A koncert

            A közönség tombolt. A világot jelentő deszkákon állva rám tört az érzés, amit már minden előadó megtapasztalhatott. Mint minden alkalommal, most is éreztem az ereimben lüktető adrenalint, a gerincemen végigfutó borzongást. A reflektorok, melyek eddig elvakítottak, váratlanul lekapcsolódtak sötétbe vonva a teret. Ez nem volt a tervben.

            Nem mertem megmozdulni, nehogy leessek a színpadról. Pedig ismertem a környezetemet. A nap 24 órájában próbáltunk. Hátam mögött a dobos ült, két oldalt meg a gitárosok játszottak. Mármint gitároztak volna, de áram hiányában ez nem valósulhatott meg.

Előttem úgy kétlépésnyire a mikrofon állt.

A közönség zúgolódott. Még csak egy számot adtunk elő. Nagy idegességemben suttogva szólítgattam egyik barátnőmet, aki a világításért felelt.

            - Chatline, Chatline segíts!

            - Nem tudom, mi történt. – hangzott a válasz.

            - Most mi lesz?

            A következő pillanatban ismét minden a régi volt. A reflektoroktól, nem láttam semmit, ami kicsit idegesített. Körbepillantottam, a kétségbeesett pillantásokkal találkoztam. Azonban megakadt valakin a szemem, barátnőm bíztatóan mosolygott.

            - Élj a lehetőséggel! – suttogta.

            A nézők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Pedig nem számítottam hírességnek. Egy albumom jelent csak meg. Ez a felkérés úgy jött, mint a vízözön, egy hetet kaptunk a felkészülésre. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet.

A második „sláger” előtt átöltöztem. A fekete ruhámat és cowboy csizmámat, vörös szoknyára és szandálra váltottam. Szőke hajamat laza kontyba kötöttem. Ezután következtek a sminkesek. Kis púder, szemhéjfesték…

            Irány a színpad. A számok egymás után következtek. Összesen tizenkét dal volt a listánkon, a hatodik után rövid szünetet tartottunk. Mindenkit az incidens érdekelt.

-         Mi történt az első számnál? – kérdezte a dobos.

-         Nem tudom, de remélem nem fog megismétlődni. –hangzott az egyértelmű válaszom.

-         Akkor sorba megyünk, ahogy próbákon?

-         Igen, remélem, az utolsó számhoz minden be van állítva, azt nem ronthatjuk el.

-         Persze, minden kész. – mosolygott Chatline.

            A szünet véget ért. Következett a második felvonás. Negyedik, vagy ötödik húr, F vagy É hang, nem mindegy, de itt a tömeg akkor sem venné észre, ha mindegyik hangot elrontanám.      

            Utolsó szám, ez mindent eldönthet. Nem ronthatom el. A többiekben tökéletesen megbíztam, de magamban nem. Az a tipikus nyuszi vagyok, ha tíz évvel ezelőtt valaki az állítja, hogy ennyi ember előtt fogok énekelni akkor, kinevetem, sőt őrültnek hittem volna.

            Két perc és vége, gitárszóló, majd leraktam a hangszerem. A finálé a következőképpen zajlott egy mesterséges vízesést készítettek, ami alá álltam és így énekeltem el az utolsó versszakot.

            Vége lett a koncertnek, elköszöntem, vizes ruhában, meghatódottságtól elérzékenyülve álltam a reflektor fényében.

            Valami csipogást hallottam. Kinyitottam a szemem, otthon voltam az ágyamban. Kedvenc pizsamám volt rajtam, ami egy bordó és fekete kockás nadrágot és egy fekete pólót takart. A sötét helységben a foszforeszkáló ébresztőóra világított. Öt óra negyvenöt. Ez csak egy álom volt, kár érte, pedig nagyon valóságosnak tűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés