Emlékezz!

Egy csodaszép, rózsaszín, ciklámen és kék virágokkal tarkított mezőn álltam. A virágok között serkenő smaragdzöld fű lágyan, komótosan hullámzott a meleg szellőben. A messze elhúzódó, kupolaszerű, pasztellkék égen csak pár hófehér bárányfelhő úszott. Ennél békésebb, boldogabb helyet el sem tudtam volna képzelni. Megfordultam, és a három éve halott apámmal találtam szembe magam. Könnybe lábadt a szemem, és sűrű pislogások közepette magamhoz öleltem őt. Ő is viszonozta az ölelésem. Jó volt újra érezni a belőle áradó meleg szeretetet, amivel mindig is elhalmozott.

- Carmen, nem szabadna itt lenned.

- Tessék? – kérdeztem vissza, miközben kidörzsöltem szememből a kósza könnycseppeket.

- Még nincs itt az ideje. - nézett apám a szemembe. Sötétbarna tekintete egyszerre volt boldog és szomorú. Ekkor beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet:

- Carmen, kicsim, annyira sajnálom… Rendbe fog jönni ugye? - ismertem föl anya érzelmekkel teli hangját.

- Igen, de még nem tudjuk, milyen mértékű károsodással kell szembenéznünk. Ez akkor derül ki, ha majd felébred. - válaszolt neki egy idegen férfi. Az ő hangja szinte érzelemmentes volt, mintha csak ezerszer elmondta volna már ezt a mondatot.

A következő pillanatban egy rántást éreztem a mellkasom környékén, majd mintha megállíthatatlanul zuhannék a semmibe. Féltem, hogy csúnya vége lesz a földetérésnek. De aggodalmam alaptalan volt. Új hangok szivárogtak az agyamba: pittyegés, szipogás, sóhajtozás.

Rávettem magam, hogy kinyissam a szemem. Nehéz volt, de sikerült. A fejem tompa volt, szemhéjamra mintha ólomsúlyokat erősítettek volna és gondolkodni is alig tudtam. Először anya képe úszott a szemem elé.

- Felébredt! - kiabálta el magát az ajtó felé, majd visszafordult hozzám. - Annyira jó, hogy felébredtél drágám… Úgy aggódtam. Azt hittem, téged is elveszítelek… - könnyek csillogtak a szemében, de nem értettem miért.

Egy fehér köpenyes, szemüveges, kopaszodó ember vágtatott be az ajtón.

- Szia. - szólt hozzám kedvesen. - Dr. Aston vagyok. Kórházban vagy, de nyugodj meg, nincs semmi baj.

- Mi történt? - kérdeztem. Erre Dr. Aston elővett egy mini zseblámpát és belevilágított a szemembe. Nem volt valami kellemes.

- Tudod, hogy hívnak?

- Persze, Cameronnak. - válaszoltam zavartan. - Anya…

- Itt vagyok, szívem. - fogta meg anya a kezem.

- Emlékszel, mi történt? - kérdezett újra az orvos.

- Nem… nem igazán. - tényleg semmire nem emlékeztem. Pár homályos benyomás maradt meg, semmi több.

- Rendben. Kapsz fájdalomcsillapítót, nyugtató, és sokat pihensz majd. Akkor hamar rendbe jössz. - mosolygott rám Dr. Aston, majd biccentett anya felé és távozott.

Ahogy elhagyta a helységet, másvalaki lépett be: egy körülbelül velem egyidős fiú. Sötétbarna haja volt és csodálatosan zöld szeme. Ahogy rám nézett, ezek a szemek szomorúságról, ijedtségről és aggodalomról meséltek.

- Jöttem, ahogy tudtam… hogy vagy Cam? - fogta meg a kezem a fiú. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni.

- Hát te ki vagy? - kérdeztem, mire mindketten rám meredtek. Újból az orvos jelent meg, intett anyának és fiúnak, majd kimentek a folyosóra. Hallgattam az elfojtott beszélgetést:

- Mi történt vele? Miért nem emlékszik rám?

- Az ütközés során beverte a fejét ugyebár, és a CT-vizsgálatok alapján agyának az a része sérült, ami a memóriáért felelős.

- Vagyis…

- Igen, amnéziás. De szerencsére nem súlyos, csak átmeneti. Elképzelhető, hogy némi ösztönzés kell neki, és elkezd emlékezni.

A többi részét a beszélgetésnek nem nagyon fogtam fel, mert a nyugtatótól kezdett elködösödni az elmém. Félálomban még képek villantak föl egy naplementében úszó tóról, és a tó partjánál virágzó gyönyörű vízililiomokról…

Miután teljesen felépültem, hazaengedtek a kórházból. A házunk nem volt egészen ismeretlen, de újból meg kellett szoknom, hogy mit hol találok. A szobám előhozott pár emléket, de még mindig voltak homályba burkolózó időszakok. Például a fiú, aki a kórházban látogatott meg, azóta foglalkoztatott, és egyik elmélkedős pillanatomban egy név bukkant fel az agyamban gomolygó szürke ködből: Elias.

Minden este, amikor letettem a fejem a párnára, egy tóról álmodtam. A naplementétől sárgás víztükör felszíne csendesen fodrozódott, a sűrű nádasban egy-két béka brekegett unalmában. A part közelében volt egy rész, ahová vidám vízililiomok vonzották a tekintetem. Amikor felébredtem ezekből az álmokból, furcsa érzések kavarogtak bennem, és tudtam, hogy ezeknek köze van Eliashoz. Lehet, hogy az agyam próbál kétségbeesetten emlékezni?

Egyik nap valami megmagyarázhatatlan, belső utasítás hatására biciklire ültem, és mentem amerre az ösztönöm vitt. A tónál lyukadtam ki. Ugyan olyan volt, mint álmaimban. A nádas, a vízililiomok, mind ugyanott voltak. Letámasztottam a biciklit és közelebb mentem. A parton egy fiú ült és kedvetlenül köveket dobált a vízbe. Az a fiú volt. Elindultam felé, majd a lépteimre hátrafordult. Válaszokat akartam.

- Elias? - próbálkoztam félénken. Döbbenet és reménykedés váltakozott az arckifejezésén, majd felpattant, odaszaladt hozzám és szorosan megölelt.

- Hé, várj… - toltam el magamtól. – Mi közünk van nekünk egymáshoz?

Elkomorodott az arca. Csak most vettem észre hogy milyen férfias és egyszerre kisfiús vonásai vannak. De mohazöld tekintetét annyi szomorúság és csalódás töltötte meg, hogy még a szívem is belesajdult.

- A nevemre miért emlékszel, ha rám nem? - kérdezte lehangoltan.

- Nem tudom, én csak… én… - kerestem a szavakat kétségbeesetten. Kezdtek dolgok kitisztulni, tudtam, hogy Eliasnak igen is sok köze van hozzám, és hogy az emlékeim előtörését az ő puszta jelenléte váltotta ki.

- Carmen… - suttogta, miközben két keze közé fogta az arcom. - Emlékezz, kérlek…

Szinte elvesztem a tekintetében, a rétre emlékeztetett, ahol apámmal is találkoztam. Ahogy a szemét csodáltam, boldogságot, kötődést… szerelmet éreztem.

Az emlékek őrületes sebességgel rohamoztak meg, egymást taszigálva tolongtak, csak hogy bezsúfolódjanak a fejembe. Sorban villantak fel képek: amikor először találkoztunk, a vicces randik, a tréfálkozások, az őrületes első csók… Kicsit összezavarodtam, de meggyőző szavak visszhangzottak bennem és nem akartak elhallgatni: szeretem, örökké szeretni fogom.

- Emlékszem… emlékszem! - ugrottam boldogan és meghatottan a nyakába, mire ő is elvigyorodott és magához ölelt.

- Végre. Úgy hiányoztál már. - simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Ismerős, kellemes érzések kavarogtak bennem, és tudtam, mostantól minden rendben lesz.

- Szeretlek. - ezzel a szócskával végleg minden gát átszakadt az elmémben. Felszabadultam. Örömömben pár könnycseppem ki is csordult.

- Én is szeretlek. Nagyon. - suttogta miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.

Egy örökkévalóságon át a karjaiban tudtam volna maradni.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés