Szerelem magyar módra

Gyorsan lecsaptam az első szabad helyre. Egy öreg néni rosszalló szemekkel méregetett. Nem, mintha nem lenne hozzá szokva, hogy a mai fiatalság nem épp a lovagias természetükről híresek. Kifújtam magam és igazgatni kezdetem a sálamat. A velem szembe lévő üveglapban halványan láttam magam. Az unalmas barna hajam ma még pocsékabb volt, mint amilyen szokott lenni. Nem is értem, hogy tudott Rudi belém szeretni. Jaj, Istenem! Még mindig érzem a számon a lágy ajkainak tapintását. Abba hagytam a tollászkodást és hátra dőltem a széken. Már alig várom, hogy haza érjek és elmeséljem valakinek.
- ,,Várjunk csak! Nem lehet! Mit fog hozzá szólni Eszti?”
Elkaptam a tekintetem az aszfaltról és újra az üveglapba meredtem. Most szembesültem azzal mit is tettem. Egy csomó ember szívét törtem darabokra, mind ezt alig pár perc alatt. Engem meg fognak ölni! És ami a legszörnyűbb: igazuk lesz. Kiegyenesedtem és ijedt tekintettel forogtam, mintha azt remélném: a megoldás itt utazik velem a buszon, csak ki kell szúrnom a tömegben. De hiába fészkelődtem az ülőhelyemen semmi ötlet nem jutott eszembe. Egyre szaporábban kapkodtam a levegőt. Újból hátra dőltem a széken és lehunytam a szememet. Megpróbáltam mély lélegzetet venni és megnyugodni.
Eszti tekintete jelent meg előttem. Bús volt és szomorú. A háttérben kirajzolódott a lépcső, ami a tetőre vezetett fel. Az volt a törzshelyünk. Ott szoktunk ülni, ha nem volt épp óránk és kibeszéltünk mindenkit. Vagy épp azokat, akiket utáltunk vagy csak épp haragudunk rájuk, vagy épp az aktuális jelöltjeinket. Régebben mindig én beszéltem. Minden héten más srác tetszett. De aztán fogtam az adást, hogy nem kellek egy fiúnak sem, szóval az utóbbi időben egy srác sem volt, akire úgy néztem volna, mint jövendőbeli. Ám Eszti velem ellentétben nagyon is sokat tudott mesélni a fiukról. Vagyis, hogy pontosabb legyek: egy fiúról. Mivel ő a szerencsésebbik kategóriába tartozott és nem csak messziről szemlélte a srácokat, mint én, hanem már egész mély barátságokat épített ki velük. Ő nem volt olyan peches, mint én, hogy úgy taszítja a fiúkat, mint két mágnes azonos pólusa egymást. Így hát a szerelmével minden nap hosszú beszélgetéseket bonyolított le. De mind hiába. ez nem volt neki elég. Még azok után sem hitte el, hogy a srácnak tényleg tetszik, hogy mindig oda ment hozzá beszélgetni, köszönt neki és széles mosollyal üdvözölte, ha feltűnt a közelben. És én tényleg tiszta szívemből bizonygattam neki, hogy a srácnak kell és tetszik, fülig bele van zúgva. De most már nem tudom mit is mondhatnék, hiszen életének értelme az imént próbálta ledugni a nyelvét a torkomon. Ezek után bizonygathatom, hogy a srác igazán odáig van érte. Hisz, hogy érvelhetnék amellett, amit még magam sem hiszek el. Kár szépíteni a dolgokat. A srác tudtomra adta, ráadásul félreérthetetlenül: hogy neki én kellek. Én, akitől minden srác irtózik és mindenki megragadja azokat a nem épp ritka pillanatokat, amikor jól leégethetnek valahol. Még csak segíteniük sem kell, hisz megcsinálom magam, önként és dalolva. De visszatérve Rudira és az ő csókjára: végkép nem tudom, mit tegyek.
- Mit mondasz? – kérdezte mikor elengedett és látta, hogy kicsit váratlanul ért a dolog.
- Hogy itt a buszom. – leheltem és gyors léptekkel megindultam az ajtó felé, ami csak úgy ontotta magából az utasokat. – Majd beszélünk.
- Oké. Aludj rá egyet.
Az a mondtad jár már a fejemben mióta leültem erre a nyamvadt ülőhelyre. A hangja tele volt csalódottsággal és bánattal. Úgy érezhetett, ahogy én mikor Peti után futottam, csak hogy tudjak vele válltani pár szót és tudtára adjam: én vagyok az a lány, akinek annyira tetszik. És még midig emlékszem, hogy mikor elköszönt és elfordult szóra nyitottam a számat és mondani akartam valamit, de nem mertem. Azóta is esz a fene, hogy ha nem lettem volna olyan gyáva nyúl, talán most én smárolhatnák vele a szekrényének dőlve, nem az a kapa fogú SZÖRNY ELLA. Bár hiába rágódom ezen, úgy is mindegy és egyébként is van már nagyobb bajom. Holnap a suliban ki fognak nyírni. Ha haza megyek, nekiállok a végrendeletem megírásának. Mandarint, a vörös cirmos cicám az idegesítő kishúgomra hagyom a plüssmackómmal együtt. Úgy is mindig fájt rá a foga és rendszerint kilopta a szobámból, ha nem voltam elég figyelmes. Múltkor is mikor szörnyen sikerült a matekdolgozatom és ki akartam magam bőgni nem találtam sehol. Pedig megszoktam, hogy az ágyra vetem magam, a mackómba fúrom a fejemet és jól kibőgöm magam. Mandarint pedig hiába próbálja elcsábítani és egész nap kényezteti, a kis szőrmók mindig hűséges marad hozzám, hiszen én adok neki enni. És annyira nem bolond, hogy elpártoljon az egyetlen húsforrástól a családban. Rendszerint mindig hozzám dörgölőzik, ha hazaérek és meg sem áll szobám ajtajáig. Ott leül, búsam rám mereszti a nagy fekete szemeit és addig bámul még meg nem sajnálom. Így könnyen ki tud könyörögni pár szelet szalámit akár egy nap alatt. Nem csoda, hogy szegény kicsi Mandarin már inkább egy narancsra hasonlít, mint egy apró gömbölyded mandarinra.
- ,,Istenem, de idióta vagyok!  – hunytam le a szememet. – Most is ezen agyalok, ahelyett, hogy próbálnék megoldást keresni.”
Amikor megállt a busz a végállomáson mindenki elkezdett tolakodni és minél gyorsabban az ajtók közelébe jutni. Én szerencsés helyzetbe voltam, mert vékony termetem miatt át tudtam vágni a tömegen. Leugrottam a buszról és magabiztos léptekkel indultam el az utcánk felé. Amikor hazaértem az ajtóban összefutottam Mandarinnal, aki nagy fekete szemekkel könyörgött, hogy engedjem be.
- Na, jó te bestia! – nevettem és előre engedtem az ajtóban. – Nem tudom, hogy csinálod, de mindig megtörök, ha rád nézek.
Mandarin csak elégedetten nyávogott és felugrált a lépcsőn. Követtem az emeletre ahol a kishúgom várt rám.
- Hello! – vigyorgott rám.
- Mit akarsz? – néztem rá lenézően.
- Semmit. – sütötte le a nagy kék szemeit.
Bezzeg őt kék szemekkel és aranyló szőke fürtökkel áldotta meg az Isten, még engem unalmas barna hajjal és szemmel átkozott meg. Hol itt az igazság?
- Oké. – bólintottam és kikerültem, hogy folytassam utamat a szobám felé.
- Vagyis – szólt utánam.  – Holnapra be kéne adnom a rajzomat és… nincs kész.
Megtorpantam és megfordultam. Mérgesen szegeztem rá a szikrázó szemeimet:
- Mi? Azt akarod, hogy megcsináljam? Na, arról szó nem lehet. Tanulnom kell.
- Te meg a tanulás. – kezdett el röhögni, de aztán rájött, hogy ezzel rossz fát tett e tűzre és abba hagyta a nevetést.
- Igenis tanulni fogok. – szűkültek össze a szemeim. – Te pedig megrajzolod a nyavalyás rajzod.
- De segítened kell!
- Miért kéne? – vigyorogtam kajánul és hátat fordítottam.
- De csak rajzból vagyok rossz! Emiatt nem leszek kitűnő! Kérlek!
Mindig is utáltam, hogy ő volt a kis okos a családban és a szüleim mindig azt hajtogatták: Vehetnél példát a kishúgodról. Most pedig azt akarja, hogy segítsem hozzá ahhoz, hogy idén is kitűnő lehessen.
- Én sem tudom a fizikát, még sem kérem, hogy írd meg helyettem a dogákat. – azzal bevágtam magam mögött az ajtót.
Fujtatva dobtam a táskám az ágyra. És dühöngve kezdtem el benne keresni a holnapi órarendem.
- Még, hogy rajzoljam meg a rajzát! Ha-ha. Azt lesheti. Majd én fogom hozzásegíteni ahhoz, hogy az anyámék idegesíthessenek vele.
Nagy nehezen előbányáztam a táskám aljából az órarendem és megnéztem a holnapi óráim.
- Nem kell semmiből tanulni csak angolból. – állapítottam meg.
Leültem az asztalomhoz és benyomtam a gépemet. Majd mellette megírom a házit. Mikor belépett rögtön megnéztem kik vannak fent msn-en. senki nem volt fent ezért lehajtottam a fedelét és elkezdtem megírni a házit. Az ajtómon kaparás hangja és nyávogás szűrődött be. Kinyitottam és Mandarin ücsörgött a szobám előtt.
- Te bejöhetsz. – mondtam neki. – Te úgy sem fogsz ostoba rajzokat készítetni velem.
A macska szeme megcsillant, mintha tudná, miről beszélek és méltóságteljes lépésekkel bevonult a szobámba. Könnyedén felugrott az ágyamra és elfészkelte magát a díszpárnák között. Leültem mellé és vakargatni kezdtem a füle tövét.
- Szívesebben lennék én is macska. – mondtam neki.
Ő csak az ölembe mászott és ott terpeszkedett el. Az apró pancsait a combomra tette és a körmeit ki-be huzigálta.
- Áh! – kiáltottam fel és óvatosan megragadtam a két kis mancsát. – Ezt abba hagyod, vagy mehetsz ki a hidegre.
Erre gyorsan maga alá húzta a lábait és szó, vagyis nyávogás nélkül tűrte a gyomrozást. Hátra dőltem és a fejemet a hideg falnak támasztottam. Behunytam a szememet és láttam magamat felülről, ahogy Rudi átölelt és megcsókolt. Aztán hirtelen felpattantak a szempilláim.
- Mond, miért álmodozok én róla, mikor tudom, hogy nemet kell mondanom? – néztem a vörös cicám szemébe. – Ha igent mondok, akkor őt csapom be, mert én nem szeretem… Mégis úgy vágyok valakire, aki szeret.
Ki néztem az ablakon és elgondoltam milyen szép is lenne, ha ő és én egy pár lennénk. Milyen csodás is lenne, ha minden nap kéz a kézben andalognánk a főutcán. Ha együtt sétálnánk a galambok lepte Főtéren. Ha együtt néznénk a meleg szobából a hóesést és együtt gázolnánk a szűz hóban. És milyen pocsék lenne, hiszen minden barátnőm ellenem fordulna. És igazuk lenne, hiszen én hódítottam el Esztitől Rudit. Vagyis ez nem teljesen igaz, hiszen nem jártak, de akkor is tudtam mennyit jelentett neki. Hogy mennyire izgatott volt, amikor összefutott vele és a srác széles mosollyal köszöntötte. Azt hitte sínen van, hogy semmi sem választja el már a sikertől. De tévedett. Épp a legjobb barátnője tette tönkre az egészet. Én. Én az idióta. Felpillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára.
- Szent Isten! – ugrottam fel kiejtve az ölemből a macskát. – Már fél hét!
Mandarin kétségbe esetten nyávogott és nagyokat pislantott felém. Szegény nem értette minek ez a nagy hűhó. Hát persze. Ő szerencsés helyzetben van. Nincs kishúga, akinek folyton követni kell minden egyes lépését. Kirontottam a szobámból magam mögött hagyva a gyerekes bánkódásaimat és belebújtam a példamutató, felelősségteljes nővér szerepébe. Benyitottam húgom szobájába és mély, dörmögős hangon parancsolgatni kezdtem, de úgy, hogy még én magam is megijedtem magamtól, nem hogy a húgom, aki gyors léptekkel futott ki a szobájából.
- Egyél már kicsit gyorsabban. – mondtam miközben az asztalra könyököltem. – Mennék.
- Hova? – vigyorgott. – Randevúd lesz?
- Ne pimaszkodj, mert nyakon váglak. – sziszegtem.
Utáltam, hogy mindig meg kellett várnom, hogy befejezze a vacsorát, elmosogatnom és utána ellenőriznem, hogy mindennel kész van-e.
- Megcsináltad már azt a rajzot? – kérdeztem.
- Nem. – mondta és beletúrt a tésztába. – Segíts!
- Nem fogok segíteni! – fakadtam ki. – Ezt már ezerszer megbeszéltük. És ne gusztustalanodj már!
- Nem vagyok éhes. – tolta el maga elől.
- Megeszed, vagy én tömlek meg, mint egy kacsát.
Erre ijedten összerezzent és nagy kék szemeivel rám meredt. Én meg összeszűkült dacos tekintettel néztem vissza rá. Így ülhetünk percekig, mert közbe anya hazajött. Utána én csak gyorsan felslisszoltam a szobámba és hallgattam a hosszadalmas veszekedést. Végre nem én voltam az, akit szidtak. Boldogan nyújtóztam él a székemben és mosolyogva meredtem magam elé. Ezeket a ritka pillanatokat ki kell élvezni, nem de?
Reggel álmosan kászálódtam ki az ágyamból. Kitöröltem a szememet és kinyújtóztam. Az író asztalomtól nem mesze hever a farmerem és a kötött pulcsim. Felcibáltam magamra és lebotorkáltam a konyhába. Anya már talpon volt és a ma esti vacsorát kavargatta egy nagy lábasban. Öntöttem magamnak egy csésze, forró teát és elkezdtem kortyolgatni.
- Siess! Elkésel. – mutatott az órára.
- ,,Bár ne kéne suliba mennem.”  – forgattam a szememet.
Sosem rajongtam az iskoláért, mint ahogy minden normális tini lány sem. Kora reggel kimászni az ágyból csak azért, hogy egymás után végig üljünk hat, néha hét unalmas órát. Ráadásul ma szembe kell néznem Esztivel és Rudinak is válaszolnom kell.
- ,,Istenem, bár csak most azonnal leesne harminc centi hó.”
 Kinéztem az ablakon és csalódottan vettem észre, hogy ennek nem sok esélye van, mivel ragyogón süt kint a nap, annak ellenére, hogy december közepén voltunk. Végül beletörődtem, hogy iskolába kell mennem és pár perces tollászkodás után a tükör előtt el is indultam.
Az udvaron már egész sok diák összegyűlt mikor megérkeztem. Kisebb-nagyobb csoportokba gyűltek az emberek. Az én osztályom ma is a megszokott helyen állt két külön kört alkotva. Az egyikben ott állt Eszti és nyakát tekergette. Jobbra-balra pillantott, szemével Rudit kereste. Megálltam és nyeltem egy nagyot.
- ,,Mit tegyek? Álljak oda elé és meséljem el mi történt?”
Lassú léptekkel közeledtem feléjük. Már majdnem oda értem, mikor méltóztattak észrevenni és mosolyogva köszöntettek:
- Szia Mira.
- Sziasztok. – válaszoltam és lopva Esztire néztem.
Kerek arca piros volt és a szeme boldogan csillogott. Láttam, hogy ő is néz, és szájával halkan tátog:
- Köszönt!
Keserűen visszamosolyogtam és felmutattam a hüvelykujjam. Gondterhelt arccal körül néztem én is és rögtön kiszúrtam Rudit. Mikor meglátta, hogy őt bámulom felemelte a kezét és felém intett. Gyorsan elfordultam, mintha nem láttam volna és összetalálkoztam Eszti gyanús tekintetével.
- Mi az? – kérdeztem ártatlanul.
- Semmi. – válaszolta, bár nem igazán győzött meg.
Feszengve álldogáltam az udvaron és arra vártam, hogy felcsendüljön a csengő hangja, hogy végre megszabaduljak attól a tudattól, hogy Rudi ott áll mögöttem és a hátamba fúródik tekintete. Mikor végre felcsengettek fellélegeztem és belevetettem magamat a tömegbe, hogy minél hamarabb bent lehessek. Azt reméltem mára megúsztam a kínos helyzetet, mert napközben nem szoktunk összefutni, de azt is meg tudom oldani, hogy bent maradok a teremben. Csak, hogy tévedtem. Nem is kicsit. Mikor délután ott ücsörögtünk a kedvenc helyünkön Esztivel, a negyedik lépcsőjén, és hirtelen feltűnt Rudi. Meg állt előttem és mosolyogva azt kérdezte:
- Gondolkodtál már a kérdésemen?
Eszti szeme úgy kikerekedett, hogy egy másodpercig azt hittem mindjárt kiesik a helyéről.
- Miféle kérdés? – sziszegte felém.
Zavartan bámultam Rudira. Aztán hirtelen eszembe jutott egy jó, vagyis akkor még jónak tűnő ötlet.
- Hát persze! – ugrottam fel és felkaptam a táskámat. – Kölcsön adom.
- Mit? – pislogott értetlenül Rudi.
- Hát a töri könyvem. – feleltem hosszas kutatás után. – Tessék.
- Én… - kezdte, de nem volt ideje befejezni, mert a kezébe nyomtam a könyvet.
- Elkérted a könyvet. – mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna. – Nem emlékszel!
- Öhm… - bólogatott zavartan.
- Na, szia! – köszöntem el mosolyogva és a lépcső irányába tuszkoltam.
- Szia, Eszti. – intett a barátnőm felé aztán még oda súgta nekem. – Te mit szívsz?
- Sajnos azt nem adhatok, mert nem drogozok. Jobban tennéd, ha te is leszoknál. Tönkre teszi a memóriád.
Végre sikerült rávennem, hogy elmenjen. Neki dőltem a szekrényeknek. Legszívesebben a fejemet vertem volna bele.
- ,,Gratulálok Mira!” – forgattam a szememet.
- Mi van közted és Rudi között? – támadott rám Eszti.
- Mi? Honnan veszed ezt a marhaságot. – lihegtem.
Naná, hogy elfáradtam. Egy nyolcadikos, izmos srácot nem könnyű akarata ellenére eltuszkolni a lépcsőig.
- Onnan, hogy már az udvaron is úgy integeted feléd, hogy majdnem kitört a csuklója. – gúnyolódott Eszti. – Most meg ez is.
- Nem. Semmi. Nincs. – dadogtam.
- Aha. Értem. – méregetett Eszti és gyilkos pillantást küldött felém.
Én csak zavartan mosolyogtam rá és a táskámért nyúltam.
- Azt hiszem jobb, ha sietek. Még lekésem a buszt. – magamra kaptam a kabátomat és még odakiáltottam neki a lépcső aljáról. – Szia!
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat úgy rohantam lefelé. Az ajtóban még utol értem Rudit, akinek a kezében még mindig ott volt a történelemkönyvem.
- Ezt visszakérem. – mondtam és kivettem a kezéből. – Amúgy, szia!
- Hello. – és furcsán méregetett, gondolom az előző műsor miatt. – Mi a fene ütött beléd?
- Hát… - vontam meg a vállamat. – Még Esztinek nem meséltem el mit történt. Nem akartam, hogy váratlanul érje.
- Aha. – bólogatott. – Azt hittem ő a legjobb barátnőd.
- Igen. És? – néztem rá kérdőn.
- Ti csajok – mondta olyan hangsúllyal, mintha egy külön fajról beszélne. – nem szoktatok minden megtárgyalni egymás közt?
- Többnyire igen. – gondolkodtam el.
- Akkor ez nem jó jel. – rázta a fejét. – Ezek szerint nem a válaszod?
Elgondolkodva néztem magam elé. Eközben már kiértünk az útra és a zajos utcán haladtunk egymás mellett. Hiába gondolkodtam egész nap ezen, még mindig nem tudtam mit mondani. Még sosem vallott szerelmet nekem senki és nagy volt a csábítás. Ráadásul nagyon helyes volt Rudi és kedves. de Eszti halálosan szerelmes volt belé. Én pedig nem.
- Azt hiszem – kezdtem halkan. – adok egy esélyt.
Rudi szeme felcsillant és felemelte a kezét. Belecsúsztattam az enyémet és az ujjaink összefonódtak. Akkor még nem esett le mekkora hibát vétettem.
Mikor haza értem még mindig vigyorogtam. Csak akkor hervadt le a mosoly az arcomról, mikor beléptem a szobámba és eszembe jutott Eszti.
- ,,Atya ég Mira! Most nagy szarban vagy!”
Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, és győzködni magamat nem tettem semmi rosszat, még is lelkiismeret furdalásom volt. Annyira bántott, hogy még tanulni is leültem, csak, hogy elfelejtsem a gondjaim. Mikor anya haza jött és benézett döbbenten mered rám:
- Jesszus te mit csinálsz? – hüledezett.
- Egyesek tanulásnak nevezik – morogtam. – de én a kínzás szót használnám.
- Ne szemtelenkedj!  - morogta anya és rám zárta az ajtót.
Én csak vetettem egy grimaszt a kijárat felé, és visszahajoltam a könyvem fölé. Álmosan pislogtam a lámpa fényében. Láttam, ahogy kezdenek elmosódni a betűk.
- ,,Le kéne feküdni.”  – gondoltam.
De tudtam mihelyt felállok, eszembe jut Eszti, meg Rudi.
- ,,Ez nem állapot! Beszélek holnap Rudival, mielőtt még Esztit is magamra haragítanám. – az asztalra csaptam és eltökélten meredtem magam elé.
De ez az érzés nem sokáig tartott, mert eszembe jutott, hogy fogalmam nincs, hogyan kell szakítani egy fiúval. Még sosem csináltam ilyet ezelőtt. Sőt még járni se jártam senkivel, nem hogy szakítani. Csak filmekben láttam, ahogy a srác nagy, bűnbánó szemekkel azt mondja a barátnőjének: Te jobbat érdemelsz. Most én is ezt mondjam?
- Figyelj Rudi? Te jobbat érdemelsz…
Egy percig elképzeltem, ahogy ott állok zsebre dugott kézzel lehajtott fejjel. Kitört belőlem a nevetés.
- ,,Nem. – ráztam a fejemet. – Valami más kell.”
Egész este azon rágódtam mit tegyek. És a nagy tervekből, ötletekből persze nem lett semmi. Reggel végig osontam az udvaron lehajtott fejjel az ötödikesek között, hogy Rudi nehogy kiszúrjon. Mikor oda álltam az osztályomhoz láttam, hogy Eszti gyilkos tekintettel méreget.
- Szia. – mosolyogtam felé nyájasan, de csak egy goromba ,,hello”-t kaptam cserébe.
Megvontam a vállam, mintha nem tudnám mi baja, pedig nagyon is tudtam.
- Hogy vagy? – próbáltam beindítani a beszélgetést.
De lássuk be elég nehéz úgy társalogni valakivel, hogy az legszívesebben a torkodnak esne és megfojtana itt helyben. Eközben az udvar túlsó végéből egy helyes, magas nyolcadikos srác szerelmes pillantásokat küldözget feléd. Én pedig szívesen mondanám neki, hogy: figyelj, nekem is tetszel. Csakhogy akkor az én egyetlen barátnőm kicsinálna. És nem akarok összeveszni vele csak egy hülye fiú miatt, akit nem is szeretek tiszta szívből. Csak vágyom a szeretetére, mert már idegesít, hogy nem volt még senkim.
- Jól. – felelt gúnyosan Eszti. – Gondolom te egyenesen remekül.
- Tévedsz. – vontam meg a vállam. – De miből gondolod?
Csak legyintett és elment mellettem. Értetlenkedve néztem utána. Tudtam, hogy képes mindent túlreagálni, de ennyire. Azért ez már engem is felülmúl. Reméltem, hogy hamar megbékél, mert nem akarom az egész napot úgy eltölteni, hogy a vérben forgó szemeit bámuljam.
Ahogy gondoltam, Eszti a teremben rögtön lecsapott:
- Na, jó van. – mondta idegesen. – Mindent hallani akarok!
- Miről? – kérdeztem és próbáltam a legártatlanabb fejet bevágni.
- Ne játszd nekem itt a hülyét. – csattant fel Eszti. – Mi van közted és Rudi közt?
- Ja, csak ez? – unott képpel kezdtem el keresgetni az irodalom füzetemet.
Nem tanultam semmit otthon, pedig sok esély van rá, hogy kihív felelni. Kinyitottam a füzetemet és elkezdtem olvasgatni az anyagot, hogy legalább nagyjából tudjam, miről van szó.
- Hé! – kiáltott idegesen.
Erre csak lenéző pillantással néztem rá.
- Most mit csinálsz belőle nagy ügyet? Tudod, hogy semmi sincs az égvilágon.
Csak grimaszolt egyet és elfordult. Most megsértődött. Jellemző. Nem nagyon bosszankodtam miatta, úgy is tudtam, hogy nem bírja tovább egy óránál és ki fog békülni. És be is jött az állításom. Nem sokkal a második óra után már szóba is állt velem.
- Biztos semmi sincs? – kérdezte hitetlenkedve.
- Jaj, Eszti! – forgattam a szemem. – Hát mikor hazudtam én utoljára?
Erre felnézett a plafonon. Látszott, hogy erősen gondolkodik.
- Nos, ott volt múltkor, amikor…
- Jól van! – vágtam közbe gyorsan. – Költői kérdés volt.
Hála égnek Rudi nem jött többet szóba. Csak délután kellett kitalálnom valami jó kibúvót, hogy meglógjak Eszti elől.
- Ma nem tudok veled menni. – mondtam sajnálkozva. – El kell mennem a papírírószerbe.
- Elkísérlek.
A szekrény előtt álltam és néztem, ahogy a táskájában kotorászik. Ma megbeszéltem egy találkát Rudival, de hát ezt nem mondhattam volna meg neki, mert leharapta volna a fejem. Egész nap azon törtem a fejem milyen kifogással álljak elé. Miért nem tudok ma vele menni, amikor minden nap együtt megyünk haza. Persze az nem jutott eszembe, hogy olyan rendes barátnő, hogy elkísér a boltba, csak azért mert tönkre tettem a tollamat egy unalmas matekórán. Azt hiszem mégis van valami a ,,mindenki magából indul ki” mondásban.
- Ne! – kiáltottam fel.
Kíváncsian pislogott fel rám. Nem kellett volna ilyen hamar és hangosan tiltakozásba kezdeni. Cseppet sem volt gyanús.
- Úgy értem ne fáradj. Majd megoldom egyedül is.
Csak bólintott, de tudtam, hogy megint megsértődött. Ez így nem mehet tovább. Választanom kell. Vagy Rudi, vagy Eszti, de a kettő együtt nem megy. Eszti a legjobb és majdnem egyetlen barátnőm is. Együtt vagyunk, mióta az eszemet tudom. Nem lenne értelme egy fiú miatt összeveszni, aki nem is az én életem szerelme, hanem az övé. De nekem vallott szerelmet. És mióta vágyok már egy igazi barátra? Hát egy ideje. És végre itt van egy kedves, helyes srác, aki engem szeret. Butaság lenne elzavarni.
- Szia, Eszti. – mosolyogtam rá az ajtóban.
Csak egy vakkantást kaptam válasz gyanánt, amiben benne volt a ,,szia” és a ,,tudomhogytitkolszvalamitésakkoriskiszedembelőled”. Tudom, hogy helytelen, amit cselekszem és lehet bocsánatot kéne, hogy kérjek, de nem volt időm. Rudi már várt a papírírószer előtt. Nem hazudtam akkorát Esztinek, mert tényleg tollat kellett vennem. Útközben ki is eszeltem, hogyan engeszteljem ki a barátnőmet. Tudtam, hogy imádja csili-vili tollalak és hasonlókat. Majd veszek neki egyet és azt mondom azért nem jöhetett velem, mert meg akartam lepni.
Gyors léptekkel haladtam az utcán át, amikor egy kisebb sikátorhoz értem. Automatikusan benéztem. Valamiért mindig benézek, ha oda érek. Egy alakot pillantottam meg, aki a falnak támaszkodott. Az egyik lábát felhúzta. A keze lelógott és egy fehér valamit tartott a kezében, amiből gomolygó füst szállt fel. A másik kezével pedig a válltáskájának a pántját szorongatta. Ügyet sem vetettem rá. Tovább akartam menni, amikor a saját nevemet hallottam.
- Elmira, várj!
Erre rögtön megtorpantam. Nem is tudom, mikor szólítottak utoljára Elmirának. Mindenkinek csak Mira voltam. Körbe fordultam, hogy ki lehet az, aki engem szólogat, amikor meglepődve állapítottam meg, hogy a hang a sikátorból jön.
- Én? – kérdeztem és magamra mutattam.
- Elmira vagy, ugye? – kérdezte a srác.
Bólintottam. Csak ekkora figyeltem meg jobban a srácot. A félhomályban alig láttam az arcát, de rögtön megállapítottam, ki az. A halvány fényben is megcsillant a bal fülében a fülbevaló. A hűvös, tenger kék szeme pedig szinte világított a sikátor sötétjében.
- Amúgy meg… - kezdtem bele. – Mira a nevem.
- Bocsáss meg… - szólt halkan és még hozzá tette. – Mira.
Eldobta a füstölgő fehér valamit, mint később kiderült a cigarettát és egy gyakorlott mozdulattal elnyomta a lábával. Elrugaszkodott a faltól és felém lépett. Félig lehajtotta a fejét és a világító szemeit rám szegezte.
- Hogy vagy… Mira?
Az egyik szemöldököm felszaladt a homlokom közepére és kérdőn meredtem rá. Várjunk csak. Itt áll előttem Peti, az a srác, akiért annyit szenvedtem és azt kérdezi, hogy vagyok?
- Jól…
Lépett felém még egyet. Megcsapott a dohány keserű illata. Csak állt tőlem pár centire és nézett azokkal a hatalmas szemekkel. Olyan fura volt. Rezdületlen arccal nézett és nem mozdult. Emlékszem, hogy a két óceán színű szemei miatt szerettem belé. És most láthatom őket megint, testközelből.
- Megyek. – lehelte és a dohány illata még jobban érződött.
Kikerült és hosszú léptekkel eltűnt a tömegben. Úgy, mint azon a kora őszi napon, amikor én szólítottam le. Éreztem, hogy forog velem a világ, de nem tudtam miért. Azért mert életem nagy szerelme végre észrevett, vagy csak mert sosem bírtam a cigaretta füstöt. Kifújtam a levegőt és eszembe jutott Rudi, aki már azóta biztos, hogy tűvé tett értem mindent. Félig sétálva, félig futva megindultam a találka helye felé.
- Jaj, annyira bocsi. – lihegtem, mikor megérkeztem Rudihoz.
Egy padon ült és egy kavicsot rugdosott, amit fogalmam nem volt honnan kerített, hiszen az egész utca térkővel volt kirakva.
- Nem gond. – mosolygott és felállt.
Oda lépett hozzám, hogy megcsókoljon, de én elrántottam a fejem. Nem tudom, de most semmi kedvem nem volt hozzá. Értetlenül nézett rám én viszont csak zavartan nevettem vissza rá.
- Mi baj?
- Megfáztam. – és köhögtem egy kettőt.
Azt hiszem nem vette be ezt a színjátékot, de nem szólt.
- Olyan fura szagod van.
Ijedtem meredtem rá, hogy miről beszél.
- Te cigizel?
Megkönnyebbültem, hogy csak a füst szagát érzi a hajamon. Biztos csak Peti cigarettája füstjét vette át a hajam.
- Dehogy! – nevettem zavartan. – Ugyan…
Azt hiszem ezt is csak annyira hitte el, mint azt, hogy megfáztam. Megfogta a kezem és a bolt felé húzott, közben a dohányzás káros következményeit sorolta. Persze én nem figyeltem rá. Nem dohányzom, szóval hidegen hagy mi történne velem tizenöt év múlva, ha mégis szívnám a cigit. Ehelyett Petin filozofáltam, hogy vajon mit akarhat tőlem. Még mindig éreztem a dohány keserű szagát. Lehet azért, mert teljesen átvette a ruhám.
- Mira! – bökött oldalba Rudi. – Figyelsz te rám?
Ijedten meredtem rá. Teljesen elkalandoztam és nem is figyeltem oda mit beszél. Persze hallottam, hogy még mindig mondja, de azt hittem még mindig a süket dumát nyomja a dohányzásról.
- Igen. Persze. – bólogattam, aztán pár másodperc múlva megkérdeztem. – Miről is van szó?
Rudi csak az égre vagyis plafonra, mivel már ekkor a boltban válogattunk, emelte a szemeit. Én csak ártatlanul rámosolyogtam és visszafordultam a tollak rengetegéhez.
- Miért nem mondod el Esztinek, azt ami köztünk van?
- Van valami köztünk? – kaptam fel a fejem.
- Azt hittem… járunk. – kérdőn nézett rám.
Vettem egy nagy lélegzetet. Kivettem egy zöld tollat, ami tökéletesnek látszott. Vékony hegye volt, vékony volt a toll is és simán befért a kicsi tolltartómba. Vettem egy ugyan olyat rózsaszínben is Esztinek.
- Nem tudom. – fordultam Rudi felé miután kiválogattam az íróeszközöket. – Talán majd, ha kicsit jobban ismerlek merem azt mondani, hogy…
Nyeltem egy nagyot és jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
- Járunk. – fejezte be.
- Igen. – mosolyodtam el, de a srác nem nevetett.
Láttam rajta, hogy kicsit rosszul esett neki ez az egész beszélgetés. Remek. Egy nap alatt két embert is sikerült megbántanom.
Másnap reggel, amikor elhaladtam sikátor előtt megint benéztem, de üres volt. Nem volt ott senki. Se Peti, se más gyerek az iskolából, aki még óra előtt gyorsan el akart volna szívni egy szállal. Csalódottan mentem tovább az iskola felé. A kapuban összefutottam Rudival, aki csak biccentett és elment. Oda akartam menni hozzá, hogy megbeszéljük azt, amit tegnap mondtam, de feltűnt a távolba Eszti, aki szúrós tekintettel mered rám, ahogy Rudi után szóltam.
- Izé… - nyögtem ki, amikor a srác felém fordult.
- Frappánsan fogalmazol. – vetette oda és tovább akart menni.
- Figyelj! Beszélnünk kéne… - mondtam és szemem sarkából Esztit vizslattam, aki engem bámult. – a tegnapról.
Szerintem meghallhatta, mert szemei kikerekedtek, úgy, hogy majdnem kiesett a szemgolyója. Majd ugyan azzal a mozdulattal össze is szűkült és elviharzott.
- Én nem úgy értettem, amit mondtam… - kezdtem el. – Félreértesz én… én… Szóval korai lenne még azt mondani, hogy… járunk.
- Szeretsz te egyáltalán? – meredt rám.
Elgondolkodva néztem magam elé. Rögtön eszembe jutott Peti és a tegnapi beszélgetés. Mi van, ha tetszem neki. Mi van, ha akar tőlem valamit és, ha megtudja, hogy együtt vagyok Rudival nem lép semmit. Mi van, ha ezzel fogom elszúrni megint? Úgy, mint múltkor. Azt nem élném túl. Viszont még semmi sem biztos. Jó, ha van egy mentő öv, akire lehet számítani. Ránéztem Rudira. Szegény srác. Nem is tudja, hogy én csak kihasználom. Úgy utálom magam!
- Hát persze! – mosolyogtam rá.
A srác oda lépett átkarolt és megcsókolt. Úgy, mint a buszmegállóba. Ugyan úgy váratlanul ért. Ha tudtam volna róla biztos megakadályozom, mivel Eszti is szemtanúja lehetett az egésznek. És hát ezek után nehéz lesz kimagyaráznom magam. Csili-vili, rózsaszín toll ide vagy oda. Halott vagyok!
A terembe összeszorult gyomorral léptem be. Eszti rám se nézett.
- Szia! – köszöntem, mikor oda értem a padhoz.
Semmi válasz. Megvontam a vállam és kihúztam a székemet. Pontosabban akartam, mivel hiába ráncigáltam az a helyén maradt. A lány a lábával tartotta vissza, hogy megakadályozza, hogy oda üljek.
- Eszti, kérlek! – mondtam bűnbánó hangon.
- Hagyjál békén! – sziszegte.
- Ne legyél rám dühös! – emeltem fel a hangomat.
- Te meg ne nyúlkáld le más pasiját! – kiáltott hangosan.
- Tudtommal nem jártatok. – vágtam vissza. – És amúgy sem az én hibám!
- Hát kié? – ugrott fel Eszti a helyéről. – A szomszéd nénié, mert kihagyta sót a levesből?
Kérdőn meredtem rá. Ilyen ostobaság még nekem se jutott volna eszembe.
- Nem. – fontam össze a karom. – Rudié.
- Vagy úgy. – fonta össze ő is. – Rudié, mi?
- Pontosan. – bólintottam higgadtan. – Nem az én hibám, hogy szép vagyok, hanem az övé, hogy annak tart…
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A valahai barátnőm, mert nem tudom ezek után szóba áll még velem, felemelte a kezét és pofán vágott. Az ütés legalább olyan váratlan volt, mint Rudi ma reggeli csókja. Nekivágódtam a padnak és hátrébb csúsztam vagy egy két métert. Felugrottam és dühödten vetettem rá magam Esztire. De mielőtt még elérhettem volna egy erős kéz elkapott és megcsavarta a csuklóm. Fájdalmasan felüvöltöttem és térdre rogytam. Mikor már magamhoz tértem láttam, hogy Eszti felém nyúlkál, de egy tapodtat sem mozdul. Valaki őt is erősen megragadta és a földre próbálta kényszeríteni.
- Nos, lányok… Mi az, ami két lányt ilyen tettre késztet? Két ilyen lányt. – rázta a fejét az igazgató értetlenül.
Tanácstalanul támaszkodott az íróasztalra. Nem értette, hogy két ilyen lány, mint én és a barátnőm, hogyan vagyunk képesek egymásnak esni. Eszti, akinek mindig a tanuláson és a jegyeken járt az esze és mindig a maximumot akarta kihozni mindenből, még ha ehhez tisztességtelen utat kellett választania, akkor is. És én, akire egy tanárnak se volt panasza, aki mindig csendben meghúzódott a sarokban. Én, aki minden évben elkápráztatta a diákságot és tanári kart a rajzaival és a versenyeken nyert eredményeivel. Mi a,z ami még minket is eltántorít a helyes úttól?
- Nem kell hozzá sok, csak egy végtelenül féltékeny lány… - és Eszti felé fordultam.
- És egy lopós dög, aki mindenki pasiját lenyúlja! – vágott vissza.
- Hányszor mondjam, hogy nem nyúltam le semmit! Nem jártatok! Csak te azt hiszed attól még, mert valaki köszön neked az már a tulajdonod is. Még csak barátok sem voltatok… csak ismerősök.
- De azok lettünk volna, ha te nem vagy!
- A történelemben nincs HA! – jegyeztem meg. – Tudnád, ha töri órán figyeltél volna és nem a padot firkáltad volna össze „I love Rudi” feliratokkal.
- Te figyeltél, mégis hármast írtál. Én meg ötöst!
- Puskával könnyű! – sziszegtem.
- Lányok! – kiáltott az igazgató. – Csendet!
Vett egy nagy lélegzettet és folytatta.
- Eszti, te ne rongáld a padokat és ne támadj ok nélkül a barátnődre. Mira… te pedig ne kekeckedj vele!
- Mi, én? De… - hiába akartam reklamálni, csendre intett.
- Örülj, hogy nem kaptok beírást! Na, siessetek órára!
A tanterem felé menet Eszti a folyosó egyik oldalán ment én pedig a másikon ballagtam. Rám se nézett. Elfordította a fejét. Gőgösen hátra csapta a göndör haját, amit mindig is irigyeltem tőle, és az orrát felemelte. Minden egyes lépéssel és levegővétellel azt érzékeltette, hogy mennyire egy féreg vagyok. Vagy csak az én lelkiismeretem szólalt meg bennem?
- Eszti nem beszélhetnénk meg?
- Nincs veled semmi beszélni valóm. – mondta kényes hangon és gyorsított a léptein.
Én pedig lelásítottam. Megálltam és csak szomorúan néztem utána. Már ősidők óta barátnők voltunk. A legjobbak ráadásul. Sose veszekedtünk, mindig kiálltunk egymás mellett. És most. Elég egy ostoba fiú és máris felborul minden. Igaz barát ezért nem viselkedne velem így. Viszont igaz barát sem viselkedne így a barátnőjével, ahogy én Esztivel. Leültem a lépcső alsó lépcsőfokára és a térdemre hajtottam a fejem. Behunytam a szememet.
- Istenem! – suttogtam. – Ha vissza fordíthatnám az időt…
Az egyik terem ajtaja kinyílt és lépteket hallottam közeledni. Egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Minden rendben, Mira? – a Mirát különösen kihangsúlyozta.
Felnéztem és ott állt velem szemben Peti. A kezében most a szivacsot szorongatta és nem a cigarettát.
- Igen, persze. – válaszoltam és kisimítottam a hajamat a szememből. - Csak…
Kérdőn nézett rám. Én nem válaszoltam csak kitört belőlem a sírás. A könnyek végig csurogta az arcomon és lehullottak a farmeromra, ami apró sötét foltot hagyva felitta őket.
- Hékás! – ült le mellém és átölelte a vállam. – Mi történt?
- Áh. Összevesztem a barátnőmmel egy akkora nagy hülyeségen. – szipogtam.
Ő csak zavarodottan pislogott és bólogatott. Láttam rajta, hogy nincs nagy gyakorlata az ilyen ügyek rendezésében. De nem is volt baj. Nem akartam elmondani neki, hogy a barátnőm szerelmével vagyok együtt. Ha tényleg akar valamit, akkor óvatosnak kell lennem. Nehogy elszúrjam megint.
- De majd megoldódik. – mondtam és kitöröltem a könnyeket a szemeimből.
- Biztosan.
Elmosolyodtam és lehunytam a szemeim. El sem hiszem, hogy itt ülök a lépcsőn Petinek az ölében. Mindig is erről álmodtam. De az álmomban szebb volt, mert akkor megoszthattam mindent Esztivel. Boldog voltam és nem kellett olyanok miatt rágódnom, mint Rudi és Eszti.
- Mit csinálsz délután?
- Gondolom haza megyek. – mondtam.
- Nincs kedved eljönni valahova?
Felcsillantak a szemeim. Még szerencse, hogy Peti a fejét az én fejemre hajtotta és nem látta az arcom. Vettem egy nagy lélegzettet, hogy úgy válaszoljak, mintha hidegen hagyna a dolog.
- Hát… éppenséggel ráérek… - vonakodtam.
- Ha bevetem a bociszemeket? – kérdezte.
- Akkor van rá esély.
- Oké! Akkor a suli előtt hatodik óra után?
- Ott leszek. – mosolyogtam rá. – Viszont már így is elkéstem a töri órámról. A tanár le fogja harapni a fejem. És a tiedet is.
- Ne is mond. – hajolt közelebb. – Fikáról jövök.
A tábla felé kiakasztott óra mutatója lassan vánszorgott előre. És nem csak azért, mert egész nap Eszti gyilkos pillantásait kellett kiállnom, amikkel majdnem felnyársalt, hanem mert alig vártam, hogy Petivel legyek kettesben. Rudi eszembe se jutott, amikor belementem a találkába. Mi lesz, ha rájön? Legfeljebb szakít velem és akkor talán Eszti is megbékél. De nem szeretném összetörni annak szegény fiúnak a szívét. Nem vagyok én olyan lelketlen barom, mint amilyennek Eszti állít be. Két osztás között a barátnőmre pillantottam, aki kedvtelenül támaszkodott a padon és bámulta a füzetét. Nem dolgozott csak szenvedett. És az én hibám, hogy most az ő szíve összetört. Bárcsak meghallgatna, megértene. Vagy legalább valahogy helyre hozhatnám a dolgokat.
Mikor végre az utolsó óráról is kicsengettek felugrottam és kiviharzottam a teremből. A folyosón egyenesen neki rohantam Rudinak.
- Jaj, szia! – csillant fel a szeme, amikor felismert. – Épp téged kereslek.
- Óh, tényleg? – nevettem rá zavarodottan. – Izé… de jó.
Zavarodottan nevetgéltem, amire ő csak egy értetlenkedő arccal válaszolt.
- Minden rendben?  - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Igen… Persze. – mosolyogtam.
-  Oké, és elmegyünk valahova most?
- Most? Jah, igen most. Ráérek. Azaz nem. Matekórára megyek.
A másik szemöldöke is a homlokára csúszott.
- Biztos jól vagy?
- Remekül! Viszont sietek! Szia.
Gyorsan kikerültem és lerohantam. Befordultam a lépcsőn és kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy nehogy utolérjen. Az iskolából szinte csak úgy kirobbantam. Peti megfordult, hogy megnézze ki az az idióta, aki így menekül az iskolából. Bennem viszont akkora volt a lendület, hogy nem tudtam megállni és szabályosan a nyakába ugrottam.
- Ej… Ennyire örülsz? – kérdezte meglepetten, mikor elkapott.
- Futás. – kiáltottam és megragadtam a kezét.
Magam után húztam a sikátor felé, ahol midig cigizni szokott. Berántottam magam után és csak akkor engedtem el, amikor már kifújtam magam és kilestem az utcából. Rudi épp kilépett a kapun és szétnézett. Talán engem keresett, hogy elkapjon még és elkísérjen a matektanárhoz. Aztán megnyugodva láttam, hogy a másik irányba indul el.
- Huh. – dőltem neki a falnak.
- Ez meg mi volt? – nevetett Peti miközben a táskájában a cigis dobozát kereste.
- Semmi. – vigyorogtam rá. – Hova megyünk?
Próbáltam gyorsan elterelni a témát, mielőtt még megkérdezni ki elől menekültem az imént. Nem volt semmi jó ötletem, dadogni össze-vissza meg nem akartam. Már így is kellő kép hülyét csinálta magamból. Rudi és Peti előtt is.
- Ahova csak akarsz! – mosolygott rám.  – A főtér?
- Tökéletes.
Pár perces séta után már a főtéren ballagtunk egymás mellett. Szerencsére addigra már a cigarettája is elfogyott. Sose bírtam a füstöt, de nem akartam szólni, hogy oltsa el. Inkább próbáltam a számon lélegezni, hogy ne érezzem annyira az illatát és magamban szenvedtem. Amikor egy szűk utcához értünk éreztem valami meleget a kezemnél. Lenéztem és láttam, hogy Peti a kezemet fogja. Elsőnek csak döbbenten meredtem a kezére. Kis idő után én is rákulcsoltam az ujjaim és úgy sétáltunk tovább. Amikor egy fa alá értünk, ami már rége lehullajtotta az összes levelét, szembe fordult velem és megfogta a másik kezemet is.
- Gyönyörű vagy ma. – mondta.
Teljesen váratlanul ért ez a bejelentés. Csak néztem rá és még egy köszönömöt se tudtam kinyögni. Mikor látta, hogy semmi mondani valóm, folytatta.
- Mindig is szerettem volna… elmondani neked – beletúrt a hajamba és mélyen a szemeimbe nézett. – hogy mennyire szeretlek.
Csak néztem rá. Az első gondolat, ami eszembe jutott, hogy ha szeretett miért nem ragadta meg a lehetőséget és miért azt a kapafogú szörnyet választotta helyettem?
- Oh… - csak ennyi tellett tőlem, többet nem tudtam kinyögni.
Elkezdett egyre közelebb hajolni hozzám és már nem a kezemet fogta, hanem a csípőm körül fonta össze a karjait. Tudtam jól, hogy mire készül. Egy normális, rendes lány, akinek barátja van eltolta volna, hogy sajnos ő már foglalt, de én nem. Nekem a barátom eszembe se jutott. Csak hagytam, hogy egyre közelebb hajoljon, és végül megcsókoljon.
A lelkiismeret furdalás csak, akkor tört rám, amikor beléptem a szobámba. Elcsábítottam a legjobb barátnőm szerelmét, aztán pedig megcsaltam a régi nagy szerelmemmel. Én biztos a pokolra kerülök! Ledőltem az ágyra és a plafonra meredtem. Mandarin felmászott mellém és befészkelte magát két párna közé.
- Hello!- vakartam meg a füle tövét. – Te is elítélsz?
Válaszul csak egy nyávogás jött, ami nála jelenthette az igent is vagy azt, hogy elfogyott a teje és kérne még. Felkönyököltem az ágyra és tovább gyomroztam.
- Tényleg szemét vagyok. – mondtam szomorúan. – Döntenem kell. Ha Petit választom beteljesül az álmom és Esztivel is rendbe jöhet még minden. Ha Rudit választom akkor igaz, hogy végre Eszti orrá alá dörgölhetem, hogy valamiben én nyertem nem ő, de elveszteném a legjobb barátnőm és a szerelem.
- Hello! – kiáltott valaki.
- Jézus! – ugrottam fel az ágyról.
- Csak én vagyok, a húgod.
- Ha-ha! Nagyon vicces. – fontam össze a karomat. – Mit akarsz?
- Segíts!
- Istenem! Nem érdekelnek a hülye házfaladataid meg rajzaid! – kiáltottam dühösen.
- Azért, mert szerelmi bánatban szenvedsz még segíthetnél!
- Nem szenvedek sze… Mit is mondtál? Ezt meg honnan veszed?
- Szerinted? – nézett le rám lefitymáló tekintettel. – Hangosan beszélgetsz azzal a hülye macskával, amikkor úgy is tudod, hogy nem fog válaszolni!
- Fogd be! – kiáltottam dühösen. – És amúgy sem hülye macska. Több ész szorult belé, mint beléd!
- Úh, akkor nálad biztos ezerszer okosabb, ha már engem is felülmúl!
Erre már nem tudtam mit mondani. Alig kaptam levegőt.
- Tűnés kifele! – ordítottam.
Nem kellett kétszer kérnem. Megfordult és gyors léptekkel kivágtázott. Az ajtót jó erősen bevágta, hogy érzékeltesse mennyire fel van háborodva, de engem hidegen hagyott. Visszaültem az ágyra és szomorúan meredtem magam elé.
- Istenem! Miért? Miért én?
Hátradőltem és elterültem az ágyon. Rendbe kell hoznom mindent! Minél gyorsabban még nem késő. Csak, hogy ötletem sincs, hogyan kezdjem.
Reggel az udvar egyik sarkában Peti állt és elmélyülten beszélgetett a haverjaival, a másik oldalt pedig Rudi. A két srác félelmetesen különbözött egymástól. Peti az a tipikus fiú volt, aki mindig a kör középpontjában állt és mindenki köré gyűlt. Mindenki rá akart hasonlítani és az ő haverja akart lenni. Rudi viszont pont az ellentéte volt. Elvegyült a tömegben, nem volt kirívó egyéniség, mégis nagyon kedves volt és szeretni való.
Mikor megláttam a két fiút teljesen bepánikoltam. Megfordultam és gyorsan kirohantam az udvarról mielőtt még valamelyik, vagy rosszabb esetben mind kettő észrevett volna. Amíg nem csengettek fel az ajtó előtt álltam és vártam. Mikor megszólalt a csengő a tömegbe vegyülve felrohantam a terembe és nem voltam hajlandó kimozdulni onnan.
De a nagy bujkálásom mindhiába volt. Alig, hogy elindultam a szekrényem felé, máris belebotlottam Petibe.
- Á, szia! – derült fel az arca, amikor meglátott. – Ma még alig láttalak. Ezért az egész délutánt velem kell töltened!
Elmosolyodtam és beleegyeztem. Ha minden bűnömért ilyen büntetés járna azt hiszem sose sírna a szám.  Bár nem hiszem, hogy ilyen kedves lenne, akkor is, ha megtudná miket művelek a háta mögött. Tényleg választanom kéne már közülük. És azt hiszem már választottam is kit teszek lapátra. Rudinak mennie kell. Így talán helyre tudom állítani a barátságunkat és Petivel is tovább alakulhatnak a dolgok. Minden szép lesz és jó. Igen, ez a jó megoldás. Ha találkozom Rudival meg is mondom neki, hogy sajnos nem ő a nagy Ő.
- Akkor találkozzunk a bejáratnál. – mondta és elköszönt.
Én pedig elindultam az ebédlő felé. De hát, ahogy az lenni szokott az emlegetett szamár fel is tűnt a folyosó végén.
- Á, Mira! – kiáltott Rudi és ugyan olyan fejet vágott, mint Peti. – De jó, hogy jössz. Mit csinálsz ma délután?
- Izé. – nyeltem egyet. – Matekre megyek.
Rudi arcáról eltűnt a mosoly.
- Már megint?
- Tudod… az a helyzet. – ez az kislány mond meg neki az igazat! – Nem állok valami jól.
Zavartan felnevettem, de legszívesebben egy kanál vízbe fojtottam volna magamat. Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba és helyette még több hazugságot hordok össze. Lassan annyit fogok hazudni, hogy már fel kell jegyeznem őket, nehogy elfelejtsem.
- Most mennem kell. – kikerültem és gyors léptekkel elviharzottam.
Lefutottam a lépcsőn és a másik oldalon lévőn fel. A szekrényemből kikaptam a táskám és már fordultam is vissza. Ezek után kinek voltkedve ebédelni. Mellesleg minél előbb távozni akartam és megszabadulni Ruditól. Azt hittem, ha őt nem látom nem lesz bűntudatom. De az nap nem az volt a legnagyobb tévedésem. Arra se számítottam, hogy követnek.
- Nem értem miért bujkálsz mostanában annyit. – csóvált a fejét Peti.
Egy padon ültünk a főtértől nem messze, egy csendes utcában. Én a vállára hajtottam a fejemet és úgy hallgattam.
- Rudi biztos örülne, ha így látna. – hallottam egy bosszús hangot mögöttem.
Meg sem kellett fordulnom, hogy kitaláljam ki az. Ennyi év barátság utána az emberek megismerik egymás hangját. A helyett, hogy Eszti szemébe, agy akár Petiébe néztem volna, inkább lehunytam a szememet és nagy lélegzettet vettem, nehogy elájuljak. Nem vagyok az az ájuldozós típus, de most valahogy elkezdett forogni velem a világ.
- Rudi, az a kretén gyerek? – hallottam Peti gúnnyal teli értethetetlen hangját. – Mi közöd van neked, ahhoz a hülyéhez?
- Csak barát… - motyogtam.
- Haha! – kiáltott fel Eszti. – Mióta szoktak a barátok egymás szájába mászni?
Hallottam Eszti hangját, hogy mennyire élvezi. Nem hibáztathatom, hiszen miket műveltem vele. De akkor sem szép dolog, amit tesz. És én még ki akartam vele békülni.
- Kétszer csókolt meg, de akkor sem én akartam. Meg akartam mondani neki, hogy nem ő kell nekem. Nekem nem tetszik én… - csak mondtam és mondtam.
Észre se vettem, hogy Peti nem is figyel rá. Felállt és rám nézett. Tekintetében a méreg és a fájdalom keringett.
- Mira… mennem kell. – mondta és szó nélkül otthagyott.
Szemembe könnyek szöktek. Dühös pillantással meredtem Esztire.
- Köszönöm szépen. – sziszegtem. – Épp ki akartam dobni Rudit, hogy átengedhessem neked, de te mindet elrontottál! Örök hála. Elvégre ezért vannak a barátok!
Eszti csak rezdüléstelen arccal nézett, miközben a kezét összefonta a mellén.
- Nem vagyunk barátok, Elmira. – megfordult és hátra csapva göndör haját eltűnt a házak között.
- Elmira kedves figyel rám? – hallottam a földrajztanár hangját valahol a távolba.
- Igen, tanárnő, figyelek. – mondtam halkan és a fejemet a kezemre támasztottam.
- Akkor gondolom azt is tudja miről beszélgettünk az imént.
- Persze. – vágtam rá. – Magyarországról.
- Igen, már vagy öt órája Magyarországot vesszük, de azon belül melyik részét? – és fáradt arccal nézett rám.
- Hát. – vontam meg a vállam. – Valami várost, nem?
A tanár arca elsötétült. Ajaj, talán ezt mégse kellett volna mondanom.
- Elmira, maga nincs tisztába az etikettel.
- Nem épp az erősségem. – feszítettem tovább a húrt.
- Akkor talán egy beszélgetés az osztályfőnökkel, majd segít. – azzal hátat fordította nekem és tovább magyarázta az anyagot.
Kit érdekelnek a hülye városok és az iparágai? Vannak nekem nagyobb gondjaim. Például, hogy nagy szerelmem elhagyott, mert a hülye barátnőm bekavart, csak azért, mert a szerelme engem szeret. Ahogy végig gondoltam az egészet elmosolyodtam. Úristen! Ez még egy szappanoperába is túl nyálas lenne nem hogy a való életbe. Főleg az enyémbe. Velem sose történik semmi. Kellett nekem nyavalyogni, hogy unalmas az életem. Tessék. Most aztán nem panaszkodhatok. Elég eseménydús lett az élet körülöttem.
Ezen filozofáltam egész órán, amíg meg nem hallottam a kicsengőt. Fellélegeztem, hogy végre kiszabadulhatok. Viszont, amit a folyosón láttam az még lehangolóbb volt, mint a földrajzóra.
A folyosó végén megpillantottam Petit. Elindultam, hogy tisztázzam az ügyet viszont megláttam, hogy nem egyedül van. Azt a kapafogú szörnyet ölelte át. Megtorpantam és csak néztem. Máris szerzett magának valakit? Még csak egy kicsit se volt szomorú miattam? Ennyit értem neki?
Megfordult velem a világ. A szemembe könnyek szökte. A tegnap esti sírás után már azt hittem kiszáradtak a könnycsatornáim, de tévedtem. Még bőven volt bennük könnyek, amik kikívánkoztak.
- Szia! – szólt mögöttem valaki.
Feléig hátra fordultam és megláttam Rudit. Mindenkivel szívesebben beszéltem volna, mint vele.
- Figyelj. – hajtottam le a fejem. – Nekem ez nem megy.
És ott hagytam. Hallottam, hogy utánam kiállt, hogy mi nem megy és miről beszélek itt össze-vissza, de nem álltam meg. Befutottam a mosdóba és magamra csuktam az ajtót. Lerogytam a wc lehajtott tetejére és kitört belőlem a sírás. Még a becsengőt se hallottam meg. Csak azután vettem észre, hogy már óra van, hogy különös volt a csend az iskolában. Senki nem szaladgált a folyosón. Megnéztem az órát és már tizenöt perce becsengettek. Nem akartam már bemenni így. Kisírt szemekkel ilyen sok késéssel. Inkább elindultam a kedvenc helyünkre. Összekulcsoltam a térdemen a kezemet és a fejemet a két karom közé temettem. Nem tudom meddig ülhettem így, amikor meghallottam egy hangot.
- Mira?
Felnéztem és a könnyektől homályosan kirajzolódó alakot néztem.
- Jól vagy?
- Mit keresel itt? – mordultam fel, amikor Eszti leült mellém.
- Észrevettem, hogy nem jöttél be órára. Pedig imádod a törit és nem hagynád ki csak úgy.
- Mit akarsz? – kérdeztem morcosan és megtöröltem a szememet.
- Hallottam, hogy kidobtad Rudit… - szólt halkan. – Hozzám jött, hogy megkérdezze mi van.
- És te mit mondtál?
- Azt, hogy nem tudom. – válaszolta. – Mert tényleg nem tudom. Mi történt?
- Én nem szeretem Rudit. i akartam dobni már régen. Nem akartam veled veszekedni, amikor nem is kell nekem. És amúgy is Petit szerettem. És azt hittem ő is engem. De tévedtem. Máris visszaszerezte azt a Szörnyellát.
- Sajnálom. – szólt halkan Eszti és a kezét az én kezemre tette.
- Hát. Végül mind a ketten egyedül maradtunk. – vontam meg a vállam.
- Hát igen. – nevetett fel Eszti.
Én is nevettem. De azt hiszem sose volt még olyan fájdalmas nevetés a világon, ahogy akkor kacagtam fel.

VÉGE!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés