A hírnév zsákutcája

2009. szeptember 26.

A közönség tombolt. A világot jelentő deszkákon állva rám tört az érzés, amit már minden előadó megtapasztalhatott. Mint minden alkalommal, most is éreztem az ereimben lüktető adrenalint, a gerincemen végigfutó borzongást. A reflektorok, melyek eddig elvakítottak, váratlanul lekapcsolódtak sötétségbe vonva a teret. Ez nem volt a tervben!

– Francba – nyögtem annak tudatában, hogy a mikrofon a kezemben garantáltan nem működik. Döbbent moraj futott végig a termen, majd kiabálás és suttogás zaja vegyült a lábam előtt. Mivel abban reménykedtem, hogy a karbantartók perceken belül megoldják a problémát, unottan babrálni kezdtem a karkötőimmel. A színfalak mögül kiszűrődő hangokból tisztán kivehettem, amint a főszervezők szaladgálnak és hangosan szitkozódnak, ezért úgy döntöttem, nem kérdezek semmit, csupán várok.

Az ezután következő események leírhatatlan sebességgel peregtek. Hallottam, amint határozott léptek indulnak felém balról, ezért ösztönösen arra fordultam, hátha az egyik karbantartó akar értesíteni arról, mik a további teendők. Tettem azonban elhaló sikolyba fulladt, mert az illető zsákot húzott a fejemre, és vállára dobva kirohant velem a csarnokból. Csak a hőmérséklet változásából tudtam megállapítani, hol járhatunk éppen, így biztos voltam abban, hogy elrablóm ügyesen kicibált engem az épületből anélkül, hogy akár bárki nyakon csípte volna futtában. Sikoltanom kellett volna, de a dohszagú szövet minduntalan a számba préselődött, így levegőt is alig kaptam.

Mellettem egy kocsiajtó nyílt a hűvös éjszakában, és bedobtak a hátsó ülésre. Ketten voltak, ebben biztos vagyok, mivel néhány halk szót váltottak egymással az ajtóban, miközben kapálózó, fekete műkörmös kezeimet hihetetlen tehetséggel lefogták és megkötözték – mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem voltak ismerősek a számomra. Az elhatározástól fűtve (no meg attól, hogy ha feltartóztatom őket, a rendőrség hamarabb utolér) összekötözött öklömmel megpróbáltam az egyiküket képen vágni, de az utolsó, amit éreztem, csak egy kemény ütés volt a tarkómon.

2009. szeptember 28.

Már két napja autóztunk, s az egyetlen jó az egészben, hogy már lehúzták fejemről a dohszagú rongyzsákot – habár ez egyáltalán nem nyugtatott meg. A két elrabló rusnya és rettenetesen csóró népség, sőt, végtelenül modortalan. A szerencsém csak az, hogy ha meg akartak volna erőszakolni, már megtették volna. Úgy tűnik, egészen más a szándékuk… amiből én szeretnék kimaradni. Hiányzik apu és a többiek, és várom már, hogy a nyamvadt rendőrség elkapja azokat a büdös görényeket. Sőt, jöhetnek a kommandósok, az FBI és a tengerészgyalogosok is!

2009. szeptember 30.

Ma a régi tragacshoz lépett egy harmadik rondaság, és lepasszolt nekünk egy nagy zsák mekikaját, amit leginkább a két marha fogyasztott el, de nekem is adtak belőle egy keveset. Már ötletem sincs, hogy mit akarhatnak tőlem, pedig jó sokszor elküldtem őket a fenébe emiatt, mégse zavartatják magukat. Legszívesebben kikaparnám a szemüket, ha nem lenne annyira megvalósíthatatlan megkötözött kezekkel.

2009. október 1.

Be kell vallanom, a tudatlanság egy idő után egyre idegesítőbb méreteket ölt. Bár még mindig hozom a rocker-formám, kezd egyre inkább meginogni az önérzetem. Mit akarnak ezek tőlem? Hova megyünk?

Mi lesz, ha soha nem látom viszont apát?

Azt hiszem, sírni fogok…

2009. október 5.

A puszta közepén jártunk úgy este 8 tájékán, mikor a roncs furgon végre megállt. Azt hittem, vécészünetet tartunk, ahogy azt minden harmadik órában szokás volt utunk során (ilyenkor mindig felváltva mentek ki, nehogy szem elől veszítsenek), de most más történt. Egyszerűen fogtak, levágták rólam a köteleket és kilöktek a kocsiból.

A fejem hangosan koccant a földdel, mikor leestem, és meghemperegtem a dús fűben; emiatt egy pillanatra elszédültem, de mikor felpillantottam, és megláttam a gyönyörű holdfényben fürdő tájat, hirtelen megrészegedtem a függetlenség édes ízétől. Végre nincsenek rajtam kötelek! SZABAD VAGYOK!

Az érzés azonban, (ahogy a fejem is kitisztult az esés után egy perccel), elmúlt, és felváltotta a hontalanság érzése, a kétségbeesés és a tehetetlenség. Ott ültem a hideg éjszakában, a legközelebbi úttól… nem is tudom felmérni, hány kilométerre. Sötét van és hideg. Baromira éhes vagyok.

Leültem a fűbe, és felhúztam a térdemet, majd előre-hátra ringatózva gondolkodni kezdtem. Reméltem, hogy hamarosan meglátom apa fekete BMW-jének fényszóróit, sőt, annyira koncentráltam a távoli emlékre, hogy a látomásom valóra vált. Két lámpa világított a szemembe, két messzi fénypont… Már szinte hallottam apu kocsijának halk motorját…

Ekkor tudatosult bennem, hogy már percek óta egy távoli ház fényeit bámulom. Ahol pedig távoli ház van, ott vannak emberek, továbbá telefon, amin elérhetem aput!

A boldogság újra feltámadt bennem, ahogy felálltam, és nekivágtam a rengetegnek, folyamatosan a fénypontra fókuszálva.

2009. október 6.

Kora reggelig baktattam a pusztán, és bár fáztam, melegséggel töltött el, mikor azon gondolkodtam, mit mondok majd, ha betoppanok a faluba. Abban biztos voltam, hogy mindenki megismer, hiszen rocksztár vagyok!

Mikor már egész közel voltam a kis házikóhoz, ami egy kopott földút mellett, egy alig néhány száz fősre vélt lakosságú aprófalu mellett állt hívogatóan, meggyorsítottam lépteimet, hogy kivehessem a rajta lévő színes feliratokat.

VENDÉGLŐ, állt rajta nagy, sárga, kövér betűkkel. Úgy gondoltam, egy ilyen helyen biztos van telefon, amin felhívhatom apát, ezért gondolkodás nélkül nyomtam le a fagyos kilincset, és toppantam be a kis kávézóba.

– Jó napot – köszöntem rá magabiztosan vigyorogva a pultnál álló eladóra, aki éppen csészéket mosogatott, és hogy nyomatékosítsam belépőmet, bőrcsizmámmal menőn toppantva felvettem a rockerpózt.

A férfi felnézett munkájából, végigmért, majd felvont szemöldökkel mondta:

– Jó napot, kisasszony – hangjában gunyoros nevetés bujkált, amit nem tudtam mire vélni, mivel semmi szórakoztatót nem láttam magamon. Egy rocksztár ruháját viselő menő csajszi voltam, arról nem is beszélve, hogy a mászkálástól meglehetősen piszkos lettem, és a sírástól elkenődött a sminkem. Hogy jól lássa, milyen sértődött vagyok, elrobogtam a fogasok mellett, és felültem az egyik asztal szélére, menőn lógázva csizmás lábamat.

– Szükségem van egy telefonra – vetettem oda.

– Sajnálom – vágta rá a férfi meglehetősen udvariatlanul. Nem értettem: mit sajnál ez?

– Tessék? – kérdeztem vissza meglepetten, amitől megint vigyorogni támadt kedve.

– Itt nincs telefon. Nem látja? – a férfi unott kézmozdulattal mutatott ki az ablakon, mintha a vaksötétben bármit is látnom kellett volna. – Erre semmilyen vezeték nem fut, csak víz van meg gáz, az is a föld alatt.

– U… úgy érti…? – kezdtem el az ámulattól dadogni. – Itt nincs se tévé, se internet, se áram?

– Így is lehet mondani – az öregember innentől már rám se pillantott, csak mosogatott tovább. A tényektől hosszú hallgatásba borultam. Talán Dél-Amerikáig vittek autóval? Egyáltalán ennyi idő alatt el lehet érni odáig?

– Elnézést, hol vagyunk most? – tettem fel az újabb, a pasas számára idegesítő kérdésemet.

– Shermanville-től jónéhány kilométerre, a falunk szélén.

– Úristen! Hogy jutok haza Oklahomából? – kétségbeesésemben kezeimet kezdtem tördelni, amin a vénember már nem bírta türtőztetni amúgy is kikívánkozó nevetését.

– Kansas-ben vagyunk, kisasszony.

– Vagy úgy! – használtam a nagypapámtól tanult kifejezést, mivel tudtam, hogy valami műveletlen, és a médiától elzárt idős bácsikával állok szemben. Azt se tudta, ki vagyok! Már éppen vallatóra fogtam volna, mikor ő törte meg előbb a csendet, idegesen pislogva a lassan fénybe boruló kis falura.

– Kisasszony, ha beszélgetni jött ebben a maskarában, megkérném rá, hogy távozzon. Nem szeretném, ha holmi csavargók szaladgálnának itt, mikor más tisztességes ember…

– Nem vagyok csavargó! – kiáltottam közbe, dühösen csapva öklömmel az asztalra, amiért hihetetlenül megfájdult, és a számba kellett gyömöszölnöm. – Kévev, csak ed tevefont…

– Mondom, hogy itt NINCS telefon! – a férfi a kezébe ragadott egy seprűt, és elindult felém. Ez elég volt ahhoz, hogy jobbnak lássam távozni, bár tudtam, így még mindig étel nélkül maradok, a gyomrom pedig már veszélyesen korgott. Gyorsan rohantam ki az ajtón, és olyan erővel csaptam be magam után, hogy a csilingelő belépésjelző hangjába odakinn a fülem is belesajdult. Hát jó…

Hevesen káromkodva robogtam le a bolt lépcsőjén, és figyelmetlenségből nekiütköztem valakinek. Fejünk fájdalmasan összekoccant, és mindketten ösztönösen hátraugrottunk. Egy velem egyidős, langaléta, vékony és piszkos sráccal találtam szemközt magam, aki – bár látszott rajta, hogy rá inkább illik a „csavargó” jelző, mint rám – vidáman mosolygott.

– Ú, bocsi – nyögtem a fejemet tapogatva. – Nem figyeltem…

– Semmi gáz! – a fiú tett hátra egy lépést, hogy ne kelljen a már megtörtént balesetnél tovább szimatolnom a korán sem illatos ruhatárát. – Nem szédülsz?

– Nem, jól vagyok – mentegetőztem, miközben láthatatlanul a fiút méregettem. Arra gondoltam, én is hasonlóan nézhetek ki, csak rockerruhában… nem csodálom, hogy olyan nevetségesen mutattam a pultos pacák szerint: végtére is igaza volt.

Most, hogy meghiúsult a tervem, és még a saját ellentétes nemű képmásomat is látnom kellett, teljesen elfogott a szomorúság. Lerogytam a lépcsőre, és már azt sem bántam, hogy megfagy a fenekem. Arcomat tenyerembe temetve szipogni kezdtem.

A fiú, akiről már közben meg is feledkeztem, nem szerette volna, ha elkeseredem, ezért megérintette a vállam, és a kávézóra mutatott.

– Kérsz valamit? Éhes vagy?

– Igen, de nem rabló – morogtam rá akaratlan ellenszenvvel.

– Nem jókedvből lopunk, hanem mert éhesek vagyunk – a srác rám kacsintott, és a fülemhez hajolt. – Háromra! Egy… kettő… három! – Azzal beszáguldott a kávézóba, felmarkolt egy zacskó süteményt, és már ki is rohant vele. A pultos szentségelve rohant utána azzal a seprűvel, amivel már engem is fenyegetett, de a fiú sem volt rest. A férfi arcára csapta az üvegajtót, majd felrántott a lépcsőről, és futni kezdtünk a hajnali ködben.

2009. október 7.

Ezen a napon új barátokat szereztem. Nathan (így hívják újdonsült társamat) elvezetett engem azokhoz, akikkel közös életet folytat. Ők sajnos nem házban laktak, hanem a kisvárosi sikátorok sötétjében ütöttek tanyát, de kifejezetten kedvesek és adakozók voltak. Aznap este összesen négyen ültünk az újságpapírokkal táplált tűz köré. Velem szemben foglalt helyet a drága Nathan, mellette, bal kézre tőlem Madison (ő egy árva lány volt, nálam két évvel idősebb, már többször is megverték), jobbra pedig a drága Sophie nagyi. A vékony hölgy már a hatvanas éveiben járhatott, beteg volt, mindene sajgott, és emellett még éhezett is.

Amikor először találkoztam velük, azt hittem, bolondnak fognak nézni, de nem tették. Hihetetlen, mennyire elfogadóak, és milyen könnyen tudomásul vették, hogy rocksztár vagyok. Itt nem jártak pletykalapok, ennek ellenére elhitték a mivoltomat – persze egy feltétellel, ha néha szórakoztatásból énekeltem nekik. A hangom már kezd átalakulni, örökké rekedt vagyok a hidegben összeszedett torokgyulladás miatt, de ennek ellenére szívesen hallgatnak.

Ellátnak élelemmel, segítenek, ahol tudnak. Kár, hogy olyan állapotba kerültem, ahol már nem tudok telefonhoz jutni, s különben is, ha kilépek az utcára, az emberek kinevetnek, megdobálnak. Félek, és csapdában érzem magam, sőt, valószínűleg meg is tébolyodtam volna, ha nem lenne ilyen kellemes a társaság.

2009. október 10.

Ahogy beköszöntött a hideg, egyre betegebbek vagyunk, és egyre jobban félünk. Már nem tudunk magunknak elég meleg fészket készíteni, és ki se tudok lépni a rejtekhelyemről, hogy segítséget keressek. A kóbor kutyák odakinn széttépnének.

Jöjjenek már a rendőrök…

2009. október 11.

Sophie nagyi meghalt… Félek. Nagyon félek. És fázom. Éhezem.

Rendőr sehol, de menekülni akarok.

Segítség…

2009. október 15.

Találkoztam ma egy rendőrrel, de megvert, és az arcomba röhögött. Legalább csukjon le, hiszen ott legalább fűtenek!

A lábam eltörött, nem tudok járni… Sajnos kevesen tudják, hogy az ilyen emberek számára ez egyelő a végzettel.

2009. október 17.

A lábam egyre rosszabb állapotban van, a kórházban pedig nem akarnak segíteni. Arra gondolok, hogy mi volt jó a rocksztár-létben. Talán… nem is tudom. Hogy kaptam ételt és italt. Hogy tető volt a fejem felett. Hogy volt családom.

Hogy volt életem…

Egész nap sírok, mert mindenem fáj. Bár Madison és Nathan a dalaimmal próbálnak szórakoztatni, amit korábban még én énekeltem nekik, sajnos ez kevés lesz ahhoz, hogy tűrjem a kínt és elviseljem a gondolatot: Sophie nagyi halála után én vagyok a leggyengébb láncszem. A korán érkezett tél hidege jégként karmolgat végig, és folyamatosan arra gondolok, mikor jönnek már a rendőrök, és persze a fekete BMW, amit apu vezet…

Nemsokára jönniük kell.

Addig is alszom egy kicsit…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés