Bevezetés
Gondolkoztál már azon, hogy vajon nem csak az ismert dolgok élnek a földön, és az összes legenda, monda, hit mind itt van valahol? Gondoltál már arra, hogy a világon vannak sokkal veszélyesebb dolgok is, mint a vadállatok, vagy az ember? Olyan valamikre célzok, ami nem lélegzik, nincs pulzusa, és halálos. Halálosabb minden fegyvernél, és minden ütésnél.
Hát én pontosan ismerem ezt a világot. Benne élek már röpke 300 éve. A testem nem öregszik, örökre 17 éves marad.
Az évszázados üldözések után eljött az a kor, hogy az emberek már nem hisznek az ősi mondáknak. Nem hisznek bennem, és semmi másban sem. Csak az Istenükben hisznek. A mai világban, a XXI. Században már igen kevesen hisznek a vámpírok létezésében. De létezünk, és néhány óvatlan fajtársunk előszeretettel mutatkozik meg az emberi közösségekben.
Ugyan nem igaz a sok legenda, hogy napfényen elégünk, vagy a fokhagyma elriaszt minket, és tudunk a napfényben is létezni, bár igen kellemetlen számunkra. Nem kriptában alszunk, és nem félünk a kereszttől. És ugyan ki ne halna meg egy karótól a szívében?
1. fejezet
Az én világon nagyon kevés embernek mutatja meg magát, mondhatnám, hogy csak a kiválasztottaknak, hiszen nagyon kell ügyelnünk, hogy ne szivárogjon ki a létezésünk. Minden bizonnyal pánik törne ki, mint minden ismeretlen, náluk erősebb tapasztalat, történés vagy jelen esetben személyek megmutatkozása során. Ilyen ez az emberi faj, ostoba és barbár.
Én összesen 317 éve vagyok. Még egy olyan embert sem találtam, aki fel tudta volna dolgozni ezt a tényt. Nem fért bele a hitvilágukba, a normákba, és az agyukba. Viszont most, ebben az új világban, akadt egy férfi, aki nem retten vissza, akár mit is mondok, aki nem fél, akár mit is teszek, aki kitart az elhatározása mellett, hogy meghódítson. De még ez a férfi sem tudja, hogy hány éves vagyok, és hogy pontosan mi vagyok. Ugyan ki tudnám törölni az emlékeit, vagy meg tudnám ölni, ha el akarná mondani valakinek, de nem akarom. Egyszerűbb a titkot megtartani, mint rábízni egy olyan lényre, aki a saját anyját is megölné, ha pénzt kapna. Egyszerűen a közösség nem engedheti meg, hogy kockáztasson, kockáztassak.
Néha elgondolkodom, hogy miért nem teszem hozzánk hasonlóvá, hiszen megtehetném. Mindössze egyetlen egy harapás kellene, semmi több. Egy órán belül leállna a szíve, a teste kihűlne, és ő maga meghalna. A halála után 24 órával felnyitná a szemét. Hihetetlenül erős lenne, gyors és ellenállhatatlan az emberi lénynek. Ismét megszületne a csoda, egy új vámpír, ami ellent mond minden ésszerűségnek.
És akkor, de csak akkor itt lenne Ő nekem. Akire mindig vártam. De nem vehetem el tőle az igazi életet, csak ha ő maga kívánja úgy. Így viszont fel kellene fednem társadalmam.
***
Elmélkedésemből kopogás zökkentett ki. Az ajtóhoz mentem komótosan, ahogy egy ember szokott, hátha halandó látogatóm lesz. Kinyitottam az ajtót, és az előttem álló férfi meglepve bámult rám.
- Elnézést a zavarásért hölgyem, a szülei itthon vannak? – kérdezte a kalapját levéve.
- Nincsenek. – válaszoltam az idegen férfinak.
Hirtelen belépett az ajtón, és bevágta maga mögött. Az elképedés az arcomon hihetetlen mértékben megjelent. A férfi rám akarta vetni magát, ám azzal nem számolt, hogy én más vagyok. Torkon ragadtam, és feltartottam, hogy a lába nem ért a földhöz, úgy beszéltem hozzá:
- Ki maga, ki küldte, és mit akar? – kérdeztem ingerülten, a szemfogaim kiengedve.
A férfi krákogott, és kezdett lilulni a feje, ezért kicsit lazítottam a szorításon. Ahogy ezt megtettem, megpróbált kiszabadulni a kezem közül, de természetesen nem hagytam.
- Nem kérdezem még egyszer! – figyelmeztettem az idegent, aki lenyugodott.
- Rob vagyok… nem küldött senki… és csak… - köhögött, próbált levegőhöz jutni. Letettem a földre, és elengedtem a nyakát.
Az ajtóhoz akart futni, de én előtte termettem. Az ablak felé indult, és ismét maga előtt talált. Bevallom, mókás volt ezt a macska-egér játékot játszani, de az én türelmemnek is vége lesz nemsokára.
- Ha nem mondja el, ki küldte, és mit akart, megölöm! – mondtam a szokásos társalgó hangnemben, még rá is mosolyogtam.
A férfi ettől még jobban megijedt, és a földre vetette magát, a nyakában lévő keresztet maga elé tartva. Ez a kis jelenet megnevettetett, de nem hatott meg túlzottan. Bő 300 év alatt már láttam ezt-azt, és elvesztettem a könyörületességemet. A férfihoz léptem, és felrántottam a földről. A szemébe néztem, és elkezdtem hozzá beszélni.
- Kedves Rob. Elárulod nekem, hogy ki küldött?
- Igen.
- Szóval ki volt az?
- Tom Wertel.
- És mit akar tőlem?
- Azt mondta, figyelmeztesselek, hogy bármikor végezhet veled.
- Értem. És mit gondolsz, mit teszek én most veled?
- Nem tudom.
- Meg foglak ölni, kedves Rob. És tudod miért?
- Miért? – kérdezte bamba ábrázattal.
- Hát azért, mert éhes vagyok, szörnyen éhes, és a te véredre éhezem.
A fogaimat a nyakába eresztettem. Vér csorgott le az államon, és csöppent a fehér felsőmre. Addig ittam, amíg már nem maradt egy csepp vér sem a testében, amit keringetni tudott volna a szíve. Jól laktam, de egy hullát tartottam a kezeim között. Manapság már nem pusztít a pestis, vagy a kolera, így nem hajíthattam ki az utcára a többi halott mellé. A földre fektettem, és kinéztem az ablakon. Autóval jött. Benyúltam a zsebébe, és ott volt a kulcs. Megragadtam a férfit, és a hátsó ajtóhoz vittem. Elővigyázatosságból megmosakodtam és átöltöztem, mielőtt a kocsival is a ház mögé álltam volna. A férfit a csomagtartóba tettem, majd az erdőhöz hajtottam. 10 perc alatt kiástam egy 15m mély gödröt. A férfi testét bele helyeztem, majd betemettem. Az autót a szomszéd város roncstelepére vitettem, és delejezésem segítségével rávettem az ott dolgozó férfit, hogy nyomja össze egy bizonyos szerkezettel az autót.
A hazafele utat már sötétben kellett megtegyem, így futhattam, ahogy csak egy vámpír tud, villám gyorsan. Egy perccel tovább sem aggasztott a test, mint amennyit kellet. Amikor hazaértem az egyszintes, görög stílusban épült házamba, meglepetés ért. Tom Welter ült a kanapémon olyan dölyfösen, ahogy csak egy embertől kitelne. De ő nem volt ember. Ő is vámpír volt, csak a rosszabb fajtából.
- Miért küldted rám az emberedet? – szegeztem neki a kérdést azonnal, köszönés gyanánt.
- Én is örülök, hogy látlak, Anne. – teljesen nyugodt volt a hangja, a kezében egy karót forgatott.
- Kérdeztem valamit, Tom. – egyre ingerültebb lettem.
- Nyugalom, Anne. Nem foglak megölni. Tudok valamit, ami sokkal jobban fájna neked, mint a saját halálod.
Kérdőn néztem rá, ezért folytatta.
- Ismersz egy bizonyos… hogy is hívják? Várj csak, mindjárt eszembe jut. Goldwelt. Ez az. Eric Goldwelt.
- Őt hagyd ki ebből!
- Miért tenném? Hiszen megszegted a szavad, és nem teljesítetted a kötelességed. Ezért meg kell büntetnelek téged. Nemde?
- Őt hagyd ki ebből! – szűrtem a fogaim közt, és a szemfogam teljes hosszában kint volt. Gyűlöltem ezt a gyáva férget. – Visszavonom a meghívásodat a házamba. – mondtam, és ő felállt, és kiment az ajtón. A küszön előtt állt, és onnan beszélt hozzám.
- A házadból kiüldözhetsz, kedves Anne. De az életedből nem tudsz.
Dühösen rávágtam az ajtót, ami majdnem kiszakadt a tokjából az erőmtől. Bevágtattam a nappaliba, és a kanapéra helyezkedtem. Muszáj volt lenyugodnom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Oh igen! És sok sikert!