A Nap sugarai akár a selyem olyan lágyan érintenek a mai reggelen is. Szombat van, és ma ráélek felkelni még is bennem van a kényszer, hogy kilencnél ne aludjak tovább. Kikelek az ágyból és még félálomban kivánszorgok a fürdőbe megmosakodni. Belenézek a tükörbe és megtört önmagam néz vissza rám. Szemeim előtt még mindig ott lebeg az-az álom, ami minden este „kísért”. Egy érzelem, amit még nem éreztem soha, egy érzelem, amely számomra olyan elérhetetlen akár a fénylő csillagok a messzi égbolton. Szerelem. Milyen csodálatos érzés lehet ez… de mit ér, ha nem lehet a birtokomban? Mit ér, ha csak olvasok róla? Mit ér így üresen? Semmit. Néha úgy érzem ez a végletekig fog tartani és olyan magányos leszek, mint egy őszi elhalt falevél, ami lehull az élettelen fáról és egyé válik a földdel.

Sóhajtok egyet, ami meglátszik a tükörben, majd ráeszmélek, hogy hiába marcangolom a lelkemet a helyzetem úgy sem fog megváltozni.

Lassan elkészülődöm és felöltözök. Mivel ma gyönyörű az idő egy halványkék tavaszi ruhát veszek fel. Kinyitom az ablakom aprócska szobámban, hogy átjárja a friss levegő. Érzem, ahogy a kellemes virágillattal teli levegő beárad az ablakomon és megborzolja minden porcikámat. A tavasz a kedvenc évszakom. A természet újjá éled hamvaiból akár egy főnixmadár. Látni lehet, ahogy a fákon kipattannak a pici rügyek és csak ontják magukból az édeskés illatot.

Elmosolyodom és mélyeket lélegzem. Lehunyom, a szemem pár pillanatra majd elkezdem a napot.

Kisétálok, a konyhába és előkészítem a reggelit. Felütöm, a tojásokat majd előveszek egy serpenyőt. Beleöntöm az olajt és várom, hogy felforrósodjon.

Míg várok tekintetem újra a távolba mered. Hallom a növények hálálkodó szavait. Ajkaim beszédre nyílnak és egyetlen igazi társaimmal kezdek csevegni. A rózsák néha igen viccesek tudnak lenni… ha szomorú vagyok mindig megevettnek. Ha érzik, hogy a lelkem meggyötört megvigasztalnak, én pedig cserébe megpróbálok annyi szeretet és kedvességet adni amennyit csak tudok. Egyszer csak halk nevetés hallok a hátam mögül és összerezzenek.

-         Kincsem már megint magadban beszélgetsz? – oh, csak a nagyi az. Megkönnyebbülve megfordulok és rámosolygok.

-         Hát igazából igen. Vagy is nem… szóval… tudod a növények…- zavarba jövök és érzem, ahogy sápatag bőrömön megjelenik egy kis pír. Nem tudom befejezni elkezdett mondatom, hisz hiába is magyaráznám, el szavaim senki szemében nem lennének értelmesek.

-         Tudom kicsim, tudom. A növényeid beszélnek hozzád. De azért a nagy csevej között figyelj, mert még túlforrósítod a serpenyőt. – nagymamám szavaiban soha nem volt egyetlen egy rosszindulatú szó sem. Mindig csak mosolyog, de valójában ő sem ért meg engem igazán.

-         Jaj, már megint!! – gyorsan beleöntöm a felvert tojásokat és elkezdem készíteni az omlettet. Miközben az omlett elkezdi felvenni tényleges alakját, megterítek. – Nagyi, miért keltél fel megint ilyen korán? Igazán ágyban maradhatnál még.

-         Ma átmegyek Yukiko nénikédhez. Meghívott teára.

-         Szóval ez azt jelenti, hogy megint arról fog beszélni, hogy milyen betegsége van pedig teljesen egészséges. – sóhajtok egyet majd tálalok. Leülünk az asztalhoz és csendesen reggelizünk.

A percek gyorsan telnek. Semmit sem lehet hallani csak az evőeszközök csattanását és a madarakat.

Egy jó 20 perc elteltével befejezzük a reggelit és nagyi már itt sincs. Odasétálok az ablakhoz, hogy megnézzem rendben hagyta e el az utcát. Túlságosan is aggódom, mint mindig. Ezt biztosan édesanyámtól örököltem.

Elpakolok, majd az órára nézek. Még csak 10 múlt. Kimegyek a hátsó kertbe és ledőlök a kerti pavilonba. Ez az én kis zugom ahol mindig egyedül vagyok. Nem túl nagy, de majdnem az egész be van futtatva borostyánnal és ez kicsit növeli a teret. Legalábbis látszólag. Leheveredem a padra és kezemet a tarkóm alá temetem. Újra csak a magány jut az eszembe. Magány… egyedüllét. Hiába vannak, körülöttem a növények az egyedüllét érzése újra csak tördel engem. Úgy érzem, zuhanok egy szakadékba és kiáltok, de senki sincs, aki meghallja. Nincs senki, aki visszahúzna. Aki a fülembe súgná, hogy nem vagyok egyedül és soha nem is leszek

***

A nap gyorsan eltelik, és azon kapom magam, hogy az alkony narancssárgás árnyalatai színezik az egész tájat. A nagyi már hazajött, mert hallom, hogy odabent pakolászgat.

Odasétálok a virágágyásomhoz és kinézek az utcára. Egy fiatal szerelmespár kéz a kézben sétál el a házunk előtt. Egy pillanatra megállnak, és ajkuk lassan összeforr… szemeimbe hirtelen könnyek szöknek és némán folynak le fehér arcomon. Érzem, hogy már nem bírom tovább… egyedül már nem. Arcom a kezeimbe temetem és halk sírásba török ki. Bárcsak lenne valakim! Bárcsak átkarolna valaki, mikor fázom! Bárcsak letörölné a könnyeim…

Egyszer csak lágy szél kerekedik és hófehér orchidea szirmok kezdenek hullani az égből. Mi ez? Felnézek és egyik pillanatról a másikra egy gyönyörű réten találom magam. Olyan gyorsan történik minden, hogy fel sem tudom fogni mi, történik körülöttem. Hirtelen egy angyalarcú férfi jelenik meg előttem. Tekintete kékebb és tisztább, mint bármelyik óceán a földön. Kecses lassú léptekkel elindul felém és én csak nézem őt. Ruhája halványkék színben pompázik. Odalép hozzám és rám mosolyog. Mosolya édesebb, mint a méz. 

Hideg ujjai lágyan érintik meg az arcomat és törlik le könnyeimet. Ez a valaki… annyira gyönyörű. Olyan hívogató… olyan, mint egy igazi angyal.

- Ki... ki vagy te? – kérdezem megszeppenve és égkék szemeit fürkészem, de semmit sem tudok kiolvasni belőlük. Bármennyire nem szeretném még is elpirulok.

- Elnézést tolakodásomért – finoman felsegít és mélyen meghajol előttem. Mintha egy fontos személy lennék, pedig koránt sem érdemlek meg ennyi tiszteletet.  - A nevem Shiroyume. A túlvilágról érkeztem meghallva szíved könyörgését, s feladatom, hogy felszárítsam a könnyeid, és teljesítsem legdédelgetettebb álmod. – a lélegzetem elakad… össze vagyok zavarodva. Semmit sem értek.

- Nem kell mást tenned, mint ezt aláírnod egy csepp véreddel. Igazán nem nagy ár, nem igaz? – hogy beteljesüljenek az álmaim? Hogy a végtelen keserűség még is csak a végéhez érjen. Csak alá kell írnom…

- Miért... – kezdem el, de zavarodottságom lassú beszédre kényszerírt. - miért jó ez önnek?
Kérdezem meg egy csepp magabiztosság nélkül.

- Ez a munkám. Segítek a kiválasztottaknak megvalósítani vágyaikat, majd amikor meghalnak, a bennük összegyűlt boldogságot és energiát, amire már amúgy sem lenne szükségük, elfogyasztom. Minél boldogabb valaki, annál jobban megtömhetem a hasam – túlvilág erők… ez a fiú. Nem tudom. Fogadjam el és végre boldog lehetek? Vagy hagyjam az egészet a sorsa? Mi legyen… még egy ilyen lehetőségem nem lesz. Mit tegyek? Tekintetem ide-oda pásztázik, és egyre tovább süllyedek a bizonytalanságban. - Rendben, ha nem, hát nem, nem mindenki tud élni a szerencséjével...

- Várj!... – kiáltok rá és hangomból csak úgy árad a keserűség. Ha most nem írom alá, akkor sosem leszek boldog és minden lehetőségem elvész. Ha aláírom, van esélyem… az élet úgy is elenyész… miért ne adhatnám neki a végén összegyűlt szeretetem és boldogságom? - Aláírom... – lehelem ki ezt az egy szót majd a szerződés megköttetik és újra a való világban találom magam.

- Most hogy a hivatalos résszel megvagyunk: beszélhetnél részletesebben a vágyaidról – Shiroyume olyan közel hajol, hogy esélyem sincs kikeveredni varázslatos tekintetéből.

- Szívecském, kész a vacsora! – egy pillanatra megijedek, majd a nagyihoz fordulok. - Nem is mondtad, hogy látogatód érkezett. Kerüljön beljebb, fiatalember, jut magának is. – a nagyi még csak meg sem lepődött. Bizonyára azt hiszi egy ismerősöm. Pár pillanatig csak állok, és a földet nézem majd Shiroyume halkan megköszörüli a torkát ezzel kibiccentve elgondolkodásomból.

-         Oh, igen. Gyere csak nyugodtan. – mondom megszeppenve és beinvitálom őt a házba. Annyi kérdésem van, amire választ szeretnék kapni. Shiroyume kinyitja nekem az ajtót és előre enged. Arcomról még most sem múlt el a halván pír. Miért ilyen udvarias velem? Előremegyek, majd leülünk az asztalhoz. Kicsit feszülten érzem magam.

-         És mondja csak fiatalember mi a neve? – újra a nagyira pillantok, aki feltálalja a levest. Most bizonyára rengeteg kérdése van, de tudom, hogy nem fogja feltenni őket.

-         Shiroyume vagyok. Nanami egyik gyerekkori barátja. Átutazóban vagyunk és gondoltam meglátogatom. Huzamosabb ideig a városban leszünk. – hirtelen félrenyelek és köhögni kezdek. Ez az improvizáció nagyon meglepett.

-         Minden rendben kicsim?

-         Persze nagyi. Csak félrenyeltem. – mosolyodom el és tovább eszem majd Shiroyuméra pillantok. Csak úgy árad belőle a nyugalom és a magabiztosság. Ahogy ránézek erre a fiúra a szívverésem felgyorsul. Van benne valami, ami miatt alig tudom levenni róla a szemem.

A vacsora kellemes beszélgetések közepette zajlik. A Nap lassan lemegy és mi is végzünk a vacsorával.

-         Köszönöm szépen. Igazán remek volt. – Shiroyume elmosolyodik. Ezzel a mosollyal látszólag rögtön belopta magát a nagyi szívébe.

-         Örülök, hogy ízlett. Nanami mi a baj? Szokatlanul csendes vagy. Csak nem történt valami?

-         Oh, nem dehogy. Csak fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem. Shiroyume-san is biztosan fáradt már. – rápillantok a fiúra, aki egy pillanatra lehunyja, a szemét majd mély lélegzetet vesz.

-         Igen. Azt hiszem, megyek is. Köszönöm a vacsorát és a vendéglátást. Remélem, még találkozunk. – milyen dallamos a hangja. Mintha égi lények fuvoláznának. Teljesen megbabonáz.

-         Kikísérlek. – ajánlom, fel majd elindulunk az ajtó felé. Mihelyst megérkezünk Shiroyume megfordul és mélyen a szemeimbe néz.

-         Nanami Hikaru. Ettől a naptól kezdve te vagy az Úrnőm. Ha akarod, melletted maradok, ha nem akarod, akkor nem. Te parancsolsz nekem. – Shiroyume hangja komollyá változott és szemei az arcomat fürkészték, amiből bizonyára csak összezavarodottságot olvasott ki.

-         Shiroyume-san én… nekem annyi kérdésem van. Megtennéd, hogy válaszolsz rájuk? – kérdeztem és igyekeztem erőt lehelni a hangomban.

-         Ahogy óhajtod. – mondja, majd lehajtja előttem a fejét. Ez a valaki… annyira csodálatos.

-         Nagyi! – kiáltok, majd megfordulok – Kiülök még egy kicsit a pavilonba rendben? Te nyugodtan feküdj le! – szólok kedves hangon majd Shiroyuméhoz fordulok.

-         Rendben bogaram. Maradj, ameddig csak szeretnél.

Ezzel a lendülettel megfogtam Shiroyume ruháját és hátravezettem a pavilonba. Leültünk és pár percig csak némán fürkésztem angyalok által faragott tökéletes arcát.

-         Szóval kíváncsi vagy az álmaimra?

-         Ezért vagyok itt. Hogy beteljesítsem őket. Mesélj róluk.

-         Tudod. Én világ életemben csak arra vágytam, hogy legyen mellettem valaki. Bárki. Mikor elvesztettem a szüleimet az maga volt pokol. Teljesen összetörtem. Hetekig sírtam és mikor a nagyi magához vett a szívem újra megtelt melegséggel. Betöltötte a bennem keletkezett űrt és egyre boldogabb lettem majd végül mindent úgy folytattam ahol abbahagytam. De később hiába voltam boldog hiányzott valami… egy érzés, ami mindennél szebb ezen a Földön… Ez pedig a szerelem. – itt megálltam egy pillanatra és felnéztem a most már csillagokkal díszített égre. – Tudod… néha úgy érzem, megfulladok és senki sincs, aki megakadályozna abban, hogy meghaljak… érted mire gondolok? – tekintetem újra Shiroyuméra téved. Álomszép szemeit most is hiába nézem… csak a szépséget látom benne. – Mit ér az élet, ha egyedül kell, hogy leéljem? Mit ér a boldogság, ha senkivel nem oszthatom meg? Én csak szeretnék találni valakit, aki megért engem… és nem használ ki. Valakit, aki önmagamért szeret…. ne haragudj. Kicsit sokat fecsegtem. – felvettem egy hamis mosolyt, hogy úgy tűnjön, jókedvű vagyok.

-         Nem dehogy. Örülök, hogy ennyi mindent megtudtam rólad. Furcsa, hogy ennyire hétköznapi vágyad van. Hétköznapi, de tele van nehézséggel. És Nanami… előttem nem kell tettetni az érzelmeid. Nincs semmi, amit előttem szégyellned kéne. Tőlem senki nem tud meg semmit. – észrevette volna? Hihetetlen… mintha belém látna.

-         É… értem. És mondd, csak Neked van valakid? Ha nem túl személyes…- egyik kezem a szám elé téve nézem Shiroyume arcát, aki széles mosolyra húzza a száját.

-         Nem, nincs. – mondta majd elemelte tekintetét, majd visszaszegezte rám. – Van még valami kérdésed?

-         Nincsen. – vágtam rá gyorsan. Pedig annyi lett volna… de képtelen vagyok feltenni. Nem tudom, mert… mert ez az egész még olyan furcsa. – Én most lefekszem… fáradt vagyok. – nagy nehezen felállok, majd elindulok, de pár lépés után megtorpanok. – És te hol leszel? – teszem fel halkan s kérést.

-         Mit szeretnél hol legyek?

-         Mellettem…- érzem, hogy újra elpirulok. Bemegyek a szobámba és úgy, ahogy vagyok, ledőlök az ágyba. Most biztosan egy ostoba kislánynak tart, aki csak arra vágyik, hogy viszont szeressék. Olyan furcsa ez az egész… eddigi életem hirtelen gyökeresen megváltozott. És még akkor is, ha ez önző dolog… azt akarom, hogy így maradjon.

Érzem, ahogy pilláim elnehezülnek… hirtelen minden úgy elsötétül. Olyan álmos vagyok…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés