A dallam csókjai

A közönség tombolt. A világot jelentő deszkákon állva rám tört az érzés, amit már minden előadó megtapasztalhatott. Mint minden alkalommal, most is éreztem az ereimben lüktető adrenalint, a gerincemen végigfutó borzongást. A reflektorok, melyek eddig elvakítottak, váratlanul lekapcsolódtak sötétségbe vonva a teret. Ez nem volt a tervben!
A testemben mintha megfagyott volna a vér. A történések lelassultak körülöttem – én legalábbis mindent lassítva érzékeltem. A közönség tovább őrjöngött, tudomást sem véve a történtekről. Valaki megérintette a hátamat, majd a vállamat. Meleg, puha kezek voltak.
- Mi a…? – a szavakat belém fojtotta egy édes csók.
A közönség tombolása és a hátam mögött a refrént tovább játszó zenekar dobhártyarengető hangereje eltompult, majd teljesen kilépett a tudatomból. Csak én, a csók és a sötétség voltunk. A csók, amely egyre édesebb és hevesebb lett, amint visszacsókoltam. A mennyekben éreztem magam, képzeletbeli szárnyaim nőttek és éreztem az arcomat simogató szelet, amint a felhők között repülök egyre magasabbra és magasabbra…
Kiejtettem a kezemből a mikrofont és előrekaptam; meg akartam ragadni azt, aki ezt tette velem, aki a felhők fölé emelt. Megragadni és soha el nem ereszteni.
A mikrofon sípolva csapódott a lábam elé és hirtelen fény gyúlt. Elvakított a fehérség, azt sem tudtam, hol vagyok. A csók… felhők… sok-sok ember… fellépés!
Villámgyorsan lehajoltam a mikrofonért és felkaptam.
- Óhóóó! – üvöltöttem vigyorogva a rajongóknak. – Úgy látszik, a tűzijáték elmarad! De cserébe eljátsszuk a kedvenc dalotokat, ugye fiúk? – És a zenekarom felé fordultam. Mindenki mosolygott. Egy pillanat alatt nem tudtam felmérni, hogy valamelyikük ajka nem csillog-e a szájfényemtől. Biztos voltam benne, hogy köztük van, akitől a csókot kaptam. Dave… bárcsak Dave volna az! Visszaperdültem a közönség felé.
- Melyik a kedvenc számotok? – üvöltöttem, és mint aki energiatúltengésben szenved ugrottam egy hatalmasat, majd az embertömegre mutattam. – Na, melyik?
A tömeg őrjöngött, a kedvenc dalok címei összeolvadtak egymással – ezt előre sejtettem. Elkacagtam magam.
- Ejnye-ejnye! Akkor az én kedvenc dalocskám következik!
A tömeg tapsolt és sikítozott. Felesleges volt a fiúk felé fordulnom: tudták, hogy melyik zeneszámra gondolok. Jess, a dobos már el is ütötte az első hangokat, megszólalt a gitár, én nagy levegőt vettem és kiabáltam:
- Ki szereti még ezt a dalt? Csak ennyi? Majd mindjárt mindenki szeretni fogja! Hajrá fiúk!
És már énekeltem is. Teljes bedobással, mintha az izzadságcseppek, amik a homlokomon gördülnek lefelé, nem is léteznének, mintha a tüdőm végtelen tágas lenne, hogy a hangokat a legjobban és a legtovább tudjam énekelni. Fergeteges hangulatban telt el további másfél óra.
Mikor lesétáltunk a színpadról, Dave magával hozta a gitárját és járóbotként használta. Jess és Noel röhögve csapdosták hátba, aztán fáradtságukról megfeledkezve felkapták Dave-t és a vállukra ültették.
- Jó voltál, Újfiú! – üvöltötte Noel, mert itt, a színfalak mögött még mindig erősen hallatszott a közönségünk tapsa és ovációja.
- Elsőre nem rossz! – kiabált fel Jess a vállán ülő Dave-nek.
Újfiú melle dagadt a büszkeségtől a kimerültségtől rogyadozó válla alatt. Rám pillantott. Elmosolyodtam és feltartottam a hüvelykujjamat. Dave száján még szélesebb lett a vigyor.
- És ezt meg fogjuk ünnepelni! – folytatta Noel, aztán felém fordult. – Buli lesz, hugica!
Ledobta Dave-t a válláról és átkarolta a derekamat. Elindultunk, de azért még hátranéztem: Jess elkapta Dave-t és vihogva követtek minket. Miután megköszöntük a sok gratulációt, amit az arénából kifelé menet kaptunk, beszálltunk a limuzinba, amiben Dave velem szemben foglalt helyet. Az autó lassan kigördült a hátsó parkolóból.
- Noel, hallod a húgod rendesen megijedt! – röhögte el magát hirtelen Jess.
- Mi van? – emelkedett ki a süppedős ülésből Noel, oroszlán módjára, aki a családját védelmezi. – Mi van Nickivel?
- Eldobta a mikrofont, amikor áramszünet volt – nevetett tovább Jess, de most már kicsit visszafogta magát.
- Kicsúszott a kezemből, amikor hátrafordultam, hogy megnézzem, mi van veletek! – csattantam fel. – Nem vagyok ijedős kislány, oké?
Megcsíptem a mellettem ülő Jess karját, mire Noel és később Jess is nevetni kezdett. Dave felé fordítottam a fejem, hogy megnézzem a reakcióját. Szőke hajának néhány tincse az arcába lógott, amitől igazán sármosnak tűnt. Zölden csillogó szemeivel engem szuggerált és közben mosolygott. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk A szívem vad, eddig ismeretlen ritmusú kalimpálásba kezdett. Elpirultam.
- Nicki, holnapután Las Vegas! Fel tudod ezt fogni? – Jess elkapta a kezemet és megszorította. Kénytelen voltam elfordulni Dave-től.
- Imádom ezt a turnét! – sikítottam és elkezdem a kedvenc dalomat dobolni a térdemen. Jess azonnal csatlakozott hozzám, vagy fél percig tomboltunk kettesben, míg végre Noel és Dave abbahagyták a nevetést és beszálltak az őrült magánszámunkba.
Fél óra múlva a limuzin megállt és valaki kinyitotta az ajtót. A testőreink vezetője volt az, Brandon. Magas, izmos férfi, kreolbarna bőrű és ragyogó kék szemű. Nem izomagy, hanem egy jó kinézetű harmincas férfi. Négy társával kísért el minket a járműtől húsz méterre lévő szálloda bejáratához. Mit gondolt? Hogy két lépés között megesz minket egy elefánt? Na, mindegy, sohasem fogom megérteni a testőrök különös észjárását. A recepciónál átvettük, illetve Brandon átvette a kulcsot, majd elindultunk a lift felé. Valamilyen csodánál fogva mindannyian befértünk, ám elég szűkösen.
- Nagyon jó voltál, Nicki – mondta Brandon, mikor a lakosztályunknál kiszálltunk. – Ketten, Tom és Darren itt lesznek, ha szükség volna rájuk. Viszlát, fiúk és lányok!
- Hello, Brandon! Jó éjt! – búcsúztunk el.
- Megszámoltam ám az üvegeket a bárszekrényben! – rázta meg mutatóujját Brandon, miután visszaszállt a felvonóba két testőr társaságában. Az ajtó becsukódott és tompa moraj jelezte, hogy a lift elindult lefele.
 A velünk maradt testőrök egyike, Tom nyitotta ki nekünk a lakosztály ajtaját, Noel és Jess azonnal be is surrantak és onnan kiabálták kórusban:
- Jó éjt, Tom! És neked is jó éjt, Darren!
Kuncogás hallatszott odabentről, mire Tom ezt dörmögte:
- Tényleg megszámolta az üvegeket! – Aztán elmosolyodott. – Jó éjt, fiatalok!
- Reggel találkozunk! – köszöntünk el Dave-vel.
Mikor leültünk a hatalmas nappaliban terpeszkedő zöld fotelekbe, ránk ereszkedett a fáradtság nehéz köpenye. Jó lett volna csak úgy ledobni magunkról és nekiesni a bárszekrénynek, de túlontúl agyonhajszoltak voltunk. Ki-ki elcsoszogott a saját szobájába, én elsőként csuktam be magam mögött az ajtót. Forró vizet csobogtattam az óriási fehér kádba és vagy fél üveg habfürdőt beleöntöttem. Ledobáltam a ruháimat és beleereszkedtem a habokba. Elgondolkodtam a csókon, amit ma este kaptam. Fenséges volt, életemben még sohasem csókolt senki ekkora odaadással és szenvedéllyel. Dave vajon hogy csinálta? Öhm… igen, a szájával, ez egyértelmű, de… úgy hogy csinálta? A gitár szólt a csók alatt, ebben biztos vagyok. Szóval vagy átadta… nem, kinek adta volna át addig a gitárját, míg odasiet hozzám? Nem. Talán felvételről ment az a szám. De akkor tudnia kellett, hogy mikor lesz az áramszünet… ez hülyeség. Nem rendezne áramszünetet azért, hogy megcsókolhasson, főleg az első nagy fellépésén! Ő ennél sokkal őszintébb és nyíltabb.
Negyedórányi lebegés a meleg, habos vízben és nem jutottam semmire… Úgy gondoltam, a fáradtság az oka, ezért kikászálódtam a kádból.
- Alszom rá egyet – motyogtam magamnak, miközben belebújtam a hálóingembe. A hajam még vizes volt, mikor végigdőltem az illatos ágyon és elaludtam.
Felhőkkel és szárnyakkal álmodtam éppen, amikor valaki megérintette a vállamat. Az oldalamra fordultam, mire az a valaki a hátamat tapintotta. Ismerős volt az érintés. Kinyitottam a szemeimet, pislantottam néhányat, hátha eloszlik a feketeség, ami abban a pillanatban körülvett, de nem így történt. A szobámra teljes sötétség ereszkedett, még az utcalámpák fénye sem szűrődött be az ablakon. Mozdulatlanná dermedtem.
- Dave? Te vagy az? – suttogtam és az éjjeliszekrényen álló kislámpa kapcsolója felé nyúltam. Ám a mozdulatom félbe maradt, mert édes ajkak tapadtak az enyéimre és a lelkem szinte felemelkedett az ágyból a csók közben. Nem, nem szabad elengednem őt még egyszer! Előrekaptam, hogy magamhoz rántsam. A célt elvétettem: a karjaim a levegőt szántották s közben levertem az kislámpát. Csörögve ért földet.  A csók egy szempillantás alatt véget ért.
- Ne! Ne menj el, kérlek! – Rémülten ültem fel az ágyban. Úgy éreztem, a csók nélkül meghalok. Szükségem volt a felhőkre, a szárnyakra. – Ne hagyj itt!
Visszafojtottam a lélegzetemet, de nem érkezett felelet.
- Ne menj… gyere vissza, könyörgöm – a hangom remegett.
Hirtelen valami felsikított, széttépve a szoba néma csendjét. Egy zeneszám kezdett el üvölteni, a kedvenc számom, én énekeltem… Szemben, a falnál álló szekrényen bekapcsolt a hifi, kéken világított a kijelzője, ott olvastam a zenekarunk nevét és a dal címét. Bömbölt, maximum hangerőn, mintha sohasem akarná abbahagyni. Négykézláb kezdtem el mászni felé, eszelősen tapogatózva, mert nem láttam, az ágy végét. Egyszer csak megbillentem és leestem az ágyról. A karomat sikerült magam alá tennem, a fejem így nem koppant a padlón, de a vállamat nagyon megütöttem. Nem törődtem a zsibbasztó érzéssel a karomban, térden csúszva mentem tovább a hifi felé. Csak legyen már vége! Miért bömböl ez a rohadék? Hol van Dave? Hol van?
Kivágódott a szobám ajtaja és berontott rajta Noel, Jess és… Dave?
- Mi van itt, Nicki? – Noel túlharsogta a zenét, majd idegesen odasietett a szekrényhez és kikapcsolta a hifit. – Mégis mit csinálsz?
Letérdelt mellém és a kezébe vette az arcomat.
- Dave? Hogy kerül Dave ide? – Nem tudtam mást kinyögni.
- Együtt aludtunk kint a nappaliban, mikor meghallottuk ezt a… Tulajdonképpen mi történt itt? – Noel körülnézett a szobában. – Dave, kapcsold fel a lámpát!
A kapcsoló kattant, fény gyúlt. Noel jobbra-balra forgatta a fejét. Követtem őt. A szoba ugyanolyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna, kivéve az összetört lámpát, a feldúlt ágyat és engem a földön. Négyünkön kívül senki sem volt ott.
- Dave, te voltál az? – kérdeztem halkan és az aggódó zöld szempár felé fordultam.
- Nicki… Mi voltam én? Nem értem, mi folyik itt – rázta meg a fejét Dave. – Noellel aludtunk, aztán egyszer csak felébresztett, hogy valami hangokat hall a szobádból, aztán benyitottunk ide és…
- És a színpadon, Dave? Az áramszünetkor? – Dave kezéért kaptam. Engedelmesen odanyújtotta és leült mellém.
- Mi volt a színpadon, Nicki? – kérdezte kedvesen, majd Jesshez fordult és halkan így szólt: - Szólj Brandonnak, hogy jöjjön ide!
- Dave, Dave figyelj rám! – kikászálódtam Noel kezei közül, Dave-hez hajoltam és halkan suttogtam: – Te csókoltál meg?
Dave elhúzódott.
- Nem, Nicki. Nem csókoltalak meg – rázta meg a fejét.
- Nicki, szívem – kaparintott meg újból Noel. – Be vagy lőve? Vagy tombolsz? Mindegy hogy mit csináltál, édes Nickim, csak mondd el! Mi csak segíteni akarunk.
Kitágult pupillákkal meredtem rájuk.
- Nem vagyok belőve! Valaki itt volt és megcsókolt, ahogy az áramszünet alatt is a koncerten!
Hisztérikus volt a hangom, falfehér az arcom. Noel megcsóválta a fejét.
- Ide nem tud senki bejönni – mondta megnyugtató hangon, majd Dave-re nézett. – Lehet, hogy gyógyszert vett be, nézd meg az éjjeliszekrényt és a fürdőt.
- Nem vagyok őrült! – sikítottam és nem tudtam, mit tegyek. Ezek itt azt hiszik, meggárgyultam, hogy befüveztem… Nem, nem vagyok őrült. Nem… ugye nem?
A Las Vegasi koncert elmaradt. Engem orvoshoz vittek, aki altatót és nyugtatót írt fel. De minden éjjel felébredtem, sötétség ereszkedett rám, szárnyaim nőttek, repültem… Ajkaim minden éjjel összeforrtak valakiével.
Most is éjjel van. Reszketve várom a sötétséget, a mennyei csókot. És ha eljön a reggel, úgy érzem, meghalok. Minden reggel várom az éjjelt. Már nem vagyok ember, csak egy dal, a kedvenc dalom, ami megszólal minden éjen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés