Barát a barátért

A közönség tombolt. A világot jelentő deszkákon állva rám tört az érzés, amit már minden előadó megtapasztalhatott. Mint minden alkalommal, most is éreztem az ereimben lüktető adrenalint, a gerincemen végigfutó borzongást. A reflektorok, melyek eddig elvakítottak, váratlanul lekapcsolódtak sötétségbe vonva a teret. Ez nem volt a tervben!

A kezeimet ökölbe szorítottam annak reményében, hogy így megszűnik a remegésem, de semmit sem ért. Nagy levegőt vettem, majd lassanként kifújtam. Az átláthatatlan sötétségen keresztül is éreztem, hogy a tömeg – ami ekkorra már teljesen elcsendesült – feszülten figyelt minden egyes apró neszre, mintha csak ez is a műsor része lenne. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán valami elkerülte a figyelmemet, és megbeszéltünk egy új kezdést, de ezt hamar el is vetettem, mert biztos voltam benne, hogy minden alkalommal figyeltem, és jól emlékszem, hogy mikor mit kell tennem.

Nem tehettem mást, vártam, hogy mi fog történni. Csupán pár pillanatig tartott ez, de úgy éreztem, mintha órák teltek volna el. Rossz előérzetem volt, és az utóbbi pár évben volt tapasztalatom abban, hogy a megérzésekre mindig hallgatni kell. De még ha tudtam is, hogy valami nem várt, valami nagyon rossz fog történni, erre az egyre teljesen biztos, hogy még csak nem is gondoltam.

Az ablaküvegeket verte az eső, a szél hangosan süvített, de még ebben a zajban is könnyedén meg lehetett hallani azt a hatalmas robajt, amivel a golyó a mellettem lévő fagerendába fúródott. Rögtön odakaptam a fejem, ahol a tettest gyanítottam, de már csak egy csillogást láttam, ahogy az elkövető eltette a fegyverét. További másodpercek teltek el így, szinte tapintható volt a légkörben a feszültség, és a rémület, ami mindenkin érezhető volt – mint valami rossz betegség, úgy ölelt minket körbe. Éreztem, hogy a tettes még mindig ott van, ahol eddig is állt. Nem tudom, hogy mire várt - talán egy jelre a bűntársától -, sem azt, hogy meg e sérült valaki – mert a titokzatos idegen bizonyára hangtompítóval látta el a fegyverét, hogy csak akkor lehessen hallania lövést, mikor márt eltalált valamit, vagy valakit.

A színház csendjét egy halk kopogás törte meg, abból az irányból, ahol őt sejtettem. Kettő hosszú, és egy rövid. Akaratlanul is egy régi emlék jutott róla eszembe.

- Figyelj, szerintem ez így nagyon nem jó! – fordult a barátjához töprengve egy tizenéves fiú.
- Mi? – Barátját látszólag nem érte különösebb megrázkódtatás az előbbi eset után. Ő már rég megszokta, hogy a beszélgetéseit bárki kihallgathatja, főleg, ha az, az osztályterem kellős közepén történik.
- Tudod azt te is! Hogy bárki hallja, amit mondunk. Mit csinálunk akkor, ha valami nagyon fontosat kell mondanunk a másiknak, de úgy, hogy más ne értse?
- Odamegyünk hozzá, és a fülébe súgjuk – vigyorgott. Még mindig nem értette, hogy a másik mire akar kilyukadni, de ha tudta volna, akkor is inkább tovább idegesítette volna.
- Tegyük fel, hogy nincs rá lehetőség.
- Akkor… Írunk neki egy sms-t.
- Jó, látom nem érted. Arra gondoltam, hogy egy különleges jelet kéne kitalálnunk a legfontosabb dolgokra, amiket csak mi ismerünk.
- Például, hogy ha találkozni akarunk a másikkal ugyanott, egy óra múlva, akkor két hosszú, és egy rövid kopogás? – találgatott a barna hajú.

- Pontosan!

Továbbra is feszülten figyeltem oda, ahol őt sejtettem, még ha úgy is gondoltam, hogy lehetetlenség meglátnom. De úgy tűnik, mégsem volt olyan profi, mint amilyennek eddig mutatta magát. Hirtelen villám csapott át az égen, egy pillanatra megvilágítva az egész színházat. Ő is észrevette, ezért rögtön elfordult, hogy az arcán ne lássa senki, de egy valami mégis feltűnt. Egy sárkány alakú tetoválás a jobb karján. A bal kezem a jobbra tettem, s szinte éreztem alatta a pontosan ugyanolyan tetoválást.

- Őrültség – rázta a fejét a barna hajú barátja esztelenségét látva. –Nincs semmi értelme, Carter.
- Dehogynem! – felelte Carter felháborodva. – Egy tetoválás sok mindenre jó, többek közt arra is, ha valamiért sokáig nem találkozunk, akkor később ezzel tudjuk megismerni a másikat. Hidd el, Mike, megéri.
- Én inkább visellek el minden nap…

Ekkor már tudtam, hogy semmi kétség, ő az. A lámpák ekkor feloltódtak, de neki már nyoma sem volt. Csalódottan néztem a hűlt helyét, holott tudtam, hogy egy óra múlva újra látjuk egymást. Körülnéztem a teremben sebesülteket látva, de rosszabb történt, mint azt valaha gondoltam. Amy nem volt sehol.

Carter unottan bámult ki a terem ablakán. Az eső szakadt, ahogy az elvárható volt Londonban. Nagyot sóhajtott, majd Mike-hoz fordult.
- Hallottam, hogy találkozol Amy-vel.
- Mi? Nem… dehogy! Én? – dadogta.
- Igen, te, és ne tagadd, a saját fülemmel hallottam – vigyorgott – pedig két napja még azt mondtad, utálod. Azt hittem, én vagyok az, aki odáig van érte.
- Sosem értem, hogy vagy képest ezt ilyen egyszerűen kimondani. Különben sem vagyok odáig érte, csak úgy gondolom, hogy kedves.
- Aha, persze…

Amy jó barátunk volt, és kisebb-nagyobb megszakításokkal már, de öt éve járunk. Minden egyes előadásomra eljött eddig, egy sem volt, amit kihagyott volna.

Rögtön tudtam, hogy mi miért történt, de azt az egyet nem értettem, hogy miért éppen most? Mikor Carter négy évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, senki sem tudta az okát – rajtam kívül. Nem árultam el senkinek, hogy azért ment el, mert összevesztünk Amy-n, sem azt, hogy megesküdött, egyszer még visszatér, s akkor már ő lesz az, aki előnyben részesül. Azóta is minden egyes nap azzal a tudattal ébredtem fel, és feküdtem le, hogy az egykori legjobb barátom, akiben mindig megbízhattam, s aki még a legnagyobb hibáimat is elnézte, épp bosszún töri a fejét, hogy miként tehetne nekem keresztbe.

A lámpák feloltódásával a tömeg oszolni kezdett, miután bejelentették, hogy az előadás elmarad. Én voltam a egyetlen, aki még mindig ott állt a színpad közén, távolba meredő tekintettel, megkövülten. Csak távolról érzékeltem a hangokat, amint azt kiáltják nekem, hogy siessek, és menjek ki, mert mindenki veszélyben van. Tudtam, hogy a többiekért nem kell aggódnom, én leszek az egyetlen, akinek ezen a napon baja esik. Négy teljes évem volt rá, hogy belegondoljak, mi lesz ezután, de a megfelelő szavakat még most sem találom. De az a nyugodtság, amit éreztem, teljesen más volt minden más eddigi érzésemnél. Azt hiszem, még sosem tapasztaltam ilyet.

A színház kiürült, én pedig az egyik függöny mögé elbújva figyeltem, hogy oltódik le a lámpa, és tűnik el az utolsó ember is. Halálos csend volt, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül – Carternek is itt kell lennie valahol, ahogy Amynek is.

A távolból halk lépteket hallottam, és jobban megfigyelve rájöttem, hogy két emberé az. A szememet lehunytam, mély lélegzetet vettem, s csak ezután léptem ki a függöny rejtekéből. Az első, amit megpillantottam, az egy dühös szempár volt – az a szem, amit már oly rég nem láttam, s most, mikor újra megpillantottam, teljesen kialudt benne az a fény, amit régen mindenki annyira tisztelt benne. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, ő már nem az az ember, aki valaha olyan jó barátom volt.

Magam is meglepődtem a hirtelen belém áramló erőtől, és önbizalomtól, melynek hála közelebb tudtam menni hozzá. Két kezemet felemeltem, mutatva, hogy teljesen védtelen vagyok, majd mély hangon megszólaltam.
- Csak tessék, lőj le! – Megszólalásom után egy pillanatot sem habozott, azonnal megszorított a kezében a fegyvert, és lőtt… de nem azt találta el, akire én számítottam. Minden egy tizedmásodperc alatt játszódott le, még csak arra sem volt időm, hogy felfogjam az egészet. Láttam, ahogy elsütötte a fegyvert, ahogy azt is, hogy a golyó felém repül, de azt már csak később fogtam fel, hogy kihez is tartozott az a vörös hajzuhatag, ami végigsimított az arcomon, s végül a tulajdonosával együtt összerogyott a földön.

Mind a ketten ijedten néztünk Amyre, aki véresen feküdt a földön – alig volt benne élet, ezt bármiféle vizsgálat nélkül meg tudtam állapítani.
- Sajnálom. – Alig kapott levegőt, de még az utolsó erejével is küzdött azért, hogy kimondhassa azt, amit akar. Éreztem, hogy akaratlanul is ökölbe szorul a kezem, és könnyek futnak végig az arcomon. Nem bírtam megszólalni, ahogy Carter sem – remegve hallgattuk, mit mond. – Minden az én hibám. Ha én nem lennék, ti sem vesztetek volna össze, és ma Carter ülhetett volna az én helyemen a színpad előtt. Kérlek titeket, hogy bocsássatok meg nekem ezért. Kívánom, hogy most, hogy nincs semmi, ami miatt haragban kéne lennetek egymással, béküljetek ki – és feledjétek el, hogy valaha léteztem.
- Nem! – Az egész terem visszhangzott Carter kiáltásától. Rá sem kellett néznem, úgy is tudtam, hogy az ő válla is rázkódik a sírástól. A hangjában nem volt semmiféle örült hajlam, mintha csak felnyílt volna a szeme abban a pillanatban, hogy látta, célt tévesztett. – Sajnálom… Bolond voltam, nem tudtam elfogadni, hogy nem engem választottál, holott gondolhattam volna, hogy nem, egy olyan embert fogsz megszeretni, aki képtelen arra, hogy mások boldogságának örüljön.
- Te nem ilyen ember vagy, Carter! Mindenki követ el hibákat, amiket később megbán, de ha ott a bűntudat a szívedben, akkor biztos lehetsz benne, hogy még nem vesztél el teljesen, még ott van benned az a jó ember, akit mindenki annyira szeret.

Az utolsó szavakat már csak suttogva mondta el, utána a feje hátracsuklott, a szemét lehunyta. Míg én rögtön odarohantam hozzá, Carter a telefonja után kapott, hogy felhívja a mentőket.

****

Ahogy az alkonyati tenger hullámait nézem, mindig ez a nap jut eszembe róla. A nap, mikor elveszítettem, s visszakaptam valami fontosat. Ezelőtt sosem gondolkodtam el arról, hogy az élet igazságos e, vagy sem, de akkor, s ott rájöttem, hogy ha valamit vissza akarok kapni, ahhoz nagy árat kell fizetnem – lehet, hogy több évi várakozás ez, vagy hosszú szenvedés, de az is lehet, hogy egy barát visszakapásához csak egy másik elvesztéséért cserébe lehet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés