1. fejezet

Csend van… Ahogy mindig...

A kertben ülök, és ujjaimmal a füvön cikázok. Néha egy-egy különös dologba is beleütköznek ujjaim, amit bogaraknak hívnak, és annyira félnek tőle sokan. Én csak kedveskéknek nevezem őket, mert szerintem igen kedves gesztus tőlük, hogy mikor odaérnek ujjaim, akkor felmásznak rá, futkároznak rajta, majd néhány perc múlva a semmibe vesznek. Most éppen egy pók mászott rám. Ez az a bogár, amit meg tudok különböztetni, különös kecses járásmódjáról, és apró szőrös nyolc lábáról. Nagy darab lehet, egész ujjbegyemen elterül.

Ám sajnos nem sokáig élvezhetem társaságát. Egy hatalmas robaj fut végig hátamon, és összerándulásra készteti minden egyes izmomat. Megijedtem. Mindig megijedek ezektől a hirtelen zajoktól. Olyan hangosak, és kellemetlenül fúrják magukat dobhártyámba. Természetesen a csörömpölés után, érkezni szokott egy kellemesebb hang is. Artan atya hangja. Mindig ugyanazt ismétli el ilyenkor. "Minden rendben, túlélem!". Artan atya gyakran leejt dolgokat, vagy összetöri a szép üvegpoharakat. Nem, nem öregségéből kifolyólag, hiszen még elég fiatal. Egyszerűen csak ügyetlen. Elmondása alapján, már egészen fiatal kora óta ilyen. Most is várom azt a bizonyos kellemes mélyen dörmögő hangot, de... Nem jön... Még várok, néhány pillanatot, de ha már valami kicsit is eltér a megszokottól, pánikolni kezdek. Félek. A különös csörömpölés már másodpercek óta hangzott el, és még mindig nem jön a megszokott hang. Lassan felállok, és megindulok befelé. Tudom merre van az épület, és hamar el is érem. Bár a félelemtől most rosszul tájékozódtam, így nem az ajtóhoz értem, hanem a hűvös falhoz. Végighúzom rajta kezem, és próbálom beazonosítani hol is lehetek. A redők durvák, néhány milliméternyi kődarab még ki is hullik a falból, ahogy végighúzom rajta tenyerem. Tehát az ajtó minden bizonnyal jobbra lesz, és már nem is olyan messze van. A falhoz simulva megindulok, és végül célt is érek. Halkan indulok befelé. Mindig is halkan lépkedek, mert lassan szedem lábaim. Nem tudok sietni, talán életemben eddig kétszer ha siettem, és sosem sült el jól a dolog. Bár lehet, most sietnem kéne. Lehet valami baj történt Artan atyával. A köves kopogás talpam alatt, apránként fásba vált át. Az étkezdébe értem immáron, ahonnan a zaj érkezett. Ahogy beérek, különös hang fogad. Egy halk lépés, nem Artan atyáéhoz hasonló, hiszen ő inkább trappolni szokott már csak miattam is. De ez a lépés halk volt, és puha. A gazdája nem akarja hogy észrevegyem.
- Artan atya.
Szólok halkan, hátha ő tudja mi is folyik itt. De válasz megint nem érkezik. A dörmögő hang nem szól, csak csend van. Még a másik lépés is teljesen elhalkult. Ekkor orromat egy különös illat csapja meg. Mint a vaskerítés, olyasmi illat. Márpedig a vaskerítés még igencsak távol van az étkezőtől, így ez is egy szokatlan dolog számomra. Remegni kezdek. Egyre jobban átjár a félelem.
- Artan atya.
Most már éppen hogy csak suttogom a nevet, ám még ebből is tisztán kihallható teljes kétségbeesésem. Megindulok előre. Hátha csak szórakozik velem. Bár nagyon nem jó vicc ez, hiszen tudja, hogy milyen is vagyok valójában, hogy egy apró változás is hogy kikészít. Kezem magam elé tartom, ujjaimat lassan mozgatva várom, hogy egy ismerős anyagba, Artan atya hosszú köpenyének puha pamutszálaiba ütközzenek. Ahogy egyre haladok előre, légzésre lettem figyelmes. Egyenletes, nyugodt. Artan atya... De valami különös van benne. Határozott légzés, és lemaradnak azok a bizonyos hangosabb szusszanások is, amik őt jellemeznék. Akkor mégsem ő lenne? És megkapom amit kerestem. Egy anyag ütközik ujjbegyeimnek, ami. Nem pamut volt. Valami teljesen más anyag. Selymes volt, de mégis érezni rajta, hogy már sok helyen kopott, nem egy új darab. A kopás különös volt. Mintha csak a falhoz dörgölték volna... Gyorsan hátrakapom kezem, hiszen idegen személyt illetlen tapogatni Artan atya szerint. De legalább még azt megtudtam, hogy ez az idegen egy férfi.
- Ki maga?
Remegem a kérdést, a velem szemben állónak. Válasz nem jön, a férfi szuszogása még csak meg sem változik. Nyugodt még mindig, nem úgy mint én. Kezeim egyre csak remegnek, belsőmben egyre jobban átjár a félelem. Artan atya nem mondta, hogy vendég fog érkezni. Pláne nem, hogy idegen vendég. Mert a vendégek többségét ismerni szoktam, és örömmel köszöntenek engem, és persze én is őket, de most ez a valaki, nem reagál. Hosszú percek következnek. Csend van, az előttem álló nem ment el, hallottam volna.
- Kérem.
Suttogom ennek a furcsa alaknak. Sajnos már jobbat nem tudok rá mondani. De úgy tűnik hiába. Nem mozdul, nem válaszol. De viszont légzése megváltozik. Hallom, ahogyan a levegő mintha, kicsit indulatosabban távozna tüdejéből. Türelmetlenségre vall ez a hang. És ekkor szörnyű dolog történik. Az idegen hirtelen vállam után kap, és pillanatok alatt már hátam az ő mellkasának feszül, míg egyik keze számhoz szorul. Egy hang nem jön ki torkomon. Lehet értelmetlenül tudnék valami nyöszörögni, de még arra sem vagyok képes. Ez nekem már nagyon szokatlan, és most már rettegek ettől a valakitől. Talán a félelem akkor jár át igazán, amikor egy furcsa, hűvös, éles tárgyat érzek a nyakamon. Szemembe könnyek szöknek, és remegve emelem kezeimet a számat eltakaró durva kézfejhez. Csak rá helyezem tenyeremet. Számon érzem, hogy bizony nem egy hétköznapi ember keze. Tenyerén kemény, durva a bőre, akár egy földművelőnek, vagy mint egy kardforgatónak. A kés a nyakamon az utóbbit támasztja alá. Tehát nincs ellene semmi esélyem, így csak erőtlenül megszorítom, hogy jelezzem neki, kellemetlenül érzem magam.
- Ne félj.
Jön a válasz. A hang elég fiatal, csak néhány évvel lehet idősebb tőlem. Simogató, kissé nyájas, de mégis összekapódik a gyomrom a hallatán. Rettegést kelt bennem, nem is keveset. Hiába, hogy a szavak amit mondtak nyugtatásra sarkallnak, csak még jobban rettegek. Könnyeim most már zabolátlanul folynak, eláztatva saját, és a mögöttem álló kezét is.
- Mutatok neked valamit.
Megrázom a fejem. Nem akarom, hogy bármit is mutasson nekem ez az alak. Valahogy olyan érzésem van, hogy köze van a késhez ami a torkomon pihen, szüntelen. Minden erőmet összeszedem. Szólnom kell Artan atyának, hogy kicsoda is tört be hozzánk. Nagy levegőt veszek, és teljes erőmből elrántom a számat rabságban tartó kezet.
- Artan a...
Ennyi amit ki tudtam nyögni és még csak nem is elég hangosan. A kés jobban hozzá szorult torkomhoz, és enyhe vágást ejt rajta, amiből egy apró vérfolyó indul meg. Nem érzem hogy fájna. Túlságosan rettegek ahhoz, hogy bármi mást is érezzek ezen a szorongató érzésen kívül, ami belső részeimet csavargatja, és szívemet lökdösi olyan erővel, hogy az majdhogynem már kiugrik helyéről.
- Viselkedj.
Sziszegi a hang a fülembe. Én viselkedjek? Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy aki itt nem viselkedik kettőnk közül az ő maga... De nem tudok mit tenni. Rettegek, hogy a kés mi nyakamhoz szorul, újabb sebet ejt rajtam, de akkor már nem ily kíméletes kis karcolást, hanem egészen légcsövemig hatol, és ontja ki életem. Hol van Artan atya? Miért nincs itt? Őt akarom, hogy segítsen rajtam, vagy bárkit, aki el tudja űzni ezt a különös alakot mögülem. De nem hallok más lépteket, sem ajtónyikorgást. A kedves szomszédok hangja is most tovaveszett. Egyedül vagyok.
- Gyere.
Suttogja újra, majd lábaival megindul. Hiába is próbálnék ellenkezni, érzem, hogy nagyon erős, és ha kell felemel, és úgy visz el bárhova is... Na meg persze a penge a torkomnál. Így kénytelen vagyok menni. Próbálom felvenni menésének ritmusát, de nem sikerül, így gyakran lép sarkamra. Lassan haladunk. Miattam, vagy csak fogva tartóm miatt, nem tudom eldönteni. De amilyen lassan haladtunk, oly gyorsan kerültem a földre. Tenyerem ahogy földet ért, nem a szokásos koppanását hallatta. Sokkal inkább csattant, valami nedvesbe zuhantam. Sűrűbb volt az állaga mint a víznek, de nem ezzel kell most törődnöm! Se fém penge nem simul nyakamhoz, és számat sem takarja el durva tenyér.
– Artan atya! Artan atya!
– Hallgass!
Kétségbeesett kiáltásaimat az idegen hangja töri meg miközben valami hegyes tárgy tarkómhoz bökődik. Újra kés került közelembe, ami újra hallgatásra bírt, de könnyeim mint vad lovakat úgy engedte szabadon. Remegve sarkamra ülök, míg kezeimmel magamat átölelem, hogy ezzel is próbáljam magam nyugtatni. De a pánik nem távozik. Más keze kéne ide, valaki aki kiment innen, aki újra a megszokott kerékvágásba húz. Valaki!
A szúrós valami tarkómról eltűnik, és hallom, ahogy az alak mellém lépked. Nem tudom mit akarhat még tőlem. Információkat? Mégis, miről tudok én, ami neki olyan fontos? Hiszen… Nem vagyok senki és semmi. Örök életemre más emberekre leszek utalva, velem nem osztanak meg semmilyen különleges dolgokat, tényeket. De mi van ha Artan atya tud valamit? Őt én pedig nem árulom el! Igaz… Még ha el is akarnám se tudnám, hiszen nem is tudom merre van. Egyáltalán miért nincs itt? Miért nem szólt hogy elmegy? Mindig szokott szólni, nem hagyja, hogyha ő nincs itthon akkor a kertben legyek. Meg persze, soha sem hagy felügyelet nélkül. Akkor mégis, hogy jutott be ez az alak? Hol van most a felügyelet? Hol van az-az ember akire támaszkodhatok? Hol van Artan atya?
A durva kéz újra nekem feszül, de nem ajkaimra tapad, hanem karomra, erősen megszorítva azt. Felszisszenek. De nem a fájdalomtól. Azt még mindig nem érzek, a félelem mindent elnyom bennem. Már tájékozni sem tudok rendesen. Saját zokogásom, nyögéseim, elnyomják a körülöttem keletkező zajokat, apró morajokat. Az idegen húzni kezdi karom. Vezeti valahova, pontosabban előre kívánja húzni. De én nem akarom, hogy egyetlen még talán használható érzékszervemmel bármit is tegyen. Erősen visszarántom karom. Ha már menekülni úgysem merek, ha már mindent megtettem eddig neki, akkor most egy kicsit… Csak egy kicsikét tényleg, hagyjon békén.
– Mutatok valamit.
– Nem akarom. – Zokogom erőtlenül.
– Muszáj lesz.
– Nem! Mondja el mit akar! – Ordítom azt, mi már egy jó ideje érlődik bennem. Most hogy nincs penge se a nyakamnál, se tarkómnál, most erőre leltem? Nem félek annyira? Nem. Pont, hogy még jobban félek, de nem bírom. Nem bírom tovább! Biztosan csak egy álom. Biztosan nemsokára felébredek… De az ébredés helyett csak újra a kéz jön, mi újra karomra markol, és most már mindenféle vezetést kihagyva, előre rántja kezem. Tenyerem egy ismerős anyagba ütközik. Pamut… Puha pamut… De miért nedves?!
- Artan atya.
Suttogom nevét, miközben ujjaimmal feljebb cikázok köpenyén. Mellkasa tájékán a ruha szét van szakadva, és ott a legnedvesebb az anyaga. Nem lehet… Kezem lassan felemelem torkomhoz, ahonnan előbb egy apró érc folyt. Végigcsúsztatom nyakamon tenyerem egészen a ruhám nyakáig… Ugyanolyan nedvesség van rajtam, mint Artan atyán.
– NEM!
Zokogva borulok az előttem heverő testre.
– ARTAN ATYA!
Torkom szakadtából ordítok, hátha felébred… Hátha, csak elájult, vagy nem jól mértem fel a helyzetet.
– Ébredjen Artan atya könyörgöm!!!
Ütögetem testét öklömmel, könnyem patakokban folyik ruhájára.
– Könyörgöm!! Artan atya…
Üvöltésem már csak érthetetlen magán és mássalhangzók tömkelege, miközben egyre csak ütögetem, rángatom a magam alatt pihenő testet. Fel kell ébrednie! Nem hagyhat itt! Én egyedül félek, én nélküle nem tudok élni! Vigyáznia kell rám! Vigyáznia kell még a többi gyermekre a faluban! Miért?! Ő boldog ember volt, ő kedves, ő… Ő tiszta volt minden bűntől! Miért?!
- MIÉRT?!
Miért tették ezt vele?! Miért szakították el azoktól az emberektől akik szeretik őt? Miért szakították el tőlem?
- Artan atya! Könyörgöm! Ébredj már fel…
Ordítok még mindig, rángatom… De erőm hamar elfogy. Fáj… Immáron fáj a kés helye a nyakamon, fáj a kéz szorításának helye karomon. Fáj levegőt vennem, fáj ordítanom, fáj megmozdulnom… Elgyengülve, rekedten borulok az előttem heverő élettelen testre. Érzem, ahogy vére arcomhoz ragad, ahogy a ruhám anyaga éhesen szívja magába Artan atya kiontott életét. Csend van…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés