Andi

 Az átkom

Egy lány volt. Nem akart soha senkit sem bántani. Nem akart vért, és pusztulást látni. Nem akart élni. Mégis élt, és útját nem átallott a halál kísérni.

Jaj, de utálom a matekot! Már megint kaptam egy hármast! Ez már a harmadik a félév alatt. Mivel érdemeltem ezt ki? Valaki mondja már el! Király….
Na, azért nem kell búslakodni, hisz ez az utolsó óra. Péntek hatodik óra, és 5…4…3…2…1…Sssshhhhhhhh. Éljen!
Benyomtam a matekcuccot a táskámba, és boldogan pattantam fel a pad mellől.
Szabadság forever. Az előttem lévők kinyitották az ajtót, így nem kellett megvárnom a tanár cihelődését. Felkaptam a kabátom, és indultam a buszmegállóba. Felicity is velem tartott, hisz ő is a 6-sal utazott péntekenként.

A buszon szokás szerint tömeg volt. Egy gyerek tolakodott a kijárathoz, és elhaladva mellettem, erősen oldalba bökött. A kedvenc káromkodásom persze kicsúszott a számon:
-Bameg!
A srác visszafordult, és kajánul rám vigyorgott. Sikerült kihoznom egy erőltetett mosolyt, miközben majd fölrobbantam. De legalább hazaértem.
-Kayla, te vagy az? –kérdezte a mamám
-Ki más…. –morogtam elég hangosan, hogy meghallja
 

Bementem a fürdőbe, és gyors ellenőrzést tartottam. Barna vállig érő hajam kócosan terült szét. Barna szememet elmaszatolt fekete paca vette körül. Remek! Szétkentem a sminkem.
Önértékelés: 160 cm-es, átlagos lány, viharvert külsővel. Stimmel.
 

De nem számít! Mert ma AZ A NAP van! Telihold… Imádom.
Izgatottan vártam az éjszakát, miközben lelkesen készülgettem.
Zseblámpa… Megvan.
Csokis keksz… Megvan.

Mobil+fülhallgató… Megvan.
Zsebkendő… Megvan.

Rendben. Mivel a túlélőkészletem nálam volt, nagy lélegzettel kiléptem az éjszakába. Lelkileg felkészültem, és mentem 20 métert, a házunk előtt lévő dombhoz. Egy zsákutcában lakom, aminek közepén egy nagydarab domb áll. Na, ezen a dombon állok én most, csupán a hold és a zseblámpám világít valamicskét. Elsétáltam a fákhoz, és mormolni kezdtem.
- Légyszi, légyszi, történjen valami izgi! Please! Telihold van végülis! Hol a fenében van ilyenkor egy átkozott vérfarkas? Vagy egy vámpír… Legálabb egy részeg alak lenne. Belehalok az unalmas életembe!

Természetesen semmi sem történt. Mint mindig. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és nekiláttam a kekszes zacskónak. Ez vagyok én. Kayla Jonas. Egy 16 éves lány, akinek az a legizgalmasabb dolga az életében, hogy teliholdkor kijár a házuk előtti dombra. Taps, taps.
A fülemben dübörgött a Tankcsapda Mennyország tourist száma, mikor enyhe nyomást éreztem a vállamon. Megfagytam. Óh, teremtőm. Félek. Egyre erősödött, de nem mertem megfordulni. Aztán eszembe jutott, hogy mi szokott ilyenkor a filmekben lenni. Az emberke megfordul és kiderül, hogy csak az egyik haverja ijesztette halálra. Ebben a hitben hátrafordultam. De nem volt ott senki. Na jó, ez kezd nagyon gázos lenni. Visszaindultam a házhoz, mikor rájöttem, hogy a kekszes zacskó nincs nálam. Mi a fene… Egy árnyék suhant el előttem. Ó,ó,ó. Király. Mindjárt szívinfarktust kapok. Most légy erős Kayla! Hisz erre vártál. IZGALOMRA. Vakon a domb belseje felé lépkedtem, kezemet magam előtt tartva. Az árnyék ismét elsuhant mellettem, és most sikerült követnem az ívét. Tudtam, hogy legközelebb a bal oldalamon halad el. És határoztam. Nem engedem magamat vissza az Unalmasság világába. Így mikor megéreztem a közeledő szellőt, automatikusan balra vetettem magam, egyenesen a semmire. De mire földet érhettem volna, ő már ott volt, és én ügyesen földre terítettem őt. A meglepettsége előnyt adott, és én a zseblámpámat előkotorva az arcába világítottam.

Azti…Húha… Egy jóképű srácot terítettem le. De nem is… Szeme hunyorgott a fény miatt, amúgy meg erősen vicsorított, szemlére téve ezáltal, két hosszú szemfogát.
- Vámpír. –dobbant meg a szívem
Rögtön a földre kerültem, ő meg fölém hajolt, kiütve a kezemből a zseblámpát. Félelmetesen végigmért, de ez nem tudott lelombozni, és a nyakába vetettem magam. Ismét megleptem ezért sikeresen fölülkerekedtem rajta. A fejem a nyakhajlatába fúrtam, és egyszerűen nem voltam hajlandó elengedni. Az én vámpírom. Tuti, hogy nem véletlenül van itt. Rá vártam.
Erőszakosan lefejtett magáról, majd felpattant, és szótlanul figyelt.
- Meg kellene hogy öljelek. –sziszegte
Ez egy kicsit kijózanított. Hátráltam egy lépést, ami őt láthatóan jobb kedvre derítette.
- Megölhetsz. De… - elhallgattam, mert egy érv sem jutott eszembe
- De mi? –kérdezte ingerülten. Szemében düh csillant.
- Mi van ha, én nem akarom, hogy megölj?
Oldalra billentette a fejét.
- És hogy fogsz megakadályozni, ha szabadna tudnom? –hangjában érdeklődés bujkált
- Mondjuk… Öngyilkos leszek?

Hangosan felnevetett, majd elkomorult.
- Erre sajnos, most nincs időm. Essünk túl rajta! –szavaitól felállt a szőr hátamon
Egy injekciós tűt vett elő, és azzal közelített hozzám.
-MI..mi ez? – dadogtam
Nem válaszolt, és biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok felébredni. Egyszerűen tudtam.
- Miért? –suttogtam, mikor már csak egy hajszál választott el kettőnket.
A fiú szemében fájdalom jelent meg. Számomra ez a remény egy szikrája volt.
- Mert szeretlek. –Olyan komolyan mondta, hogy majdnem elhittem neki.
- Miféle perverz szerelem az, ahol megöljük a szeretteinket? –kiabáltam
- Tudom, hogy ezt nem érted most. –mondta halálos nyugalommal –Egykor értetted. Boldogok voltunk. Egészen az átokig.
- Mi van? Milyen átokról beszélsz? –teljesen biztos voltam benne, hogy én sosem voltam ezzel a sráccal boldog. Most láttam életemben először.
- Igazán sajnálom. –elkezdte felém lendíteni a tűt
- Várj! –kiáltottam, és megfogtam a karját. Megállítottam a karját, kisebb erőfeszítésem nélkül. Szeme a házunkat figyelte, de tekintete üres maradt. –Kérlek! Csak hadd legyen egy jó estém…egy utolsó. –nyeltem egy nagyot, és éreztem, ahogyan könnycseppek csorognak végig az arcomon.
- Nem lehet, bármikor elkezdődhet. –csikorogta, bár már éreztem, hogy megadja magát
- Igazán nem kérek sokat. Ha tényleg szeretsz, akkor… -nem várta meg, hogy befejezzem a mondatot, hanem magához rántott, és keményen szájon csókolt.
Először meglepődtem, mert ilyenben még nem volt részem, de a testem automatikusan reagált, és én lehunytam a szemem. A testem az övéhez préselődött, a kezem körbefonta a nyakát, majd óvatosan a hajába túrt. Hallottam, hogy felnyög, és ez határozottan tetszett nekem. Elszakadt a számtól, de csak annyi időre, míg a fejét a homlokomnak támasztotta. Mindketten sűrűn vettük a levegőt, és ez nevetésre késztetett. Újra itt volt a szája, de most már nem csak a saját könnyeim ízét éreztem. Ebből a fiúból, annyi fájdalom áradt, ami megrémisztett.
- Hogy hívnak? –kérdeztem, mikor újra levegőhöz jutottam
- Karel. –mondta, és kibontakozott az ölelésből.
- Mi az átkom? –hangomat bátornak mutattam, pedig igazándiból rettegtem
- Egy jóslat.
- Milyen jóslat?
- Biztos vagy be…
- Igen –szándékosan félbeszakítottam, amitől mosolyra húzódott a szája, de csak rövid időre
- Jó. Hát tessék. : „Egy lány volt. Nem akart soha senkit sem bántani. Nem akart vért, és pusztulást látni. Nem akart élni. Mégis élt, és útját nem átallott a halál kísérni.”
A gyomrom görcsbe rándult a szavak hallatán, ugyanakkor egy kép kezdett el derengeni. Annyira déjá vu-m volt. Karel, igen ő volt. Régen nagyon, régen együtt voltunk. Talán össze is akartunk házasodni. De volt valaki, egy nő, akinek megtetszett Karel. Az a nő boszorkány lehetett, és… elszakított minket?
Már nagyjából emlékszem. Vajon hihetek-e benne?
Karel szeme fürkészett. Egy fekete tincse belelógott az arcába, mire ő ingerülten a fülé mögé igazította.
- Van rá mód, hogy ez az átok ne teljesüljön be?

Szomorúan megrázta a fejét.
- Muszáj megölnöm téged. Most.

Ezen kiakadtam.
- Hányszor öltél már meg eddig?  - nyugi Kayla, nyugi. Csak próbálj kompromisszumot kötni.

A szája megrándult, mikor kimondta a szavakat, amely egyben a halálomat is jelentette.
- Hatszor.

Azt hiszem, én kezdtem el zihálni, és hátrafelé lépkedni, mivel az arca egyre távolodott tőlem. Ő csak állt, és szomorúan nézte, a menekülési kísérletem. Majd hirtelen eltűnt, és a következő lépésemnél, már közvetlenül a hátam mögött termett. Egyik kezével átfogta a derekamat, megakadályozva ezzel a hátrafordulást. Meg fogok halni. Pedig ez olyan romantikus lenne.
- Újjá fogok születni ismét? –suttogtam
- Igen. És…
- És az lesz a sorsom, hogy állandóan, mikor betöltöm a 16-ot, te megölsz?
- Nem. Ez az utolsó, a hetedik halálod után megszabadulsz az átoktól. –ezt annyira tényszerűen mondta. Mintha neki kéne meghalnia… Hetedszerre…
- Te vámpír vagy, ugye? Mert, akkor, ha jól számolom 96 éves vagy…jelenleg.
- Igen, Sophie. –éreztem, hogy magához húz, és hirtelen rám törtek az emlékképek.
Az első halálom, közvetlenül az átok után. Sok embert megöltem, akaratom ellenére. 16. évemet töltöttem be, Karel pedig a 20.-at. Betegséget terjesztettem szét. Csak úgy áradtak a testemből a különféle járványok. Óhh.. Emlékszem, könyörögtem Karelnek, hogy öljön meg, és megeskettem őt, hogy ezt mindaddig folytatja, amíg el nem múlik az átkom. Még több emlékkép. Ez már fáj. Halálaim igen csúnya napjai. Karel arca fenyegetően nézett le rám, majd kést döfött a gyomromba. Áuuu. Volt olyan is, ahol lélekszakadva menekültem előle, de ő könyörtelenül üldözött, pont mint, ahogyan a horrorfilmekben szokták. Mindig megtalált, és kegyetlen pontossággal végzett velem.
Kirázott a hideg. Akarata ellenére is megfordultam.
- Karel. Emlékszem mindenre.

Hátrahőkölt.
- Tessék? Az képtelenség…
- Egyszerűen beugrott minden. Mindig nagy hatással voltál rám, nem emlékszel?
Képek ötlöttek fel bennem, az első életemből, és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott.
Átölelt, és láttam, ahogyan a tű a földre hullik. Kitéptem magam, és felkaptam a földről.
- Most nem. Ilyen közel a célhoz…- megpróbáltam a karomba szúrni, de ő kivette a kezemből.
- Hadd csináljam én. Fájdalommentes lesz, ígérem.
- Rendben. Hát akkor legyen. Türelmetlen fajta vagyok, és az, az újabb 16 év… Gyerünk! –hirtelen azonban, elfogott az aggodalom –De…ugye megtalálsz a következő életemben is?
- Persze. Nem tudsz lerázni magadról. –nevetett fel, amitől nekem is nevetnem kellett.
Még egyszer utoljára megcsókolt, majd éles szúrást éreztem a szívem felett.  Óhh, ez furcsa bizsergető. Lebénultam.
- Szeretlek. –motyogtam
- Én is.
Ernyedten feküdtem a karjában, mikor eljött értem a halál. Hívott, csalogatott egy irányba. Én pedig boldogan követtem az új életem felé, tudván, hogy 16 év múlva elkezdődik az én saját tündérmesém.


                                                           VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés