Nashii
Ha elhagysz, veled mehetek?
Egy gróf elkényeztetett lánya vagyok. Anyám belehalt a szülésbe. Néha úgy hiányzik, főleg, mikor apámnak a munkája fontosabb nálam. Egyszóval mindig. Nem az ő hibája… Kicsi vagyok ugyan, de látom, mennyit küzd a papírokkal s a birtokával. Amint ideje engedi, velem foglalkozik. Nagyon szeretem.
Álmosan nyitom fel szemeimet. Ah. Milyen nap is van? Tizenhetedike, a születésnapom. Vajon mit kapok most, hogy 9 lettem? Egy nyakéket? Az már úgyis sok van.
- Melin! – hallom apám hívó hangját.
- Jövök, apuka!
Hálóingemben, papucsomban lesietek a lépcsőn. Ajándék. Az utolsó foknál orra is buknék a sietségben, de két kéz megtart.
- Köszönöm apu… - befejezni nem tudom, mert meglátok magam előtt két ében szemet. Ez nem apa.
- Kislányom - kezdi apám –, nézd, kit hoztam!
S én csak pislogok. Kit hozott? Egy közel két méter magas, fekete hajú, fekete szemű idegen fiút.
- Na, ne légy úgy megilletődve, kislányom! Bemutatom neked Awiant.
Awian? Milyen név ez már? Nem is hasonlít egy nyakékre. Meghajol. Legalább tisztelettudó. Kinyújtja kezét. Mit akar? Félrehúzom szám rosszallóan, s apámra tekintek. Ő mutatja, hogy tegyem bele az én kezem tenyérrel lefele. Hát, ha apa mondja… Fujj, mit csinál? Elrántom kezem. Megcsókolta.
- Apuka!
- Semmi baj kislányom. Ez etikett. Nem volt elég időm, hogy grófkisasszonyhoz méltó tanításban legyen részed. Awian lesz ezentúl a személyi testőröd.
- Testőr? Minek nekem testőr?
- Jaj kislányom, ne légy ilyen mufurc!
- De az vagyok!
- Ha megengedi a kisasszony - kezdi el az idegen –, ahogy nő, egyre több veszély leselkedik önre – csak mosolyog. – Én rengeteg helyen jártam, sok mindent láttam, s cseppet sem bíztató a kinti világ. Főleg ebben a háború előtti időszakban.
- Jaj, ennyi az idő? – hörren fel apám. – Mennem is kell. Awian, a gondjaidra bízom – hozzám lép, s homlokon csókol, aztán itt hagy minket. Félrehajtom fejem, lábammal piszkálom a padlót. Arcomon a ráncok összefutnak.
- Kisasszony, mi a terve mára?
Gyomrom megkordul.
- Értem. Először is reggeli. Még nem ismerem a házat, megmutatná az utat a konyhába?
És még csicskáztat is. Na jó, akkor megyek a konyhába. Oh, itt van Nelien!
- Nelieeen! Kérek reggelit! – szólok oda a szakácsnőnek.
- Máris kisasszony! – s már sürög is.
Leülök, ez a ficsúr meg mellém.
- Egész nap a nyomomban leszel? – vágom oda neki.
- Egész életében – s most is csak mosolyog. Milyen dühítő. Jobb, ha ráhagyom.
Ah, végre, de jól belaktam. Na mit is csináljak most? Sétálok egyet a kertben. Ja, de előbb átöltözöm. Indulok fel, Awian a nyomomban. Mikor a szobámba érek, becsapom az ajtót az orra előtt.
- Öltözöm! – kiáltok ki neki.
Válasz nem érkezik. Felveszem egyik kedvenc szoknyám. Azért kedvenc, mert még nem untam meg. Elfésülöm kócos fürtjeim a szememből. Ma is tündöklően szép vagyok. Apuka büszke lehet rám. Kimegyek, s Ő ott áll most is.
- Mi a terve? – fogad a kérdéssel.
- Sétálok egyet a kertben.
- Önnel tartok. – Oh, kétségem se volt afelől, hogy ezt mondod.
Leérünk. Awian körbetekint, majd tréfásan megjegyzi, hogy itt akár el is lehetne tévedni. Valóban. A kertészünk kész labirintust csinált a sövényből, de meg kell hagyni, nagyon szép munkát végzett. Arra leszek figyelmes, hogy mögöttem áll, és bámul. Idegesen hátrafordulok.
- Oh, meg ne haragudjon! Csak a járását nézem.
- A járásom, mi?
- Félreértés ne essék, nem sértésből mondom, de a járása nem túl kifinomult. Úgy teszi a lábát egymás után, mint egy kezdő kiskacsa.
- Hát ez már arcátlanság!
- Kisasszony, úgy kell járnia, mintha lebegne. A lábait úgy szedje egymás után, hogy alig érintsék a földet. - Megpróbálom. – De az Istenért, ne terpeszben menjen!
- Vigyázz, mit szólsz! – S ő csak mosolyog.
- Egymás elé helyezze a kis lábacskáit! – Teszem, amit mond, bár nem tudom, miért. – Úgy! Egész ügyes. Nem lesz itt gond. – Tényleg úgy érzem, mintha kecsesebb lennék.
Awian minden nap tanít valamit. Mióta velem van, kevésbé érzem magam magányosnak. Ma apám bált rendez. Csodás ruhák, fényes nyakékek, zene, finomabbnál finomabb ételek… Alig várom.
Végre eljött a nyolc óra. Én lázasan készülődöm, apám már lent vár. Kinyitom az ajtót. Awian szava eláll, végignéz rajtam, és elismerő mosolyt vet rám.
- Milyen vagyok? – kérdem, miközben már tudom a választ.
- Ha ezt szavakkal el lehetne mondani, nem lenne szükség a tudósokra.
- Jaj, ne viccelődj!
- Indulhatunk? – emeli fel karját. – Apja úgy kívánja, hogy én kísérjem le a lépcsőn.
Belekarolok, és már indulunk is. Mikor a lépcsőhöz érünk, odalent az embersokaság elhallgat. Minden szem ránk szegeződik. Mi pedig, mint a legkecsesebb lények a földön, lépkedünk lépcsőfokról lépcsőfokra. Sokat tanultam az oldalamon lévő fiútól. Apám – ha ez lehetséges – büszkébb rám, mint valaha. Mi elegánsan lesétálunk. Kezdődjön a tánc!
Épp egy tizenhat, talán tizenhét éves szőke fiúval táncolok. Szép kékek a szemei. A keze egyre lejjebb halad a derekamon, majd lassan a fenekemre csúszik. Fel kéne pofoznom, de nem lehet. Nem ronthatom el apuka partiját. Valaki vegye már észre!
- Elnézést - hallom az ismerős hangot, s érzem, hogy egy kéz leveszi rólam a táncpartnerem kezét –, szeretném a kisasszonyt elkérni egy tánc erejéig.
Felnézek. Awian áll ott a maga büszke tartásával. Látszólag a szőke fiú nem repes az örömtől, de enged. Awian kezébe teszem az enyém, átfogja a derekam, amihez kicsit le is kell hajolnia, én pedig nyújtózom a válláig.
- Megmentettél.
- Ez a dolgom. Vigyázok Önre.
Oh igaz, el is felejtettem már, hogy őt eredetileg testőrnek fogadta apám. Milyen szépen táncol. De tényleg. Semmit se tudok róla.
- Awian, mondd csak…
- Igen, kisasszony?
- Hány éves vagy?
- 17.
Oh. Meglepő ez a kor. Ilyen fiatalon ennyire magas, erős, mégis úriemberként viselkedik. Mi csak táncolunk, s lassan véget ér a bál is…
*
Hat év… ennyi telt el azóta, hogy Awian hozzánk került. Érett nő vagyok. 15 éves gyönyörűség, a kérők sorban állnak az ajtóm előtt, de nekem nem kellenek. Egyik sem kell. Apuka megérti, hogy fiatal vagyok ehhez. Elnézve Awiant semmit sem változott, ugyanaz a fess úriember, aki volt, csak immár huszonhárom éves. Fekete haja rendesen a válla alá nőtt már, az én szőke fürtjeim pedig a derekam súrolják. Nem csak a hajam, a magasságom is nőtt. Awian gyakorta visz el sétálni. Meg kell hagyni, minden férfi féltékeny rá. Azt mondhatom, mióta ő velem van, sokat változtam. Nem vagyok finnyás, se hisztis. Komoly nőként vagyok képes viselkedni, bármilyen helyzet is adódjon.
- Mondd csak, Awian, ha elhagysz, veled mehetek? – teszem fel hirtelen meggondolásból a kérdést.
- Ezt nem értem kisasszony. – Most először látom az arcán a meglepődöttséget.
- Ha elhagynál másért engem… mármint minket, attól én még veled mehetnék? Nem szakadunk el soha, ugye Awian?
- Kisasszony, talán nem leszek Ön mellett örökre.
A földre tekint, nem mosolyog. A szívem belefájdul abba, amit a szemében látok.
- Awian, te titkolsz valamit.
- Dehogy, kisasszony. Mi titkolnivalóm lenne?
- Ne hazudj!
Rám néz. Egy cseppet sem valódi mosoly játszik az ajkán. Letérdel elém.
- Bocsásson meg nekem! Egy hete kaptam egy levelet. Besoroznak katonának.
- Hogy mi? Miért nem szóltál? Elintézem, hogy ne menj sehova.
- Sajnálom… ez a kötelességem, kérem, ne gátoljon meg benne!
Érzem, a szavai szíven találnak. Így akar elhagyni? Lassan a könnyeim is kicsordulnak.
- Kérem, ne! Nem érdemes könnyet ejtenie értem.
- Awian! Megtiltom, hogy elhagyd ezt a házat!
- Már az apjától engedélyt kértem – A válaszom egy pofon.
- Nem akarlak látni többé! – kiáltom oda, s elrohanok. Ennyit a nőiességről.
Az az arc… amit akkor vágott, mikor felpofoztam. Sose felejtem el. Miért mondok olyat, amit nem gondolok komolyan? „Nem akarlak látni…” Hogyne akarnám? Csak őt akarom látni. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Awian… Hiába próbálsz elszökni, veled tartok. Furcsa, meggondolatlan terv ugrik az agyamba. Én is katonának megyek. Oooh, bizony ám. Engem nem hagysz itt csak így. Már intézkedem is. Éjjel, mikor apuka alszik, belopózom a dolgozószobába, egy üres papírt fogok, az aljára pecsételek a hivatalos pecséttel. A szobámban egész éjjel virrasztok, hogy sikerüljön összehozni egy hivatalos levelet, de nehéz szavakat kell használni. Nézem magam a tükörben. Fűző nélkül nincs akkora dekoltázsom. Remek. Ezt lekötözzük.
A napokban kiderítettem, hogyan, hova, honnan indul Awian, s pontosan tudni fogom, hogy kövessem.
- Kisasszony, mostanában kicsit igénytelennek tűnik.
Előhívom huncut vigyorom. Azért vagyok igénytelen, hogy jobban hasonlítsak egy férfira. Holnapután indulunk. Édes Istenem… De most már nem adom fel. Nem adhatom fel Awiant! Követni fogom, bárhová is megy.
Eljött a bizonyos reggel. Awian már éjjel elbúcsúzott, hogy ne ébresszen fel ma. Megkönnyítette a dolgom. Hallom a pacsirtát, ideje elkészülni. Előhúzom az újonnan szerzett, már előkészített sárszínű táskám. Ronda, az biztos, de katonához méltó. Na jó, ezt a világoskék masnit leszedem róla. Hmm… Nem teljes a kép. Itt állok buggyos gatyában, hosszú, kopott, keki színű felsőben. A melleim is lekötöttem a felső alatt. Mégis… A hátközépig érő, csillogó, szőke hajam… ez nem illik a képbe. Gyorsan előkeresek egy kést. Összekötöm, tőből levágom, s még ahol lejjebb ér, mint a fülcimpám, levágom. Rendesen megtépkedem. Alaposan összeborzolom. Lányos fiú. Leginkább így nézek ki. Addig jó, amíg nem fiús lány. Itt a kocsi Awianért. Én is hívattam kocsit, öt perc múlva itt kell lennie. Awian elindult. Ideje lemennem. Titokban surranok ki, s a kocsi már itt is van.
- Kövesse őket! – adom ki az utasítást.
Miután megáll a gyülekezőhelynél, vaskos összeget fizetek neki, s bízom a legnagyobb diszkréciójában. Odahaza pénzből felpakoltam. Tudom, hogy a mai világban enélkül semmit se érhetünk el. A szemeimmel lázasan keresem Őt. Hol vagy, hol vagy? Mennyi fiatal fiú. Mind harcba mennek. Milyen szomorú! A vonat hatalmas füstfelhőt húzva maga után beáll az állomásra. Szállunk fel. Egy pillanatra megpillantom Awiant.
Az út nagyon hosszú volt. Legalább három órát utaztunk. Most itt vagyunk egy lepukkadt sorházban. Belülről mégis jobb, mint odakint.
- SORAKOZÓ! – hangzik a kiáltás. A többiek kirohannak, hát követem őket.
- Vigyázz! – Jézusom, mitől? Miért húzta ki magát mindenki?
Nézelődök körbe. Kár volt. A nagydarab fickó elém áll, s én rögtön törpének érzem magam.
- Katona! – Hozzám beszél?
- I- igen?
- Mi ez a dadogás? Adja a papírjait!
Oh, a papírom. A zsebemben. Ajaj, nem írtam rá nevet. Improvizálnom kell.
- Mi a neve? – Na, tessék!
- A nevem… A nevem…
- Az az. Mi a neve?
- Awerian vagyok! – most is Awian körül jár az eszem.
- És a másik neve? – Az meg minek?
- Leyain.
- Jobban nem is csicsázhatták volna túl a nevét. – Elhúzom a szám. Itt mindenki milyen udvariatlan. – Szerencséje, hogy egy gróf ajánlotta, különben seggbe rúgnám… elég sokszor – azzal hozzám vágja a papírt. Mekkora egy…
Na, ezen túl vagyunk. Holnap indulunk a harcba. Ilyen gyorsan. Nem érdekel, mibe kerül, meg kell keresnem Awiant, mielőtt késő lesz, hogy találkozzunk.
Vacsoraidő, vagy akárminek is nevezem ezt az undorító kosztot. Fuj. Hiányzik Nelien főztje, hüp-hüp.
- Mi van cingár, nem eszel?
- Hozzám szóltál? – nézek fel rosszallóan egy igen izmos, nagyfejű tagra.
- Hozzád, kisegér. Nem kell a kajád? Add oda! – s már nyúl is felé. Tény, hogy nem kell, de akkor sem fogom odaadni. – Na már, te béna, ne ellenkezz!
Én már állok, miközben húzogatjuk ide-oda a tálat. Mikor ő győz, én egyensúlyom elvesztem, és már esek is hátra. Valaki megfog.
- Jól vagy?
- I- igen – elkapom a tekintetem. – Köszönöm.
- Nincs mit. Ne kezdj nálad nagyobbal! – Ha nem tűnt volna fel, nálam itt mindenki nagyobb. – Amúgy a nevem Awian – vár, hogy én is bemutatkozom. - Ha kell valami, keress meg nyugodtan! Na, akkor viszlát! – indulna, de utánakapok.
- Beszélnem kell veled. Kijönnél?
Furcsállja a dolgot, de bólint.
- Ismerős vagy – mondja az arcomat fürkészve. - S a hangod… - Igaz is, azt elfelejtettem elmélyíteni.
- Remélem is, hogy megismersz.
Felnézek rá. Ében szemei elnyelik az én smaragd szemeimet. Látom megcsillanni az övében a felismerést, a dühöt, majd a pánikot.
- Melin! – karon ragad. – Mit keresel itt? Megőrültél?! És a… a hajad! – fogja meg egyik tincsem. – Mi ütött beléd? Most azonnal hazavitetlek!
- Nem teheted. Senki sem ismer itt rajtad kívül. Reggel jövök veled a harcba.
- Harc. Tisztában vagy ezzel? Nem sokan élik túl. Te biztos… nem. Nem akarok rágondolni. Melin, kérlek! Haza kell menned! Nem bírnám elviselni, ha… ha elveszítenélek… – Hangja remeg, ajkai búsan lekonyulnak.
- Szerinted én el akarlak veszíteni?
- Megígérem, visszatérek hozzád. De most indulj! Menj, amíg lehet!
*
Makacsságom határtalan. S lám hova vezetett? Karjaim közt fogom haldokló Awianom. Mikor egy kard felém csapott, ő elém ugrott. A kard beléállt, de a támadóval még így is végezni tudott. Páran segítettek őt elhúzni egy védett helyre. Szerencsére nem találtak ránk. Volt esély. Volt rá esély, hogy életben marad, de én egyedül nem tudtam rajta segíteni. Az is az én hibám, hogy… Az én hibám. Talán hazajött volna. Talán, ha nem engem próbált volna óvni, most nem feküdne itt holtan. Hiába sírok. Én hülye, ezzel semmit nem oldok meg. Keresgélni kezdek. Végigtapogatom magam. Az övemen egy fegyver van rögzítve. Még indulás előtt adták. Csak egy lövés, s ezzel minden megoldódik. Awian! Megmondtam, ha elhagysz, veled megyek! Követlek a sírba is.
Fegyverdördülés zaja csapja meg a körülölelő hegyek ormait, amely visszhangzik az egész völgyben. Reggel még csatadal, estére siratóének száll a háborús övezeteket átszelve.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm! Jól esik a dícséreted! Cup!