék.

Felült és szembefordult Holybell-lel, aki most őt nézte, továbbra is közömbösen.

– Hé, nem tegeződhetnénk? – kérdezte Darcy hirtelen, mire a férfi szája kissé elnyílt a csodálkozástól.

– Tudja, Miss Bucksworth, lehet, hogy nincs köztünk túl nagy korkülönbség, de én azért ragaszkodom a formalitásokhoz. Úgyhogy nagyon kérem, ezt most mellőzzük a kis beszélgetésünkből. Mintha fel sem tette volna a kérdést. Megegyeztünk?

Darcy csalódottan lebiggyesztette az ajkát, de beleegyezően visszadőlt a helyére. Ezután engedelmesen kiöntötte a lelkét, Holybell közben pedig szorgalmasan írogatott valamit egy kis jegyzetfüzetbe. Körülbelül másfél óra múlva fejezték be, amikor már a lány sem tudott mondani sokkal többet. Akkor felült, és máris indulni készült.

– Most inkább ne mondjon véleményt, meg ne is adjon tanácsot – fojtotta belé a szót a férfiba. – Ezt az élményt hagyjuk csak meg a következő alkalomra. Mert igen – mosolyodott el, mikor Holybell összevonta a szemöldökét –, vissza fogok jönni. Ennyivel még nem ússza meg.

Felállt, s az ajtóhoz lépett, majd vidáman elköszönt.

Pár alkalommal később Darcy szinte rátörte az ajtót a pszichológusra. Az döbbenten bámulta a lányt, majd miután magához tért és sikerült udvariasan érdeklődő kifejezésbe rendeznie arcvonásait, megkérdezte az izgatottság okát.

– Magát meg mi lelte, hogy így berontott a rendelőmbe?

– Hááát… – kezdte Darcy széles vigyorral az arcán –, kitalálja?

Holybell az égnek emelte a tekintetét, de azért belement a játékba.

– Legalább adjon valami támpontot, hogy mégis mivel kapcsolatos – kérte.

– A legfontosabb dologgal az életemben – mondta a lány csillogó szemekkel. Leült, de rögtön fel is pattant. Az izgalomtól képtelen volt egy helyben maradni.

A férfi komikusan töprengő arcot vágott, mintha nem jutna eszébe a dolog.

– Bizonyára valami őrült sportról van szó – tippelt, de Darcy ekkor felé fordult, tágra nyílt szemekkel és olyan hitetlenkedéssel, hogy a pszichológus kénytelen volt elnevetni magát. – Persze, persze, tudom, a haja. És… mi történt?

– Nemrég indult egy szépségverseny. Valami híres fodrász hirdette meg, mondjuk én még nem hallottam a nevét. – Ahogy az elvárható Darcytól. – Kiválasztottak tizenkettőt az összes jelentkező közül. A lényeg az volt, hogy a megjelenéskor minél természetesebb legyen a hajad. Minél szebb, mindenféle emberi beavatkozás nélkül. És ezt próbálja megemészteni, mert nekem még mindig nem sikerült! – Darcy kihúzta magát, s büszkén nézett le a pszichológusra. – Ma kaptuk meg az eredményt. Én nyertem! Én, az őrült Darcy Bucksworth megnyertem a versenyt!

– Fogadja őszinte gratulációmat – mosolygott Holybell elnézően. – Esetleg folytathatjuk onnan, ahol a múltkor abbahagytuk?

– Persze – válaszolt kissé lehangoltabban Darcy. Majd sértődött hangon szólalt meg újra. – Nem tűnik valami lelkesnek… Nem is örül a győzelmemnek?

– Dehogynem. Hiszen ez volt minden álma, nem igaz? De szerintem most nem ezért vagyunk itt.

Darcy még mindig kissé durcásan, de hagyta elterelni a gondolatait. Beszélt és beszélt, egyáltalán nem esett nehezére. Olyan könnyedén tudott Holybell-lel társalogni. Nem kellett figyelnie, hogy mit mondhat és mit nem, beszámolhatott minden apró, jelentéktelen dologról. Darcy igazából már egy ideje nem érezte azt a furcsa űrt, mint látogatásai előtt, de nem vett róla tudomást. Szinte már csak élvezetből járt el ide, nem volt rá különösebb szüksége. Jól érezte magát a pszichológus társaságában, szerette vele tölteni egyébként magányos perceit. Nem tudta volna szavakba önteni, hogy mi nyomja a szívét, de kellemesnek találta a dolgot. Kettesben akart lenni a férfival.

Aznap egész hamar befejezték, kicsit kevesebb, mint egy órát beszélgettek. Darcy vonakodva kezdett el összeszedelőzködni, s az ajtóban állva megfordult. Habozva nézett Holybellre. Vett egy mély levegőt, mielőtt megszólalt volna.

– Ha már nem tegeződhetünk, szólíthatnám Keith-nek?

Holybell összeráncolta homlokát, úgy vizslatta a lányt. Hosszú ideig álltak így egymással szemben.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondta végül halkan.

– Értem – fordította el a fejét Darcy. – Sajnálom, ha gondot okozok.

– Ugyan, ugyan, emiatt ne aggassza magát. Ez a munkám. Hogy megoldjam az emberek problémáit, vagy megpróbáljak segíteni rajtuk. Ne higgye, hogy maga az egyetlen, aki fejtörést okoz nekem.

Darcy ismét bólintott, de nem bírt megszólalni. Nem az egyetlen. Ezt a kifejezést kétféleképpen is lehet értelmezni. Miért is hitte, hogy bármilyen más módon is fontos lehet Holybell számára? Nem valami okos dolog elmélyült kapcsolatba kerülni egy pácienssel. Épeszű ember nem tesz ilyet. Holybell márpedig nagyon is az. Sosem cselekedne meggondolatlanul.

Ilyesféle gondolatokkal távozott a rendelőből.

A következő találkozó egy hét múlva jött el. Darcy aznap nem volt magánál, s egész végig otthon maradt. Mikor a megbeszélt időpont már nagyon közel járt, megemberelte magát, s bevonult a fürdőszobába, hogy azért kinézzen valahogy. Jóval korábban indult el a szokottnál, de nem akart azonnal felmenni Holybellhez. Gondolta, sétál még egyet előtte, hogy kicsit kitisztuljon a feje.

Miután már jó pár kört leírt a háztömb körül, végre rászánta magát, hogy felmenjen. Ám amikor épp indult volna a kapu felé, valaki utána kiáltott.

– Ó, kit látnak szemeim? Csak nem Darcy Bucksworth?

Hátrafordult, s az egyik lányt pillantotta meg, aki szintén részt vett a haj-szépségversenyen és második helyezést ért el. Mandy-nek hívták, de csak ennyire emlékezett. Most ott állt mögötte, egy barátnője és három srác társaságában.

– Sziasztok – köszönt Darcy bizonytalanul. Nem tudta mire vélni a kedves mosolyt Mandy arcán. Az eredmény kihirdetése után borzasztó csalódott lehetett.

– Úgy örülök, hogy összefutottunk – áradozott a lány, s közben hátravetette hosszú szőke hajzuhatagát. – A srácokkal pont erre jártunk, és megláttunk téged. Nem lenne kedved együtt lógni egy kicsit?

Darcy értetlenül bámult rájuk. Képtelen volt hova tenni ezt a nagy szívélyességet.

– Hát, tényleg ne haragudjatok, de most éppen dolgom van – mondta végül. – Találkoznom kell valakivel.

– Na, ugyan már, csak megennénk egy hamburgert és dumálnánk – unszolta Mandy vigyorogva.

– Hát… végül is, rendben. Menjünk.

Azzal elindultak a háztömböt a hátuk mögött hagyva. Mandy és barátai végig cseverésztek valamiről, de Darcy valójában nem sokat fogott fel belőle. Annyira lefoglalták saját bajai és gondterheltsége, hogy nem is figyelte merre mennek. Mikor megérezte, hogy a nap eltűnt a bőréről és árnyékban vannak, körülnézett. Mandy és barátnője előtte álltak, a három srác mögötte.

– Nos, drágaságom, gondolom, tudod, miért vagyunk itt – mondta a lány higgadtan. A hangjából eltűnt minden kedvesség és jókedv.

– Nem hinném – jelentette ki Darcy. Magabiztosan, elszántan felemelte az állát, hogy mutassa, ha kell, készen áll a védekezésre. Bár azt nem hitte, hogy lenne esélye a fiúk ellen.

Mandy sziszegve kiengedte a levegőt.

– A te kócos loboncod fosztott meg engem az első helytől, Bucksworth. – Hiába próbálta, nem tudta leplezni dühét. – Ilyen még soha nem fordult elő Mandy Sloane-nal! El tudod képzelni, mennyien nevettek rajtam, mikor kiderült, hogy csak második lettem? Egy egész város! És ezt, őszinte sajnálatodra, a te loboncod fogja bánni.

Csettintett egyet, mire két srác lefogta Darcyt. Ő megpróbált elhúzódni, de túl erősen tartották. Mandy előhúzott egy konyhakést a táskájából, s áldozata felé közelített vele.

– Miért nem ollót hoztál? – kérdezte Darcy gúnyos felhanggal.

– Azért, kedveském, mert úgy túl szépek lennének a hajvégeid. Ezzel még jobban elrondíthatlak.

Darcy hátrarántotta a fejét, mire Mandy csak a fejét ingatta.

– Nem ajánlom – sziszegte. – Még a végén tönkreteszem azt az édes kis pofikádat.

Azzal megragadott egy hosszú tincset, s levágta. Szinte tövig. Aztán még egyet. Még egyet. Majd jött a következő. Darcy megdermedve, némán állt, s életében először azt kívánta, bár ne lenne ennyi haja. Csak abban reménykedett, hogy minél hamarabb végeznek. Lehunyta a szemét, s hagyta, hogy könnyei kicsorduljanak.

Pár perce tarthatott a művelet, amikor léptek hangzottak fel mögöttük, majd egy döbbent hang szólalt meg.

– Ti meg mégis mit műveltek?

Darcyt csak ez késztette arra, hogy kinyissa a szemét. Mandy kezében megmerevedett a kés, a fiúk karja lehullott az áldozatról. A rögtönzött fegyver hangos koppanással a földre zuhant, majd az elkövetők sietősen elmenekültek. Darcy csak most vette észre, mennyire remeg a lába. Mélyet sóhajtott, s térdre esett. Kezébe temette az arcát. Szinte csak most jutott el az agyáig, hogy mit is tettek a hajával. Fogalma sem volt, meddig ült ott a földön, de egy kis idő múlva valaki letérdelt mellé és magához húzta. Szorosan átölelte, Darcy pedig a vállába fúrta az arcát.

– Mit tettek veled? – érdeklődött Holybell elfúló hangon.

– Hát nem látszik? – kérdezett vissza Darcy, most már lenyugodva. – Hogy talált rám? Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Mielőtt jöttél volna, leugrottam enni valamit. Ott ült bent vagy öt gyerek, és valami bosszúról beszéltek. Aztán megláttalak téged az ő társaságukban. Aggódtam, hogy vajon veled akarnak-e csinálni valamit, ezért követni kezdtelek titeket. De egy idő után eltűntetek előlem, és csak most akadtam rátok. Úristen! – Holybell hangja hirtelen kétségbeesetté vált. – Mi lett volna, ha nem érkezem meg? Mit tettek volna még veled? Egész életemben magamat okoltam volna, hogy tönkretették az életedet!

Darcy gyengéden eltolta magától a férfit, s meglepetten ránézett. Gyötrődött. Összeszorította a fogát és látszott rajta az elkínzottság.

– Ezzel meg mit akar mondani? – kérdezte, s közben különös gyanú ébredt benne. – Azt hittem, csak én érzek ilyen lehetetlen dolgokat, Mr Holybell.

– Keith – nézett végre Darcy szemébe a férfi. – Szólíts csak Keith-nek. És az igazság az, hogy én tényleg próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nem lenne jó ötlet beleszeretni egy páciensembe. Főleg, ha ilyen problémás. Az istenért, hiszen több mint tíz év köztünk a korkülönbség! De ma rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok képes csak úgy magadra hagyni. Én is veled akarok lenni, és nem kell nekem ez a pszichológus-páciens kapcsolat. Meg akarlak védeni.

– És ez… ez azt jelenti, amire én is gondolok? – kérdezte Darcy tágra nyílt szemekkel.

– Igen – suttogta Keith, s a lány vállára hajtotta a homlokát. – Igen, Darcy. Szeretlek. Nem tudtam mit tenni, ezek az érzelmek egyszerűen maguk alá temettek bennem minden ésszerűséget. Sajnálom, hogy idáig húztam ezt a vallomást. Meg tudsz bocsátani?

– Hááát… azt hiszem. – Darcy felnevetett kissé. – Örülök, hogy végre megvilágosodott, Keith.

– Tegezhetsz is – motyogta a férfi, majd felemelte a fejét. – Mi lesz most a hajaddal?

– Majd még eldöntöm. Amíg nem látom magam egy tükörben, nem fogok túlságosan aggódni. Amíg itt ülhetünk mi ketten, amíg senki és semmi nem zavarja meg ezt a meghitt társalgást meg ilyesmiket, nincs semmi baj. Meg tudok békélni a helyzetemmel, ha te itt vagy nekem. Itt és most minden hihetetlenül egyszerűnek és tökéletesnek tűnik. Ha nem mozdulunk el, ha így maradunk egy ideig, átadhatjuk magunkat a pillanat örömének. Kérlek, ne menjünk még. Maradj még itt velem egy kicsit, hogy biztos lehessek benne, nem csak álmodom az egészet – mondta Darcy lágy mosollyal. – Ja, akkor inkább szólj, ha elzsibbadt valamid és már nem bírsz térdelni.

– Megmutatom, hogy nem álmodsz.

Keith hátrébb ült, s a lány két oldalára rakta a lábát. Magához húzta, pár percig átölelve tartotta. Felemelte Darcy állát, majd hosszú ideig csak bámultak egymásra. Végül az az egy-két centi is lenullázódott köztük. Nem érezték az idő múlását, s mikor Keith elhúzta a fejét, Darcy egy pillanatra a szájához kapta a kezét.

– Tényleg… – motyogta szinte döbbenten. – Ébren vagyok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés