A karácsony, a szeretet ünnepe Észak-Dakotában nem a meglepetésekről, sokkal inkább a hóról szólt, ami végre valahára eleredt, és minden háztetőt fehér paplanként takart be. Gyerekek százai hógolyóztak a térdig érő égi áldásban, és még mindig csak esett, esett.

Willston külvárosában, nem messze egy fehér sapkás fenyőerdőtől érintetlen park állt, amit szűz hó fedett – talán emiatt találta Leona és Gregory alkalmasnak arra, hogy itt kezdjenek hemperegni. A két fiatal vidáman nevetett, ahogy vastag kabátjuk alá behatolt a csípős hideg, és prüszkölve dobálták egymást, ám hirtelen mintha megállt volna az idő. A fiú elkapta a lány tekintetét, aki szégyellős mosollyal arcán elpirult, majd mindketten szinte varázsütésre pattantak fel, és egymásnak hátat fordítva kiszórták a havat ruhájukból.

– Igazán elmondhatnád – törte meg a csendet Leona.

– Mit?

– Hogy mit adsz nekem karácsonyra, természetesen.

– Majd holnap minden kiderül – mosolygott titokzatosan a fiú, mire mostohatestvére egy puszit nyomott arcára, amitől az még vörösebb lett. Már éppen szemrehányást akart tenni Leona viselkedésére, mikor a lány felkiáltott:

– Szia! Hát te ki vagy?

Gregory csodálkozva fordult felé, s egy kiskutyát pillantott meg, aki a fenyvesből szaladt ki, és egyik lábára sántítva fura nyomot hagyott a puha hóban. Az állat vastag bundája sárga és barna színekben pompázott, és vidám szeme a rá mosolygó lányt vizslatta.

– Hogy kerül ide? – a fiú a lány mellé guggolt, és megvakarta a kutya füle tövét, amit az hálás vakkantással viszonzott.

– Nem tudom… Keressük meg a gazdáját. Itt lehet a közelben – vetette fel az ötletet Leona, és máris elindult a tappancsok taposta ösvényen. Gregory vonakodva követte, viszont az állat vidáman ugrált lábuk körül, örülve a sétának.

Sokáig kószáltak a szinte éjszakai sötétségben, mivel a fenyvesek lombja által alkotott boltozat nem engedett be sok fényt. Itt már alig látszottak a tappancsok, ezért Gregory éppen úgy döntött, meggyőzi Leonát, forduljanak vissza, amikor kilépve a lombsátor alól egy tisztásra bukkantak, melyben egy patak csordogált a faggyal dacolva, rajta pedig egy régi vashíd sötét kontúrja bontakozott ki. A lábnyomok, amiket eddig követtek, elvesztek a szállingózó hóban, így közös megegyezésre visszafordultak.

– Hogyan tovább? – aggodalmaskodott Leona. – Hiszen a kutyus követ minket.

– Beszéljük meg Dave-vel, hogy maradhasson.

– De apa utálja a háziállatokat, tudod jól!

Végre kiértek az erdőből, s már a házukhoz vezető keskeny földúton jártak nyomukban a sánta kutyával. Gregory magában örült, amiért végre betérhet a fűtött lakásba, mert már meglehetősen átfázott a vagy húszpercnyi fölösleges gyaloglás alatt. Azzal kapcsolatban azonban még mindig nem tudtak megegyezni, mit kezdjenek a kóbor állattal, így a kapuban állva Gregory hozta meg a döntést:

– Majd én beszélek Dave-el.

– Ha kedves az életed… – vont vállat Leona, és meghúzta magát a fiú mögött, a biztonság kedvéért.

– Na, csak figyeld a mestert! – vetette fel állát a fiú, és már nyúlt is a kilincsért…

– Nem, nem és nem! – hallatszott sokadszorra a férfi szájából. – Nekem nem kell sem kutya, sem macska, sem kígyó és gőte, de azt hiszem, ezt már kezdettől fogva tisztáztuk!

– Igen, de… – próbálkozott Leona esetlenül, még mindig kabátban toporogva az előszobában, mint aki nem hajlandó bejönni a kutya nélkül, de Dave már vissza is vonult, hogy folytassa az ebédfőzést.

– Hagyd csak – súgta neki a fiú, és átvette a helyét az ajtóban. – Kérlek! Ez sokat jelent Leonának…

– És neked? – fordult hátra váratlanul Gregory gyámja.

– Nekem… – töprengett a fiatal. – Nekem… ugyan már, egy hülye kutya nekem nem jelent semmit!

Itt vetette el a sulykot, mivel a lány félrelökve őt frissen szerzett „barátjához” futott az udvaron, és sírva fakadt. Sajnálta szerencsétlen állatot, s bár Gregory nem merte nevelőapja előtt kimutatni, ő maga is. De a legfontosabbnak magát Leonát tartotta, akit hirtelen felvetett férfiasnak tűnő álláspontja vérig sértett.

Leona aznap már nem szólt a fiúhoz, s bár így nem kapott segítséget, kemény noszogatással elérte, hogy amíg a kutyus gazdáját meg nem találják, hadd lakjon a garázsban. Másnap a karácsony is ebben a hangulatban telt; Gregory hiába vette meg Leonának kedvenc könyvét, a lányt már nem érdekelte, mit kap ajándékba. Folyton a kiskutyával foglalkozott, egyik nap azonban bekövetkezett a baj…

Leona öt óra körül sírva rontott be a konyhába, Gregory és Dave megdöbbenésére.

– Mi történt? – kérdezte apja, nem foglalkozva azzal, hogy odaégeti a pirítóst.

– A… a kutyus… megszökött!

Dave mogorván dobta a kukába a szénné égett kenyeret, majd hanyagul odavetette:

– És mi a baj?

– Hogy mi a baj…? Majd én megkeresem!

– Tessék?! – Dave már éppen nagy levegőt vett, hogy leszidja a lányt beteges ötletéért, amikor Gregory – kapva az alkalmon – felugrott a székéről.

– Majd én.

– Majd ebéd után! – helyesbített a férfi. – Biztosan itt kóborol a közelben… de azért ne menj messzire!

Miután belapátolta a pirítóst, a fiú felöltötte kabátját, és az ajtóhoz sietett, mikor nevelőapja megragadta vállát, és magához vonva megkérdezte:

– Na, mit kell mondani?

– Nagyon finom volt az estebéd – sóhajtotta a fiú nem túl nagy meggyőződéssel.

– Főzni nem tudok, de lassan megtanulhatnék… – jegyezte meg a férfi csak úgy magának, és már észre sem vette, hogy Gregory kibújva keze alól eltűnt a közeledő este félhomályában.

A fiú dideregve sietett végig az emlékezetébe vésett útvonalon, melyet akkor követtek, mikor a kiskutyát keresték. Belül tudta, az állat valahol a híd környékén lakhat, tehát vissza kell térnie a patakpartra, s bár Dave nem engedte ilyen nagy útra, most nem érdekelte, hiszen Leona boldogságáról volt szó.

A félhomályban a híd környékén egy árnyékot látott elsuhanni, így habozás nélkül követni kezdte. Mikor leereszkedett a híd mellett a partra, hátha a házikedvenc alatta bujkál, majdnem felkiáltott rémületében.

– Szia, Jonas! – egy lány üdvözölte őt, aki éppen az imént bújt ki az alacsony és meglehetősen sötét zugból, és akivel váratlanul szembetalálkozott.

– Ö, bocsi, de én nem Jonas vagyok… – Gregory megkönnyebbülten nevetett fel, látva, hogy a késes gyilkos helyett egy ártatlan, bár kissé megviselt állapotban lévő lányt lát maga előtt.

– Pedig Sully azt mondta…

– Sully?

– Igen, Sully a kutyám – a lány a már jól ismert kutyusra mutatott, aki most végig az árnyékban maradt. – Mond dolgokat, de nem szabad komolyan venni – tette hozzá csak úgy magának, amiért Gregory egy pillanatra elbizonytalanodott.

– És… te hol laksz? – bökte ki.

– Hát itt – felelte a lány büszkén, majd eltűnt a sötétségben, és előbukkanva egy fél, összeszáradt kiflit kezdett rágcsálni. – Szeretek itt lenni. A világ dolgain gondolkodom, és… hát ennyi. Kíváncsi vagy rá?

Gregory kicsit tartott tőle, viszont mikor belekezdett a mesélésbe, egészen elragadtatta. Az idő rohamosan telt, a lány pedig a természet csodáit hozta fel, a levelektől kezdve a hószitáláson át minden témát bejárva. Történetei, versei elragadtatták a fiút, s csak akkor ocsúdott fel, mikor már rájuk esteledett.

– Úristen, haza kell mennem! – kiáltotta, és felugrott, majd halkan szólította a kutyát, hogy kövesse. Már éppen lehajolt a bundáshoz, hogy ügyesen magával húzza (az eb láthatóan szívesebben jött volna vele, minthogy az éhező lánnyal maradjon), amikor éles körmök, már-már karmok kapaszkodtak kezébe, és felhasogatták kabátja szövetét.

– Ne vedd el tőlem…! – sikoltotta a hajléktalan lány kétségbeesetten, de a fiú letépte magáról a kezét – észre sem véve, hogy ebben a pillanatban a zsebébe rejtett lakáskulcsa a hóban landol.

– Kérlek, a barátnőm… – rimánkodott halkan, hogy csitítsa, de a lány változatlanul üvöltött. – Van egy remek ötletem: az egyik napon nálam lesz, a másik napon pedig nálad. Rendben?

– Jó… – a lány letörölte könnyeit. – Egyébként a nevem Becky.

– Gregory.

A fiút alaposan leszidták, amiért késő éjjel ért csak haza, bár Dave nem fogott gyanút. Mostohafia nem akarta elmondani, hogy ismeri a kutyus gazdáját, hiszen akkor oda lenne Leona boldogsága, mivel apja egyértelműen Beckynek ítélné a háziállatot. Mivel Leona továbbra is inkább a kutya, semmint Gregory pártját fogta, több időt töltött az állattal, mint ővele. Senki sem adott okot arra, hogy a fiú elmondja, mi történt… egészen három napig.

Gregory reggel fogmosás közben döbbent rá, hogy megfeledkezett a Beckyvel kötött egyezségről, és nem engedte vissza a kutyust az erdőbe. Rögtön lerohanta a lelkifurdalás, és már futott is a nappaliba, azon törve fejét, mit mondjon Leonának a kutyát illetően. Szavakra viszont már nem volt szükség, mert odalenn hatalmas csetepatéval találkozott.

Az első, akit meglátott, Leona volt, aki ijedten toporgott a konyhában, mellette pedig Dave káromkodva turkált a hűtőben.

– Hívom a rendőrséget! – pattant fel hirtelen, és elszáguldott a telefonért.

Gregory csodálkozva lépett a megszeppent lány mellé, és óvatosan kérdezte:

– Mi történt? Dave megint alvajárt? – Mivel nemrég döbbent rá, hogy megszegte esküjét, még mindig ideges volt kissé, de saját vicce felvidította.

– Betörtek hozzánk. – Leona koránt sem lelkesedett a mókáért, pedig máskor nevetni szokott. – Feltörték a bejárati ajtót, és elloptak minden ennivalót a konyhából, sőt, a kutyus is eltűnt…

Gregory körül körbefordult a világ, és meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy ne ájuljon el. Immár képtelen volt közömbösséget mutatni, főleg, mert Leona aggodalmasan mérte végig.

– Rosszul vagy? – kérdezte. – Mi történt?

– Leona, én…

– Szólok Dave-nek! – a lány a nappaliban tárcsázó férfi felé indult, de Gregory megmarkolta vállát, és visszahúzta.

– Ne! Kérlek! – könyörgött neki. – Az én hibám, mindent helyrehozok!

Leona arcáról mélységes döbbenetet olvasott le, de most ez nem érdekelte. Tudta, beszélnie kell Becky-vel, ezért lerántotta a fogasról kabátját, magára kapta, és átgázolva Dave-en kirohant a zuhogó hóba. Már nem foglalkozott vele, ki mit mond, tudta, hogy rendőrség és miegyéb őrület nélkül kell tisztáznia a helyzetet.

Az még valahogy érthető, hogy a lány miért engedte ki a kutyát – morfondírozott magában. – de ha ehhez még lopott is, ez semmiképp nem törvényes. Ha annyira szüksége van Sullyra, akkor tartsa meg, ne háborgassa őket tovább. Másrészről viszont Leona szereti az állatot, és szomorú lenne nélküle. Nem baj, majd megbeszélik később, és meg fogja érteni, mostantól hozzászól majd, és végre Gregory bevallhatja, mennyire sajnálja… és hogy mennyire tetszik a kék szeme, a hosszú haja…

A fiú bokája kibicsaklott, ami végre megfékezte túlságosan elkalandozó gondolatait. A havas ösvény véget ért, és ő újra a már többször látott híd felé indult a térdig érő hóban caplatva. A hirtelen támadt szélben megfagyni készülő kezeit a zsebébe gyűrte, hogy megmelegítse őket, és ekkor tudatosult benne…

– A… a kulcsom!

Immár futva közelített a hídhoz, ahol egyre furcsább zajokat vélt hallani a fütyülő szélben. Először kaparászás, majd kiabálás, és a sötét lyukból, ahol Becky rendezte be szegényes lakhelyét, Sully ugrott ki, fogai közt a kulcscsomóval, rögtön felé szaladva.

– Köszönöm! – Gregory gondolkodás nélkül vette el a kutyától a kulcsot, és megvakarta füle tövét. Az eb hálásan vakkantott, amikor hirtelen egy ököl nagyságú kő fejbe találta, s eszméletlenül elterült a havon.

– Mi a…? – kiáltotta szájából párát eregetve a fiú, ám ugyanakkor felfordult a gyomra. Tudta, hogy az állat többet nem fog felkelni, hiába volt hűséges hozzá. Legszívesebben megsiratta volna, akár egy kisgyerek, de most nem volt ideje a gyászra, mivel az árnyékból Becky lépett elő, kezében egy késsel – pont azzal a piros nyelű késsel, amivel tegnap Gregory vacsorázott. Arcáról sem gyűlöletet, sem félelmet nem lehetett leolvasni, ugyanolyan közömbösen nézett a fiúra, ahogy eddig tette.

– Sully azt mondta, van egy barátnőd – sóhajtotta a lány.

– Kiraboltál minket! – üvöltötte Gregory, miközben lassan hátrált, hogy a bolond ne találja el a késsel, ha valami oknál fogva eszébe jutna eldobni.

– Én vagyok a barátnőd.

– Nem, nem te vagy! Te egy állatgyilkos vagy! Egy… tolvaj! – Gregory szemébe könnyek gyűltek, és szorult helyzetében is képes volt hátat fordítani, hogy futásnak eredjen a fenyves felé. A térdig érő havon átvágni borzasztóan megerőltető volt, de bízott benne, hogy az éhezés miatt Becky gyengébb nála, nem éri utol. Végigrohant az erdőn, többször is megcsúszva a letaposott hóbuckákon, majd botladozva átvágott a parkon… ahol majdnem hasra esett Leonában.

– Leona! – kiáltotta, ám ugyanekkor kibuggyantak könnyei, s magához szorította a lányt. – Mindjárt utolér, siessünk!

– Ki?

– Az nem fontos, gyere! – azzal a város felé futottak, ahogy csak a lábuk bírta. Mikor végre berontottak a ház kapuján, a fiú térdre rogyott a hóban, nem foglalkozva azzal, hogy a latyak átáztatja nadrágját, és kiengedte könnyeit. Leona csendesen vigasztalta, majd részletesen kikérdezte a történtekről. A fiú mindent elmondott Beckyről, a kulcsról, a halott kutyáról…

– Én pedig… aggódtam érted – ismerte be Leona. – Aggódtam, mert elrohantál, és azt hittem, nagyon komoly bajod esik.

– És ez azért fontos, mert…? – kérdezte a fiú, miközben szemeit törölgette. Leona úgy térdelt le vele szemben, hogy összeért a térdük, s halkan a fülébe súgta:

– Mert szeretlek. És már nem érdekel annyira a kutyus… az érdekel, hogy jól vagy, és nem esett bajod.

– Tényleg? – ámult a fiú, de választ már nem kapott – csupán egy csókot ajkaira. Egy csókot, amire már évek óta vágyott, és ami lelkének minden sebét rögtön begyógyította.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés