Misa nyolcéves volt, mikor szülei a háború áldozataivá váltak. Nem ő volt az egyetlen, aki így járt akkoriban. A hozzá hasonló gyerekekkel együtt tolvajlásból próbált megélni; az élelmet, a ruhákat is úgy lopta magának, de megesett, hogy csak azért emelt el valamit, hogy azt azután pénzzé tehesse.

     Mire betöltötte tizennegyedik évét, már rég nem kellett éheznie: a feketepiacon nagyon népszerűek voltak a kezén átmenő portékák, s ebből biztos haszonra tehetett szert.

     Egy késő őszi éjjelen útja éppen Kiiaranba vezetett, s az ösvény, melyet követett, egy sötét erdőn vitte őt keresztül. Misa szorosabbra húzta magán a köpenyét; noha vastagon fel volt öltözve, az éjszaka hidegét nem tudta kiszorítani ruhái alól. Sietősen taposta az út megkeményedett földjét, amikor beszélgetés tompa zaja ütötte meg a fülét. Azon nyomban megtorpant, és hallgatózni kezdett.

     A hang férfiaktól jött, akik halkan beszélgettek egy számára ismeretlen nyelven. Képtelen volt ellenállni kíváncsiságának, így árnyékról árnyékra osonva elindult a társaság felé. Ahogy haladt előre, lassan elért hozzá egy tábortűz barátságos fénye, majd az azt körülvevő alakokat is megpillantotta.

     Először azt hitte, egy csapat kereskedővel áll szemben, és már éppen azt fontolgatta, hogy odakérezkedik a tüzükhöz melegedni, amikor jobban szemügyre vette a csak férfiakból álló csoportot.

     Körülbelül tizenöten-húszan lehettek, és mindannyian veretes bőrpáncél viseltek. Kardjaikat maguk mellé fektetve pihentették fejüket a lovukról leszedett nyergeken. Hátasaikat, melyek csendben bóbiskoltak, a tábor túloldalán kötötték ki. Mikor Misa jobban szemügyre vette a férfiak arcát, kihagyott egyet a szíve: a tábortüzet barna bőrű, sötét hajú fendhar katonák ülték körbe.

     Misa tudta, hogy nem úszná meg ép bőrrel, ha elkapnák, miközben itt lebzsel, és már éppen azon volt, hogy folytatja útját Kiiaran felé, amikor mégis meggondolta magát.

     A lovakat elkerülve, óvatos léptekkel körbejárta a tábort egy biztos távból, és meglepve tapasztalta, hogy mindegyik katona a tűz körül pihen, és nem állítottak külön őrséget. Visszatérve kiindulásának helyéhez bevackolta magát egy vastag fa tövébe, és várta, hogy a fendharokat elnyomja az álom.

     Mire az utolsó is elaludt, már a tábortűz is csak parázslott, Misa pedig alig érezte a lábujjait. Tagjait dörzsölgetve próbált egy kis életet lehelni magába, majd vigyázva, nehogy zajt csapjon, közelebb osont a táborhoz. A sötétség ellenére tisztán ki tudta venni a szétszórt csomagokat.

     Jót derülve a fendharok elővigyázatlanságán, a földhöz lapulva odasettenkedett a hozzá legközelebb eső nyeregtáskához, és a szemét meresztgetve igyekezett kivenni, hogy mi van benne, amit érdemes lenne magával vinnie.

     Nagyon megörült, amikor talált egy kis élelmet és egy vastag köntöst, de a legnagyobb elégedettség akkor töltötte el, amikor sikerült lefeszegetnie néhány aranyozott díszítést a táskáról. Az ennivalót és a díszeket a zsebébe süllyesztette, a ruhát pedig köpenye alá rejtette, és visszaindult az erdő biztonságot nyújtó sötétjébe. Már azt számolgatta, mennyi pénzt kaphat az elcsent holmikért, mikor valaki váratlanul megragadta hosszú hajánál fogva.

     Misa a meglepetéstől felkiáltotta, és kétségbeesetten próbált szabadulni a szorításból, de mind hiába. A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemébe. A tábor szélére érve durván a földre lökték, mire Misa szembefordulhatott támadójával. Az egyik fendhar volt az. A tagbaszakadt férfi arcán harag és megvetés ült, miközben letekintett a lányra, és kérdezett tőle valamit az idegen nyelven.

     Misa szíve a torkában dobogott, de igyekezett magát minél nyugodtabbnak mutatni, bár tudta, hogy ha nem ért szót velük, nem igazán lesz majd képes kimagyarázni magát.

     – N… nem értem, amit mondasz – felelte a férfi szemébe bámulva.

     Az viszont folytatta mondókáját, kiabálva magyarázott valamit Misának, amit a lány ugyanúgy nem értett.

     – Hiába ordibálsz, attól még nem fogom megérteni, mit akarsz! – emelte meg ő is a hangját. Igazából nagyon is tudta, mit akar a katona, elvégre éppen az előbb pakolta ki az egyik nyeregtáskájukat.

     Megpróbált felkelni a földről, de a katona olyan erősen belerúgott a vállába, hogy kiáltva hanyatlott vissza a fűbe.

     Közben a többi katona is felébredt, és érdeklődve gyűltek köréjük. Beszélgetni kezdtek, mutogattak rá, majd az őt iderángató férfi magyarázott nekik valamit, mire mindegyiknek elsötétült az arca. Az egyikük kardot rántott, és megfenyegette vele Misát.

     Aztán az egyik fendhar odalépett hozzá, és elkezdte átkutatni a lány ruháját. Misa dühödten lökte arrébb a matató kezeket, mire akkora pofont kapott, hogy kiserkent a szája vére. A katona elvette tőle a lopott holmikat a pénzével és a rövid tőrével együtt, majd kicsit arrébb kiszórta őket a földre.

     A katonák tanácskozni kezdtek, többen is magukhoz vették a tűz körül hagyott kardjaikat. Misának fogalma sem volt, mihez kezdjen, de ezek előbb-utóbb vagy felkoncolják, vagy összeverik, de az is lehet, hogy magukkal viszik, azt pedig Misa végképp nem szerette volna.

     Az egyre hangosabban beszélő tömeget egy éles kiáltás hallgattatta el, és a csoport mögött a fák közül előlépett egy fegyveres férfi két másik katonával kísérve.

     Misa úgy gondolta, ő lehet a vezérük, mert egyetlen szavára elnémultak, és utat nyitottak neki. A férfi magas volt, és a többi fendharral ellentétben bőre fehér volt, haja pedig hosszú. Pedig minden kétséges kizáróan közéjük tartozott: az ő nyelvüket beszélte, és a vértezete alatt viselt bő ruha is tipikusan fendhar volt.

     Néhány lépésnyire a lánytól megállt, és fürkészve tekintett Misa arcába. Pár pillanat múlva megszólalt:

     – Mi a neved? – Hangja lágy volt, de olyan parancsoló, hogy Misának összerándult tőle a gyomra.

     – A nevem Loah – hazudta, és beszéd közben érezte, hogy belefolyik a szájába a vére a még mindig szivárgó sebből.

     – És egy olyan fiatal lány, mint te, mit keres errefelé ilyen késő éjjel?

     – Éppen Veinasba tartottam, de nagyon fáztam, és csak meg akartam melegedni a tűznél – mikor kimondta, már érezte, hogy valami hihetőbbel is előrukkolhatott volna.

     A választ a férfi is furcsállta, és összevont szemöldökkel tekintett a lányra.

     – Veinasba, mi? Nincs az neked túl messze?

     – Szeretek gyalogolni – vonta meg a vállát. Próbált úgy tenni, mint akit ez az egész nem érdekli, és mintha teljesen természetes lenne, hogy egy fiatal lány csak úgy nekiindul egy többhetes útnak.

     – Ha csak melegedni jöttél, ezt mivel magyarázod? – mutatott a kicsit odébb heverő lopott holmikra. Hangjában megvetés és gúny tükröződött.

     – Hát… csak úgy… megtetszettek. Meg éhes is voltam – tette még hozzá, mikor eszébe jutott, hogy ételt is zsákmányolt.

     A férfi megint elgondolkodott, majd intett a katonáiknak, mire azok visszatértek a tábortűzhöz, amit idő közben megint felélesztettek. A táncoló fényben Misa elhűlve látta, hogy az őt vizsgálgató fendharnak olyan világító zöld szeme van, mint egy macskának. Megfordult a fejében, hogy ez az alak nem is egy ember, hanem valamiféle szörnyeteg, de aztán elhessegette buta gondolatait.

     – A mi törvényeink szerint most le kellene hogy vágjam a kezedet. De most nincs kedvem ostoba moun kislányokat kínozni, úgyhogy elengedlek, holnap úgyis elég vért fogunk kiontani – Ezt olyan természetességgel közölte, mintha a mai vacsorájáról beszélne. Misának ettől felfordult a gyomra.

     – Remélem, egy életre megjegyezted, hogy ne menj fendhar katonák közelébe. Most még kifejezetten olcsón megúsztad, de legközelebb ez nem lesz így, főleg, ha velünk futsz össze.

     A férfi babrált valamit a köntösének gallérjával, majd egy apró tárgyat dobott Misa mellé a fűbe. A tűz fénye egy kicsi, aranyszínű csatról tükröződött vissza. A lány elképedve vette a tenyerébe, és értetlenkedve nézett hol a csatra, hol a fendharra.

     – Arany. Tedd el! Ha eladod, eleget kapsz érte, hogy egy pár napig enni tudj – mondta a férfi parancsoló hangon, de Misa nem mozdult.

     – Mire vársz még? Nem kapsz többet, most pedig tűnj el innen! – kiáltott rá. Szemében zöld fények villantak, a táborban pedig a tűz lángjai magasra csaptak, mire az azt körülülő katonák kiáltva ugrottak arrébb a forróságtól.

     Misa azon nyomban felpattant, és berohant a fák közé. Meg sem állt, míg el nem érte a Kiiaranba vivő utat. Ott kifújta magát, és szaporán szedve lábait reggelre elért a városba.

     A Nap sápadt fénnyel világította meg a nyüzsgő főutcát. Misa egy lépcsőn ült, és a tömeget vizslatta. Sehogy sem fért a fejébe az éjjeli találkozás. Szerette volna azt hinni, hogy csak egy álom volt, de feldagadt szája másról árulkodott.

     Belenyúlt a zsebébe, és elővette a fendhartól kapott aranyat. Egészen idáig hozzá sem mert nyúlni, most viszont lenyűgözte a kis ékszer szépsége. Nem volt nagyobb hüvelykujjának körménél, de minden kis részlete elképesztő részletességgel volt kidolgozva. A csat a Napot ábrázolta alatta egy állattal, amit Misa egy macskának nézett. Leesett az álla, amikor rájött, hogy ez a fendhar uralkodói címer. Tehát ő a királyi család egyik tagjával találkozott, sőt, megpróbálta kirabolni! Ekkor fogta csak fel, mekkora szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta.

     Kis ideig még vizsgálgatta az ékszert, közben pedig arra próbált rájönni, miért érez megmagyarázhatatlan rokonszenvet a fendhar férfi iránt. Nem mondhatni, hogy kedves volt vele, de megkegyelmezett neki, és elengedte, ráadásul ezt is neki adta.

     Misa megcsóválta a fejét, visszatette zsebébe a csatot, és határozott léptekkel belevetette magát a zsivajgó tömeg sűrűjébe.

Szia, Dóri! :)

Őszinte leszek, hiszen úgy gondolom, hogy csakis abból tanul az ember, főleg az írópalánta! :)

Egy kicsit a nyelvtanról: voltak benne apróbb elírások, de helyesírási hibák nem. Úgy gondolom, hogy ezeket egy esetleges újraolvasás könnyen kiszúrhatja, vagy pedig egy élesebb szemű béta! :)

Akkor a történetről...

Az első dolog, ami az elolvasása után eszembe jutott: hű! Még! Szóval, nagyon tetszett. Első pillanatoktól kezdve megfogott a fejezet hangulata, alapszituációja. Nem voltak eltúlozva a karakterek, a helyszínek, a történések. Az elején kellőképpen megismerhettük Misa életét, nem volt sem kevés, sem sok. Örültem, hogy nem elemezted mit visel, milyen színű a szeme, meg satöbbi, így volt tökéletes.

Aztán, ahogy a vége felé értem, volt bennem egy félelemérzet, hogy a vége átcsap majd egy fluffos dologba, ahol minden csöpög, rózsaszín, és tökéletes. De nem történt így! Egy újabb jó pont. Úgy érzem, hogy ez egy folytatásos regény egy fejezete – vagy akár az lehetne. A stílusod nagyon olvasmányos, könnyen értelmezhető. Nagyon szépen bántál az E/3-mal, ami nekem személy szerint a kedvenc személyem! :) Nem könnyű benne alkotni, de Neked ez most határozottan sikerült! :)

Kíváncsi lennék erre a titokzatos fazonra, aki a királyi család leszármazottja, és aki ilyen emberséges volt vele, aki nem bántotta, aki ennyire felkeltette az érdeklődését, s az enyémet is. Érzem, hogy a későbbiekben – persze, csak ha van folytatás valahol –, az útjaik még egybefonódnak.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett, csak így tovább!

Üdvözlettel: Nilla

Összesen: 28 pont  

Szia, Dóri!

   Nagyon jó történet, érdekes karakterekkel, és maga ez a világ, amit teremtettél nagyon felcsigázott.

   Szívesen olvastam volna még tovább, a szereplők későbbi életéről, és a velük történtekről.      

   Befejezetlennek érzem magát a művet, mintha folytatódna az egész, például avval, hogy Misa és fendhar férfi újra találkoznak, és bonyolultabbnál-bonyolultabb kalandokba keverednek. Tetszett, hogy nem a boldogan éltek, míg nem haltak klisével zárul az egész cselekmény, az elrontotta volna, így viszont még magunk is elgondolkodhatunk a későbbiekről. Az írásod gördülékeny, nincsenek benne döccenők vagy unalmas részek, az, aki olvassa akaratlanul is megkérdezi a végén, hogy csak ennyi?:)

   Hibát nem találtam az írásodban, de ez betudható annak is, hogy egyszerűen belevontál a történésekbe, és nem figyeltem eléggé.:)

   Nagyon tetszett a műved, szerintem érdemes lenne folytatnod, vagy akár a fendhar férfi szemszögéből is megírni a történetet.

   Gratulálok hozzá, és sok sikert az elkövetkező időkben!:)

Üdv:

Any444

Összesen: 28 pont

Kedves Dóri!

Amikor megnyitottam a dokumentumot, az első észrevételem az volt, hogy nincs kiírva a címe. Igaz, hogy a fájl neve Misa2 volt, ami lehet a címe is, de ki tudja, lehet, hogy csak egy saját magadnak felírt cím, hogy tudd, melyik novella. Szóval a lényeg, hogy hiányoltam a címet az elejéről.

De. Nagyon tetszett a világ, amibe az olvasót kalauzoltad. Örültem, hogy nem egy kényelmes, modern valóságban voltunk. A vége tényleg befejezetlen volt. Nem tudom, de én azt vártam, hogy az egész fendhar csapat azt a várost akarja lerohanni, ahova a lány is ment. Ez az egész tökéletes lenne egy regény elejére.

A fogalmazásod nagyon jó, szórakoztató, könnyed, és olvastatja magát. Nagy szerencse, hisz az ilyen stílust kedvelik a legjobban. Gratulálok a novellához és sok szerencsét kívánok a továbbiakban.

Üdv: Holly

Összesen: 27 pont

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2010.12.26. 00:14 dóri Kedves Nilla, Any444 és Holly! Köszönöm szépen a kirikát és a kedves szavakat, örülök, hogy mindhármótoknak tetszett a novellám. :) Holly, a címmel az a helyzet, hogy azért nincs neki, mert ezt a novellát nem külön ide a pályázatra írtam, hanem a blogomra töltöttem fel, és magával a fájllal nem vesződtem sokat, aztán mielőtt elküldtem volna a pályázatra, elfelejtettem átnézni (na, ez egy szép mondat lett, azért remélem, érthető :D). Szóval így utólag is elnézést kérek. A történet vége pedig nem véletlenül befejezetlen. Folytatása az... az lesz. Amint sikerül időt szakítanom a megírására (szóval, khm - a reklám helye - ha érdekel a folytatás, kattints ide... na jó, ne). De tényleg, fogom folytatni. Még egyszer köszönök szépen mindent! :) Üdv.: Dóri http://ejfelimesek.blogspot.com