180 fokos fordulat

- Rosine, én azért jöttem, hogy… szeretném, hogyha… rájöttem, hogy mit akarok… Rosine, kérlek, légy a… - fel s alá járkáltam a szobámban. Reménytelen. Azt hiszem, van még tíz percem, hogy elinduljak Apámmal, mégpedig azért, hogy a világ legszebb lányának megkérjem a kezét.

Először is azért, mert kötelességem Rosine Couteau –t eljegyeznem, hiszen a szüleink így tervezték. Másodszor pedig azért, mert én is akarom, hogy hozzám tartozzon. Furcsa… Alapesetben utálom, hogy annak születtem, ami vagyok. De most mégis hálát adok a sorsnak, hogy apám hóhér, így nekem is azzá kell majd válnom, és ami a legfontosabb, hogy Rosine apja is a kivégző iparban dolgozik. Hogy miért is jó ez? Mert egy hóhér lányát, csak hóhér veheti feleségül. A sok tudatlan mind azt hiszi, monseiur Couteau bűneit – a sok kivégzés bűnét- a lánya, Rosine hordozza magán. Éppen ezért nem akad más kérője. Ez pedig... csodás !

- Nicholas ! Itt a kocsi. Indulnunk kell ! – apám mély, érces hangját hallottam. Felkeltem az ágyamról, utoljára belenéztem a tükörbe. Bár felesleges. Semmi nem változott meg rajtam. Nem lettem sem izmosabb, sem sármosabb, sem pedig... bátrabb ! Utoljára még megnéztem a gyűrűt, hogy tényleg benne van-e a dobozkában. Ott volt. Visszatettem a zsebembe,  és lementem a lépcsőn.

A ház előtt álló kocsiban már ott várt Apám. Gyorsan bemásztam én is, és vele szemben ültem le. A szívem a torkomban dobogott. Még mindig nagyon izgultam.

- Levegőt azért vegyél, Nicholas! – mosolygott.

- Nem megy az olyan könnyen. – sóhajtotta, és az összekulcsolt kezemet néztem.

- Sima ügy lesz. Ha attól félsz, hogy nemet mond, akkor nem kell ettől tartanod. Nem mondhat nemet! – mondta, és nyomatékot tett minden egyes szóra az utolsó mondatban.

- Én nem… csak… fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Felesleges bármit is mondanod. Egyszerűen ráhúzod a gyűrűt az ujjára. Tudja, hogy miért megyünk. Ne legyél már ennyire félős. Ha egy lánykéréstől megrettensz, akkor mi lesz majd a vizsgádon? Nem válaszoltam semmit. Nem is kellett erre válaszolnom. Csak egy hatalmasat sóhajtottam, jelezve ezzel, hogy nem felejtettem el a vizsgát, és igazán nem volt szükségem arra, hogy most még ezt is eszembe jutassa. A vizsga… Mestervizsgát kell tennem. Ez pedig egy hóhérnál eléggé bonyolult. Egy kivégzést kell elvégeznem, amelynek több lépése van. Először is egy akasztással kell kezdenem. Figyelve arra, hogy a vége a fulladásos halál legyen. Rákötöm a nyakára a kötelet, és felhúzom. Amikor már megfulladna, vissza kell engedni. Majd újra felhúzni, aztán megint csak leengedni. Ki kell venni a fejét a hurokból. A kezét felkötni, és a tarkójánál megmetszeni a bőrt. Vigyázva, hogy ne sérüljenek a csigolyák. Azután a gerincoszlop mentén lerántani a bőrt. „Szíjat hasítani a hátából”. Ezután egy csonkítás következik, majd a sebet ki kell égetni. Az áldozat most már fekve marad, mert fel kell metszeni a hasát. A beleit ki kell emelnem, megmutatni neki, majd fogni a bárdot, és levágni a fejét. Mindeközben figyelni kell arra, hogy a közönség élvezze a műsort, mert ha nem, akkor kapom a rohadt zöldségeket, és a tojást. Ez pedig azt jelentené, hogy megbuktam a vizsgán, és világgá mehetek, vagy pedig megrendezhetem a saját kivégzésemet. Undorodtam még csak az egésznek a gondolatától is. Bár Apám azt mondta, már az első lépés után az áldozat nem érez semmit. Elsősorban a sokktól. De honnan tudja ő mindezt? Még soha nem tapasztalta. Annak a szerencsétlen embernek nem én adtam az életét. Ki vagyok én, hogy csak úgy elvegyem? Ki vagyok? Egy hóhér…

Meglepődtem, hogy már ilyen hamar elértük Rosine-ék házát. Hirtelen még jobban rám tört az aggodalom, és a szívem már megint a torkomban dobogott. Apám bekopogtatott a hatalmas fa ajtón, és Rosine édesanyja rögtön ki is nyitotta az ajtót.

- Azonnal szólok a lányomnak. Addig foglaljanak helyet! – a nő ellenszenvesen sokat mosolygott.

Két percen belül megjelent Rosine az ajtóban. Még csodálatosabb volt, mint amire emlékeztem. A jelenléte beragyogta a szobát. Áradt belőle a rózsa mámorító illata, és amint belenéztem a gyönyörű kék szemeibe, úgy éreztem szépen lassan minden életet kiszív belőlem. Apám kemény könyöke volt az, amely a hipnózisból kirántott.

- A szádat csukd be, Fiam! – zavarban éreztem magamat, és éreztem, hogy az egész fejem elvörösödik. Kihúztam egy széket, és Rosine leült mellém. Azt hiszem három-négy percig feszengve ültem mellette, majd a második bokánrúgás után –amit a mellettem ülő Apám küldött- odahajoltam Rosine-hoz, és a fülébe súgtam.

- Rosine! Lenne kedved kijönni velem, sétálni a kertben?

- Persze. – rám mosolygott, és felállt az asztaltól.

Apám és a leendő apósom természetesen a munkáról beszéltek, így nem okozott nagy feltűnést, hogy elhagytuk a társaságukat.

Remegő kezeimmel megfogtam Rosine kezét. A bőre ruha volt, és hideg. Hátrasétáltunk a hatalmas lugasok alatt, és leültünk a pázsiton. Megköszörültem a torkomat, és újra megfogtam a kezét.

- Rosine! Biztosan tudod, hogy… hogy miért vagyok itt. – kezdtem el, de nem mertem a szemébe nézni.

- Igen, Nicholas, tudom. –mosolygott játékosan. – Ne félj rám nézni! – suttogta, én pedig felemeltem a tekintetemet.

- Szóval… én szeretném megkérni a kezedet. De tudnod kell, hogy… hogy nem azért, mert kötelességem. Én tényleg, teljes szívemből akarom ezt, és…

- Én is. – szakított félbe.

- Tényleg? – hangom természetellenesen magas lett.

- Igen.

- Hát ez… nagyszerű. Akkor, felhúzom a gyűrűt. Jó?

- Jó. –nevetett Rosine.

Kutatni kezdtem a zsebeimben, elfelejtettem, hogy hova tettem a dobozkát.

- Elveszett? – kérdezte

- Remélem, hogy nem. – mondtam, és akkor rányúltam a kabátzsebemben. – Á, megvan! – kinyitottam, és felhúztam az ujjára az ékszert.

- Köszönöm. Ez csodálatos. – mondta a lány, és átkarolta a nyakamat.

- És most már a tiéd. – szerettem volna még napokig, sőt évekig ölelni, de akkor hirtelen elhúzódott tőlem, és más témába vágott.

- Mesélj egy kicsit magadról, Nicholas! Ha már a vőlegényem vagy… Megvan már a mestervizsgád?

Teljesen váratlanul ért a kérdés.

- Nem, egy hónap múlva fog rá sor kerülni.

- Csak nem félsz? –bökött oldalba.

- Ami azt illeti, de. – vallottam be

- Teljesen felesleges. Szerintem ez a legjobb dolog egy hóhér életében. Gondolj csak bele. Én imádnám, ha ezt kellene csinálnom. De mivel nő vagyok, elesek ettől a lehetőségtől – mondta.

Nagyon meglepődtem rajta. Hogyan lehet, hogy egy ilyen angyali arc mögött egy vérszomjas hóhér búvik meg, akinek a szenvedélye a gyilkolás. Bár érthető. Monseiur Couteau, Párizs egyik leghíresebb kivégzője.

***

Hatalmas tömeg gyűlt össze a kivégzésre, az én vizsgámra. Nem tudom melyik meghatározás a helyes. Fél óra volt még a kezdésig, de már most fülsüketítő volt a zaj. Lementem a cellába. Hátha segít az, ha megismerem az áldozatot, és belátom, hogy a halála jogos. Az talán segítene. Lesétáltam a várbörtönbe.

- Nicholas Betranche vagyok. A bűnöshöz jöttem. –jelentettem be a börtönőrnek.

- A folyosó végén a legutolsó cella. De vigyázzon! Nagyon veszélyes.

Bólintásommal fejeztem ki a köszönetnyilvánításomat, és elmentem a folyosó végére. Megálltam a cella ajtajánál. Benéztem, és azt hittem, hogy megbolondultam. Vagy legalábbis baj van a látásommal. Egy lány volt ott. Valami dalt dúdolt, nem ismertem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ő valakinek is képes lenne ártani.

- Khm –krákogtam a rácsok mögül. A dal abba maradt. A lány nem fordult meg.

- Már itt az idő? – kérdezte vékony, bársonyos hangon.

- Nem. Nekem kell megölnöm téged. – sóhajtottam.

A lány megfordult, és odafutott a rácsokhoz. Belekapaszkodott, és térdre rogyott.

- Én nem vagyok bűnös. Nem vagyok boszorkány. Kérem! Kérem! –sírt.

- Hogy hívnak? –kérdeztem tőle.

- Justine Dessauge. –szipogott.

- Miért vagy itt, Justine?

- Mert azt mondják rám, hogy boszorkány vagyok. Megkínoztak. Addig kínoztak, amíg be nem vallottam, hogy az vagyok. Annyira fájt, és… azt mondták, elengednek, ha megmondom. Én beismertem. Addig is abba maradt a fájdalom. De nem engedtek el. Idehoztak. – pislogott, és egy jókora, kövér könnycsepp gördült végig az arcán.

- Igen. Sajnos akire a törvény rámondja, hogy boszorkány, az azután nem tudja lemosni magáról, hogy nem az. Még ha igaza is van, akkor sem. Mivel pedig te beismerted…

- De csak azért, hogy elengedjenek. Most már tudom, felesleges volt. Ha nem vallom be, halálra kínoznak. Bevallottam, és ki fognak végezni.

- Miből gondolták, hogy boszorkány vagy?

- Az énekemből. Belefáradtam már a tiszta hangközökbe. Én csak újítani akartam. De azt mondták, ezzel az ördögöt hívom. Hogy vele cimborálok. A sátán menyasszonyának hívtak. Pedig én csak énekeltem. Én csak örömömet leletem a zenében.

- Értem.

- Nincs visszaút ugye?

- Sajnálom.

- Tudtam. Valahogy mindig is sejtettem. Még senki nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna nekem, hogy megúszta a börtönt. Vagyis nincs is ilyen ember. Nem úszta meg még senki. Én sem fogom. Jobb is lesz így. A világ nem képes elfogadni azt, hogy van jövő. Ha már eddig eljutott az emberiség, akkor miért nem képesek elhinni, hogy lehet feljebb és tovább is emelkedni. Fejlődni.

- Franciaország még nincs kész arra, hogy ilyen emberek lakják, mint te. A családod biztosan nagyon büszke rád.

- Nincs családom. Jobb szeretek egyedül élni. Nekem ugyan ne mondja meg senki, hogy mi a jó, és mi a rossz, hogy mit kell tennem. Nem szeretek senkitől sem függni… - mondta, de mintha csak magában beszélne, olyan volt. – A tömeg már türelmetlen. Talán fel kellene mennie.

- Hát akkor. Viszlát fent!

- Ugye gyors lesz?!

Keserűen bólintottam, és elhagytam Justine celláját. A felfelé vezető úton egész végig azon töprengtem, vajon hogyan úszhatnám meg ezt az egészet, és hogyan úszhatná meg Justine az egészet.

- Nicholas! Már mindenki rád vár! –Rosine várt a lépcső tetején. Mint most is, gyönyörű volt.

- Sajnálom, de nem fog menni.

- Nem kellett volna beszélgetned az elítélttel.

- Megeshet. De hidd el, Rosine, ő teljesen ártatlan. Valahogy meg kell mentenem. De félek. Arra sem vagyok képtelen, hogy kiálljak az emberek elé.

Rosine hirtelen megölelt, és fülembe súgta:

- Én tudok segíteni. Add nekem a ruhádat! Felmegyek én.

- Nem. Túl veszélyes.

- Ne izgulj! Minden rendben fog menni. – egy lágy csókot lehelt az ajkaimra, és beráncigált egy helységbe.

- Gyorsan! Add a ruhádat.

- Rosine, nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.

- Nem is kell biztosnek lenned! Elég, ha én az vagyok. Nagyon fogom élvezni.

- Rosine…

- Nem szükséges helyettem is izgulnod. Semmi okod rá.

Felhördültem idegességemben. Még hogy semmi okom rá… Rosine felvette a ruháimat, és a csuklyát is a fejébe húzta, majd kiment. Nem mertem nézni, hogy mi fog történni. A ház padlásterébe mentem, és onnan, egy kis lyukon át figyeltem az eseményeket. Rosine beállt az akasztófa mellé. Úgy, ahogy kell. Hamarosan felrángatták Justine-t is. Láttam, hogy valamit motyog magában, de nem tudtam leolvasni a szájáról. A nyakába akasztották a hurkot, majd felhúzta őt Rosine. De a kötél elszakadt, Justine leesett. Az Apám ingerült arcát figyeltem. Lehívta Rosine-t.

- Mi volt ez? Miért nem ellenőrizted a kötelet. Még egy ilyen, és vége. Ez csak egy elítélt. Semmi joga az élethez. Értve vagyok? Hidegvérrel meg kell ölnöd! – megragadta a lány karját, és erősen megrázta. Bárcsak inkább én lennék most ott.

- Saj… - de Rosine a szájára tette a kezét, nem folytatta tovább a mondatot.

Apám viszont nem bolond. Megismeri a hangomat. Hátrarángatta Rosine-t, és ott, ahol nem látja őt senki, felemelte a csuklyáját.

- Rosine! – kiáltotta, és visszahúzta a csuklyát. – Mi a fenét csinálsz te itt? Hol van a fiam?

- Marcell, kérem ne rendezzen jelenetet. Én csak segítek Nicholasnak.

- Remélem nem fog a kezem közé kerülni az a puhány, mert akkor…

- Nem! Semmi szükség arra, hogy bántsa őt. El kell tudni fogadni, hogy Nicholas képtelen lenne arra, hogy megöljön egy embert. Főleg, ha az még ráadásul nő is.

- A lány… - szinte egy emberként kiáltotta a tömeg. Justine megszökött.

- A szentségit! – káromkodott Marcell, és földhöz vágta a nyakkendőjét. Faképnél hagyta Rosine-t. A tömeg szépen lassan feloszlott.

***

- Hatalmas bajban vagyok. – suttogtam Rosine-nak a fülébe a tényeket. – Haza kell mennünk. Összecsomagolunk, és elmegyünk Párizsból. –abban reménykedtem, hogy az éj leple alatt sikerülni fog megszökni. Bementem a házunkba, és a lehető legcsendesebben összepakoltam minden holmimat. Ki akartam menni, de egy erős, markáns kéz megragadta a karomat.

- Mégis hova készülsz.

- Elmegyek. Rosine és én elmegyünk.

- Mégis mit akarsz kezdeni az életeddel ezek után?

- Tudom, hogy csalódtál bennem, Apa. Sajnálom. Teljes szívemből. Úgy döntöttem orvos leszek. Amíg a vizsgámra készültem, teljesen megtanultam, hogy az emberi test hogyan épül fel. Tudom, hogy melyik csont hova csatlakozik, tisztában vagyok vele, hogy a mit, hogyan kell elvágni. Az embereket megmenteni, nem pedig elpusztítani akarom.

- Elhagyod Franciaországot?

- Talán igen.

- Megmondhatod. A Fiam vagy, és szeretlek. Nem foglak kiadni senkinek. Megbízhatsz bennem.

- Köszönöm Apa. – megöleltem őt utoljára, majd a fülébe súgtam, „London”, és kiléptem a házból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés