Elisabeth

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi végre vagyunk a világon. Miért az állandó küzdelem az életben maradásért, miért van mindenkiben vágy a boldogságra? Miért a sok harc, vereség, szenvedés, öröm, győzelem, bukás?
Miért és hogyan? Vagy éppen ellenkezőleg: hogyan és miért? Álmatlan éjszakákon, magányos sétáim során ez a két kérdés foglalkoztatott. Miért és hogyan élünk? Hogyan és miért élünk? Két különböző kérdés és mi válaszlehetőségek ezrei közül válogathatunk. Ha felteszem magamnak a két kérdés bármelyikét, megjelenik előttem nagymamám mosolygós arca, mélyen ülő kék szemeinek átható pillantása és szinte fülemben hallom válaszát. „Ne a világegyetemet fürkészd a válasz után, hanem nyisd fel a Szentírást. Ott maga Jézus válaszol neked: Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok. Ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz az néktek.”
Rengetegszer elgondolkodtam ezeken a szavakon, de csak most kezdem őket megérteni. Ezért úgy döntöttem, hogy májusban, miután befejeztem a középiskolát, Isten szolgálatába állok. Apáca leszek.

- Képzelem, a vőlegénye milyen képet vágott, amikor ezt elolvasta! – nevette el magát Susan Carpenter, eldőlt a zöld ágytakarón és a körmét kezdte el nézegetni. – Bocs, Hannah, de nincs kedvem tovább olvasni ezt a maszlagot.
Hannah Vane, aki szomorú tekintettel nézte végig barátnője reakcióját, felállt az ágyról és elindult a sárga függönnyel keretezett ablak felé. Közben átlapozta a hatoldalas megfakult, kék levélpapírra írt levelet. Az ablakhoz érve kicsit elhúzta a puha függönyt és az üvegnek simult. Tekintetét a makulátlan kék ég felé fordította, és amikor megszólalt, a hangja természetfelettien szépen, mégis búsan csengett:
- A vőlegénye nagyon megértő volt. Elisabeth azt írja róla, hogy lelki társára talált benne, és fáj őt otthagynia, de Isten ezt kívánja tőle. Tudod, akkoriban a férfiak…
- Gyakran hoppon maradtak? – nevetett ismét Susan. Egy pillantást sem vetett Hannah felé, még mindig a körmét piszkálgatta. – Hány nő is vonult akkoriban monostorba?
- Nem volt még igazi, felnőtt nő, amikor ezt a levelet írta. Alig volt 18 éves.
Hannah hangjából Susan egy leheletnyi megbántottságot érzett ki, de nem tulajdonított neki jelentőséget.
- Épp, mint mi – jegyezte meg inkább. Két másodpercnyi csend következett, majd Susan felugrott. – Ugye nem azért olvassuk el annyiszor ezt a levelet, mert te is apáca akarsz lenni?
Hannah Susan felé fordult és elgondolkodva nézett vigyorgó barátnőjére.
- A házi dolgozatunk címe: Az egyház és a társadalom viszonya a 19. és 20. század fordulóján. Gondoltam, írhatnánk Elisabeth életéről, és azt hittem ez neked is megfelel. Egyébként eszem ágában sincs apácának állni.
Susanból ismét kitört a nevetés. Hannah ezt mát túlzásnak vélte.
- Hogy lehetsz ilyen… – Hannah lebiggyedő szájjal kereste a megfelelő szót.
-  Gyanakvó? – kérdezte Susan, miközben egy pillanatra abbahagyta a nevetést, hogy levegőt vegyen.
- Érzéketlent akartam mondani! – suttogta Hannah és visszafordult a kék ég felé.
Susan elhallgatott. Lassan, lehorgasztott fejjel elindult Hannah felé, aki közben beszélni kezdett:
- Tudod, néha olyan vagy, mint egy… egy szék. Az együttérzés szikráját sem látni benned. Éreztem, hogy ki fogod gúnyolni, de mégis megmutattam neked Elisabeth leveleit. Mert megbízom benned. És ezt igazán értékelhetnéd.
Susan Hannah mellé lépett és a vállára tette kezét.
- Még szép, hogy megbízol bennem. A legjobb barátnők vagyunk. És Elisabeth sem állhat közénk! Ki is volt ő? Üknagymamád sógornőjének a húga? Nem is vér szerinti rokon, szóval esélye sincs.
Mindketten az ablakon kifelé bámultak hosszú ideig. Susan törte meg a csendet:
- Te néha túl érzékenyen fogadod a dolgokat. – Hannah-ra nézett, de az nem mozdult. – Ez persze tök jó, mert egy széknek szüksége van egy érzékeny barátra.
Hannah végre elmosolyodott és Susan ezt nyugtázva újra kinézett az ablakon. Megpillantott két, az udvaron labdát passzolgató fiút. Az egyik Eddie volt, Hannah öccse, a másik pedig... Susannak egy pillanatra elakadt a lélegzete.
- Benson itt van? – hápogta.
- Itt bizony. – Hannah otthagyta őt és átszelte a szobát. – Gyere, menjünk ki mi is!
Susan eltávolodott az ablaküvegtől, de még maga előtt látta a szőke fiút és féloldalas mosolyát.
- Szólhattál volna, hogy itt van. Mikor érkezett?
- Ma reggel. – Hannah keze már a kilincsen volt, mikor Susan átszáguldott a szobán ás hátát nekivetette az ajtónak. Hannah elcsodálkozott. – Susan, mit csinálsz?
- Nem megyek le!
- Te most viccelsz? – Hannah arcán újra mosoly jelent meg.
Susan megütközve nézett rá.
- Nem.
- Itt maradhatsz, ha akarsz, de én lemegyek. – Azzal Hannah eltolta Susant az ajtótól és lenyomta a kilincset. Susan erre megragadta a karját és megpróbálta visszahúzni. Hannah mélyet sóhajtott. – Susan, Bensonnak te olyan vagy, mint fáradt vándornak a madárdal, mint száraz földnek az eső – mondta csendesen, majd lefejtette könyökéről Susan szorító kezét. – Én lemegyek. Ő az unokatestvérem és vendég nálunk. Egyébként is szeretnék neki valamit mutatni.
- Mit? – kapott a szón Susan és gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt Hannah kiléphetett volna rajta.
- A dalomat. Az újat. Megkérem rá, hogy játssza el. – Hannah láthatóan nem vette észre Susan a szobában maradásukért indított újabb akcióját, ugyanis hagyta magát visszavezetni a szobába.
- Nekem még meg sem mutattad azt a dalt! – ingatta a fejét Susan miután leültek.
- Igen, mert még nem tökéletes, nincs teljesen kész, ezért is szeretnék véleményt kérni…
A szobaajtó hirtelen kitárult és megjelent egy kócos, szőke hajú fiú alakja.
- Helló, lányok! Nem vagytok éhesek?
Hannah és Susan meglepődtek és köszönni is elfelejtettek.
- Én az vagyok! – Hannah ocsúdott fel előbb. – Susan is az.
- Én nem – jelentette ki az említett. – Itt megvárlak, Hannah.
- Régen találkoztunk Sue. – Benson Susanra szegezte elbűvölő, férfias tekintetét. – Tényleg nem vagy éhes? Én egy egész oroszlánt fel tudnék falni!
- Jó étvágyat hozzá! – fancsalodott el Susan és elkapta tekintetét a fiúról.
Hannah felkelt Susan mellől.
- Nemsokára ebéd, én lementem!
- Hannah, ne! - De mire Susan ezt kimondta, Hannah már lefelé lépdelt a lépcsőn.
- Sue, béka vagyok? – kérdezte Benson.
Susan arcán mosoly futott át.
- Ezt neked kéne tudnod – mondta aztán szobor-arccal.
- Akkor jó, mert tavasszal még hajlandó voltál megcsókolni.
A fiú fejét kissé oldalra biccentve, csillogó szemekkel közeledett Susan felé. A lány egyik énje szerette volna megcsókolni, mert még tisztán élt benne a tavaszi szünetben váltott csókjaik emléke. De volt egy másik énje is, és az kinevette őt, gúnyt űzött gyengéd érzelmeiből. Susan legtöbbször erre a bizonyos másik énre hallgatott, de most, ebben a pillanatban képtelen volt rá. Benson szenvedélyes tűzben égő tekintete nem engedte. Susan, okos lány lévén gyorsan végigmérlegelte a dolgokat: ha most megcsókolják egymást, Benson az egész nyári szünetet itt fogja tölteni, és valószínűleg ő is. Haza ugyanis – két utcával arrébb – nem viheti a fiút. Az édesapja kikelne magából. Viszont… ha egész szünetben Hannah-éknál lóg, apja gyanút fog és… Nem! Ebben a pillanatban ez nem számít! Felkelt az ágyról és a fiú karjaiba simult.
- Hercegnőm – suttogta Benson a fülébe, majd megcsókolta őt. Szenvedélyesen, de mégsem vadul, egyszerre édesen és perzselően.
Perceken keresztül csak azért távolodtak el egymástól ajkaik, hogy levegőt vegyenek. Időközben Susan már eldőlt az ágyon, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Benson átkarolta a derekát.
- Gyertek ebédelni! – harsant egy kiáltás a földszintről.
Hannah és Eddie édesanyja, Betty volt a hang tulajdonosa. Ajkaik szétváltak. Susan egy szemvillanás alatt felkelt az ágyról és kiviharzott a szobából.
- Vagy mégiscsak béka vagyok? – mosolygott elégedetten Benson és a lány után eredt.
A lépcső közepén érte utol. Susan lendületesen haladt lefelé, de ő egy mozdulattal a karjába kapta és elindult vele.
- Ha le mersz dobi… – sziszegte Susan.
- Ha repülni szeretnél, csak egy szavadba kerül – fojtotta belé a szót a fiú és ráadásnak elővette ellenállhatatlan, féloldalas mosolyát.
Susan csak megvetően horkantott. Mikor leértek a nappaliba, Benson letette őt és Susan egyből előresietett az ebédlőbe. Hannah és Betty már az asztalnál ültek, előttük gőzölgő tányér.
- Vegyetek, amennyi csak jólesik – mondta vidáman Betty.
Bettyvel ellentétben Hannah továbbra is ábrándos, bús tekintettel kanalazta levesét.
- Tényleg, hol van Eddie? – kérdezte egy perccel később Benson, két falat között.
- A házi dolgozatát írja a szobájában – csóválta a fejét Betty.
- De hiszen nyári szünet van! – tette le a kanalát Benson.
- Tudom.
- És Eddie is tudja? – Benson felállt az asztaltól. – Ezt nem hagyhatom annyiban.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte Betty, de addigra Benson eltűnt az emeletre vezető lépcsősoron.
Pár pillanat múlva sikítás hangzott odafentről, utána szapora lábdobogás robaja szűrődött le és közeledett, majd berontott az ebédlőbe Eddie.
- Elnézést, hogy késtem – zihálta, aztán levágódott a helyére.
- Semmi baj – vidult fel Betty. – Ideadná valaki a sót?
Eddie már nyújtotta is.
- Köszönöm, kedves vagy – paskolta meg aranyosan fia arcát Betty.
- Feladat elvégezve – sétált be zsebre tett kézzel Benson és visszaült helyére.
- Mestermunka, 007-es! – forgatta szemeit Susan.
- Köszönöm, M.! Igazán megtisztel – biccentett Benson.
- Hannah, nem találtam meg a neten a monostort – szólalt meg vékonyka hangon, a tányérjából fel sem nézve Eddie.
- Ó! – Hannah-n látszott, hogy csalódott. – Akkor el kell mennünk a könyvtárba. Bár nem is tudom fejből, hogy…
- 1898-ban vonult monostorba és 1906-ban tette le az örök fogadalmat – mondta Susan, s csak aztán nézett fel. – Mi az? Ne nézzetek így rám! Nem nehéz megjegyezni.
- Neked nem – somolygott Betty. Közben megcsörrent a telefon a nappaliban. – Felvenné valaki?
- Én inkább nem – motyogta Eddie.
- Talán a nagyi az. Felveszem – kelt fel Hannah komótosan.
Öt perc múlva jött vissza, letörten, szemmel láthatóan melankolikus hangulatban. Sóhajtozva ült vissza a helyére.
- Mi a baj, Hannah? – pattant fel Eddie. – A nagyi jól van?
- Persze, persze – legyintett Hannah.
- Akkor jó – Eddie kicsit megnyugodott. – De ne legyintgess erre csak úgy! A nagyi már öreg és ki tudja…
- Eddie! – Betty csendre intette fiát. – Nagyi kirobbanó formában van!
- Igen. Kirobbanó formában – ismételte Hannah, üres tányérját bámulva. – Kérdeztem Elisabethről. Eleinte nem akaródzott semmit mondani. Aztán megemlítettem a házi dolgozatunkat. – Itt Susanra nézett. – Na, akkor mondott valamit.
Hannah elhallgatott és Susan kérdő és sürgető tekintetére sem szólalt meg.
- Azt hiszem, kimegyek a fészerbe – jelentette be Benson.
- Viszlát! – vágta rá Susan.
- Miért? Mit csinálsz ott? – kérdezte Betty csodálkozva.
- Hozom a fogót – dőlt hátra Benson.
Susan akaratlanul kacagni kezdett és Hannah is elvigyorodott.
- Nem kell fogóval kihúzni belőlem a választ, nyugi! – Megdörzsölte a halántékát. – Nos… nagyi… Nagyi azt mondta, Elisabeth sohasem volt apáca. Ezernyolcszáz…
- 1898 – hadarta Susan.
- Igen, akkor… szóval attól az évtől kezdve egészen halála napjáig elmegyógyintézetben élt.
Hannah mondatát döbbent csend fogadta.
- Akkor miért írta magáról azt, hogy apáca? – tárta szét a karját Eddie.
- Azért, mert beteg volt – magyarázta türelmesen Hannah. – Elmebeteg.
- Ó! – Eddie a homlokára csapott. – Ez így nem jó! Akkor mi lesz a dolgozatotokkal? Egyest fogtok kapni! Anya, egyest fognak kapni!
- Ne aggódj Eddie!  – nyugtatta Betty. – A lányok majd kitalálnak valamit. Csak nézz rájuk: Hannah igazi művész, dalokat és verseket ír, és nagyon találékony, Susan pedig okos és mindig remek elképzelései vannak. És itt van nekik Benson is. Ne féltsd őket.
- Ne félts, Eddie! – Hannah az asztallapra könyökölt. – Azt hiszem, ezt rímekbe foglalom.
Felkelt és otthagyta őket.
- Remek. Újabb szótlanul eltöltött délutánnak nézünk elébe. Imádom, amikor ezt csinálja! – jegyezte meg Susan.
- Én még inkább – Benson cinkos mosolyt küldött felé.
- Colgate-t használsz? Ragyognak a csálé fogaid. – Susannak elege lett Elisabeth-ből és a házi dolgozatból, meg egy kicsit Hannah-ból is.
- Te meg vasrudat reggeliztél? Csak mert úgy viselkedsz, mint akinek csikarja a pociját – vágott vissza vigyorogva Benson.
Betty elnevette magát:
- Eddie, azt hiszem, kezdődik!
Közben odafent Hannah kibontott egy levelet, amit éppen akkor dobtak be a levélrésen keresztül az előszobába, amikor ő elhaladt előtte. A monostorból érkezett, ahová néhány hete írt levelet. Agnes nővér válasza kedves volt és szeretetteljes, örült annak, hogy napjaink fiatal lányainak némelyikében még él az elhivatottság és a hit. Azt írta, szívesen fogadják őt közösségükben. Hannah miután elolvasta, apró darabokra tépte a levelet. Csalódott Elisabeth-ben és mérges volt a nőre. Mérges volt saját magára is. Hannah már nem is akart apáca lenni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés