Csiszár Éva Anna

Bogyó

A hőség egyre tikkasztóbb volt. Már kora délután óta bújócskáztak az erdőben, ami tökéletes hely volt ehhez a játékhoz. Sok fa, bokor, hepe meg hupa tarkította, és rengeteg, jobbnál jobb rejtekhelyet kínált.

Kis hősnőnk egy nagy borókabokor tövében húzódott meg, és várta, hogy a hunyó megtalálja. Bogyó egy kicsike, sötét, bozontos hajú, szép, barna tekintetű tündérlányka volt, a fején pedig helyes kis hajpántot viselt. Szerette a fodros, csinos szoknyácskákat - most épp kék volt rajta - , és a fiús játékokat. Rengeteget fogócskázott, és ha valaki hajlandó volt, birkózott vele. Ezt szerette a legjobban. Mégis gyakran egyedül volt. Mint most is. Mennyi ideje kuksol már a bokorba, és úgy érzi, mindenki csak mellőzi.

- Velem is játszatok! - kiáltotta könyörgő hangon, kisandítva két, levéllel borított ág közül. De senki sem hederített rá.

- Engem miért nem kerestek sosem? - motyogta egyre szomorúbban.

- Jó, akkor el is megyek! - nyöszörögte sértődötten, azzal durcás arcot vágva, karba font kézzel elindult az ellenkező irányba, az erdő mélye felé.

Hamarosan már nem hallotta a többiek viháncolását, hiszen az volt a játék végén, mikor azt hitték, mindenkit megtaláltak. (Ezek szerint észre sem vették, hogy ő eltűnt?!) Bogyó egyes egyedül ballagott, az erdő pedig egyre rémisztőbbnek tetszett. Sötétebb és hűvösebb is lett. Bogyó fázni kezdett. Már nem a sértődöttségtől fonta karba kezeit, hanem hogy magát melengesse. Egy darabig elszórakozott azzal, hogy a saját leheletét figyelte a levegőben, de annyira nézegette a fehér felhőcskét, hogy nem is nézett a lába elé. Megcsúszott egy meredek, szürke kavicsos lejtőn, és egy mély gödörben találta magát. Ráadásul esés közben a vállát és a térdét is fölsebezte, jobb szárnya pedig eltörött. Megpróbált kimászni, de a lejtő túl meredek volt, az apró kövek pedig folyton visszagörögtek.

- Hahó!

- Hahóhahó...

- Valaki!

- Lakilaki...

- Segítsen!

- Gítsengítsen...

Rémülten, vékonyka hangon kiáltozott, de csak a közönyös visszhang felelt.Nagyon sokáig üldögélt a gödör mélyén, és már-már attól tartott, jön valamiféle szörny, és megtámadja - esetleg épp csapdának ásta a gödröt -, de nem jött. Félt, fázott, de nem sírt. Gondolkozott, hogyan menekülhetne meg, de a helyzet kilátástalannak tűnt. Már majdnem feladta, amikor meglátott az égen egy fényes pontot, ami egyre jobban közelített felé. Leereszkedett valahol messze, majd felszállt, és ismét közelebb jött, ott ismét leszállt, felemelkedett, közelített... Így ment ez sokáig, míg a pont lassan alakot öltött: csodaszép, a zöld minden árnyalatában pompázó, fénylő tollú madár volt. És Bogyó azt is látta, miért száll le folyton. Embereket - gyerekeket és felnőtteket egyaránt - emel ki ugyanolyan mélyedésekből, mint amilyenbe ő is esett. Ugrálni, és kiáltozni kezdett:

- Itt vagyok! Engem is! Engem is vegyél ki!

A magasból, valahonnan a felhők felől, lágy, mindent betöltő női hang szólt:

- Mindenki maradjon csöndben! Kérlek, legyetek türelemmel! - igaz, a tündérkislány nem hallotta, de még sok gödör volt, amiből kiáltottak kifelé az emberek.

Bogyó szót fogadott, csöndesen leült, és türelmesen kivárta, amíg a szép, zöld madár hozzá is elér. Akkor aztán leszállt, két erős lábával óvatosan megfogta a kislány vállait, és kiemelte a lyukból.

- Én a Türelem Madár vagyok. Vigyázz magadra Bogyó, és jó utat! Légy jó kislány!- mondta neki a madát, de hangja ezúttal nem a felhőkből, hanem a csőréből jött.

- Jó leszek. - bólintott a tündérke fáradt mosollyal, és tovább indult.

Nem túl messze, egy meredek sziklafalon, valahol a feje fölött egy barlang száját pillantotta meg. Talán arra hazajut... - gondolta, mert már igazán eltévedt, és félt egyedül. Nehézségek árán, hiszen megsérült, de fölkapaszkodott, és óvatosan, lépésről lépésre, egyre beljebb került. Mikor sok idő múlva hátranézett, rájött, hogy nagyon-nagyon mélyre merészkedett, hiszen már nem látta a kijárat fényét sem. Sötét volt, a kövek nyirkosak... vagy nem is, inkább nyálkásak voltak. Cipője már cuppogott valami ragacsos dologban. Maga előtt pedig, félig elsüllyedve ebben az undorító posványban, egy fiatal, felnőtt lányt látott. Már derékig elmerült, hátát a falnak vetette, szemét lehunyta - ájult volt. Bogyó ki akarta szabadítani, törte masnis-hajpántos kobakját, de semmi sem jutott eszébe. Kicsi volt, gyenge, és fáradt. Próbált közelebb lépni, de ő is elmerült bokájáig, majd a nyúlós anyagból karok kapkodtak lába és szoknyája felé.

- Jaj, jaj, hagyjatok! - sikítozta, mikor már tépték a ruháját.

De csak nem eresztették el. Hát hogy fogja így megmenteni a bajbajutott emberlányt? Itt fog megöregedni a barlangban ő is, és a lány is, hiszen Bogyó már nem bírta kihúzni a lábát sem. Gyengén és tehetetlenül térdre hullott, kezeivel próbálta csapkodni az undok és félelmetes karokat, és keservesen sírva fakadt. De láss csodát! A lányka tiszta, őszinte könnyeit nem bírták elviselni a kezek és a ragacsos maszlag, szépen visszahúzódtak, ő pedig kihúzhatta a lányt a száraz részre. Bogyó, a kis tündér átölelte az emberlányt, az arcát simogatta, úgy akarta felébreszteni. És amaz lassan ki is nyitotta a szemét.

- A nevem Bogyó! Én mentettelek meg! - újságolta büszkén a tündérke.

- Köszönöm szépen, Bogyó! Nagyot segítettél nekem. Gyere el hozzám!

Azzal az emberlány kézen fogta a kislányt, és elvezette saját házába, ami a hegy tetején állt. Megvendégelte, és azt mondta, amiért Bogyó ilyen bátor volt, ad neki egy ajándékot. Az pedig nem volt más, mint egy szép rajz. Az ő, hegytetőn álló házikóját ábrázolta.

- De ez nem akármilyen rajz ám, Bogyó! Ezzel nem csak egy képet adok neked, hanem valami nagyszerű dolgot is. A Képzeletet. Ha majd nagy leszel, és az iskolában megtanítanak írni, azt a sok szép verset, éneket és mesét, amit kitalálsz. Mert tudom ám, hogy szoktál meséket fabrikálni. Lesz majd sok-sok kitalált szereplőd, és soha nem leszel magányos. A Képzeleted veled lesz.

- Köszönöm! - mondta Bogyó, és megölelte az emberlányt.

Hiszen, mintha amaz kitalálta volna a lányka szomorúságának az okát: magányos volt. De így már nem lesz az.

- Én pedig - azzal Bogyó lecsavarta a nyakában függő apró üvegcse tetejét, - csillámport szórok rád, hogy te is tündér lehess, mert benned megbízom. De nem árulhatod ám el senkinek!

- Rendben, nem fogom, megígérem. De most már ideje hazamenned.

Végül a nagylány lekísérte a hegy aljára Bogyót, és megmutatta neki a hazafelé vezető utat. De mielőtt elváltak volna, még megölelték egymást, puszit nyomtak egymás arcára, Bogyó pedig tiszta, bizalmas és csöppet huncut tekintettel nézett a nagylányra.

- Mi most már barátok vagyunk ugye?

- Igen. - felelte amaz mosolyogva.

- És... Jó tündér légy! - búcsúzott el Bogyó integetve, és hazaindult.

Útközben pedig sok-sok mesét kitalált, verseket költött, és már várta, hogy megtanulja ezeket leírni. És örült, hogy van egy nagylány barátja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés