Vérvörös hétvége

A vonatállomáson kora reggel lévén nem voltak olyan sokan, csupán egy idős hölgy ült az egyik régi padon, ami bár elég ingatag állapotban volt, arra tökéletesen megfelelt, hogy egy, már régóta várakozó ember kipihenhesse magát rajta. Az említett nő kezét nyugodtan az ölébe helyezve, kihúzott háttal, büszkén ült, a türelmetlenségéről csupán a szeme árulkodott, mely mikor a közeli torony tetején lévő órára tekintett, mérgesen megcsillant. Arca nem tükrözött sok érzelmet, és bár gyenge, és törékeny alkata volt, a szigorú tekintete tiszteletet parancsolt. Ősz haját szoros kontyban hordta a feje tetején, melyet, ha akart, sem tudott volna kibontani a friss, hajnali szellő. Testét hosszú, fekete szoknya, és sötét kabát fedte. Nyakában egy ezüst, keresztet ábrázoló nyaklánc volt, melyre ha rávilágított a nap, a visszaverődött fény a szivárvány minden színében pompázott. Alakját furcsa, sötét aura lebegte körül, mely mintha minden közel lévőnek bánatot, és szenvedést akart volna hozni.

Úgy érezte, mintha az idő ólomlábakon járt volna, mert akárhányszor tekintett újra és újra az órára, az csak kicsivel többet mutatott, mint az előbb. Jobb elfoglaltságot nem találva a peronon álló néhány embert kezdte mustrálni. Hozzá legközelebb egy fiatal házaspár esett, akik boldogan mosolyogtak egymásra, elég volt egy pillantást vetni rájuk, hogy a szemlélő arcára is halvány mosoly szökjön. Mellkasuk előtt összekulcsolták a kezüket, melyek vastag kesztyűkbe voltak bújtatva, tekintettel a csípős, őszi levegőre. Melegen mosolyogtak egymásra, és halk szeretleket suttogtak egymásnak. A padon ülő nő csak egy gúnyos mosollyal kommentálta a látottakat, és tekintetét tovább siklatta a vonatra várók során. Nem messze az előbb bemutatott pároson egy középkorú, szomorú arcú üzletember állt, akire ha egy jó emberismerő tekintett, a fél életét leolvashatta csupán az arcáról. Rápillantva a szigorú tekintetű hölgy arcán lekicsinylő arcvonások jelentek meg, mintha csak azt mondta volna, hogy egy embernek nem szabad ilyen sok érzelmet kimutatnia, akármekkora is legyen a baj – főleg, ha az illető férfi. Tovább vizsgálva messzebb még látott egy nőt, aki egy hatéves forma gyerek kezét fogta. A gyerek mosolyogva ugrándozott édesanyja körül, nem foglalkozva a rosszalló pillantásokkal, amikkel a körülötte lévők mustrálták.

Mikor megszólalt a bemondónő hangja, hogy a vonat egy percen belül megérkezik, a padon ülő nő felállt, és kecses léptekkel közelebb igyekezett, s valóban, alig egy perc elteltével egy hosszú, kék színű vonat fékezett le előtte. Csak egy rosszalló pillantást vetett a vonatot borító számtalan graffitire, és rajzra. Mikor az ajtó kinyílt, az eddig csendes állomás megtelt zajjal, és egy csoportnyi gyerek, valamint néhány felnőtt szállt ki belőle.

A legutolsó ajtónál csak négy fiatal lépett ki, és látszólag egyáltalán nem igyekeztek a többiekhez menni. Egyikük egy szemüveges, fekete hajú fiú volt, aki komoly arccal magyarázott valamit szőke, kócos hajú osztálytársnőjének. A lány réveteg tekintettel bólogatott, és bár csillogó, zöld szemeit a fiúra emelte, lélekben valahogy teljesen máshol járt – de azt csak ő maga tudja, hogy éppen merre. Utánuk egy rövid, barna hajú lány ugrott le a vonatról. Arcán hihetetlenül széles mosoly ült, ami még akkor sem hervadt le, mikor az osztály többi tagja gúnyos, és vádló szavakat küldtek a négyes felé. Ellentétben a kis csapat negyedik tagjával - egy barna hajú és szemű fiúval, akiről első látásra még azt is mondanánk, hogy a többiekhez képest teljesen átlagos -, aki ettől sírva ugrott a szőke hajú lány nyakába.
- Nincs semmi baj, Ryan – veregette meg a fiú vállát Camille, a szőke lány. Ekkor már úgy tűnt, újra a való világban járt, nem csak testileg, de lelkileg is.
- Igen, Ry, nyugi. Megverjem őket? – csillant fel a szeme a csapat másik lány tagjának, Annie-nak, aki csak fél szemmel tekintett társaira, a másikkal már rég a táskája legmélyén járt. – Hová is tehettem – motyogta magában, nem törődve a többiek érdeklődő tekintetével, hogy mit keres olyan lázasan. Néhány hosszú másodperc után végül előhúzott egy nyalókát, melyet megszabadítva rózsaszín csomagolásától rögtön a szájába vett.
- Ann, a verekedés nem megoldás, te is tudod – szállt be a beszélgetésbe a szemüveges fiú, Tyler is. – Mellesleg abba kéne hagynod a folytonos nyalókázást, mert nem tesz jót a szervezetednek. Ha túl sok nyalókát eszel, a fogaid is alaposan megromolhatnak, és…
- Jól van, elég volt a hegyi beszédből, megértettem. Egyébként meg mit csináljak, matekozzam le őket? Én nem vagyok te, a verekedés igenis megoldás – okoskodott Annie, és hogy még jobban megalapozza az elmélete helyességét, hevesen bólogatni kezdett hozzá.

zonyára még sokáig folytatták volna, de ekkor odalépett hozzájuk az idős hölgy, aki történetünk kezdetekor a padon ült.
- Értékelném, ha abbahagynátok a veszekedést, és ez a továbbiakra is igaz. Az osztályotok úgy döntött, hogy ti lesztek azok, akik az én szállodámban szálltok meg, mivel ahol ők lesznek, nincs elég hely. Jegyezzétek meg, nem tűrök semmiféle hangoskodást a házamban, ezért jobban teszitek, ha csendben maradtok. Nagyon nem szeretem a csintalan kölyköket!
- Értettük – felelték kórusban.
- Rendben van. A továbbiakban elvárom, hogy Jelanie asszonynak szólítsátok. A többiek nem messze lesznek tőletek, a programokra együtt mentek, de csak hétfőtől. Tekintve, hogy ma péntek van, a hétvégétek szabad, így eredetileg azt csinálhattak, amit akartok, de ha bármi rendbontás lesz ezalatt a házamban, az utcán alszotok.
- Értettük, Jelanie asszony – felelte Annie némi kétkedéssel a hangjában. Az idős nő tekintélye ekkorra a többieket már annyira megrémítette, hogy meg sem tudtak szólalni, a csapat legbátrabbja is csak nehezen tudott szóhoz jutni.

Az út további részét csendben tették meg, s bár a fiataloknak lett volna miről beszélniük, Jelanie asszony jelenlétében nem mertek megszólalni. Rövid séta után egy romos állapotban lévő ház elé értek, mely mögött sötét erdő volt. A ház körül lévő kis kertben különféle virágok sorakoztak rendezetlen sorrendben, mintha valaki csupán elejtette volna őket, és új hajtottak ki. Közvetlenül a kapu mellett kisebb-nagyobb sziklák sokaságát hordták össze, melyek közt növények bújtak ki, és békák ugrándoztak.
- Az ott borostyán? – Camille büszkén tekintett az egyik növényre, úgy gondolván, hogy eltalálta a nevét. Mint sok minden máshoz, a növényekhez sem értett, így mindig nagy öröm érte, ha valami okosságot ejthetett ki a száján. A többiek csak egy fáradt mosollyal nyugtázták a lány buzgóságát, s csak mikor hallótávolságon kívülre ért, akkor jegyezte meg Tyler halkan.
- Az egy mezei katáng.
- El ne mondd neki! – figyelmeztette Annie, bár tudta, hogy a fiú is ugyanolyan jól ismeri a félig francia lányt, mint ő. Camille egy éve került az osztályukba, és eleinte mindenki körülrajongta, mint minden új diákot, azt meg főleg, aki egy híres, francia divatcég vezetőjének a lánya. Azonban ez a népszerűség nem tartott tovább pár napnál, de ez az idő éppen elég volt arra, hogy megtudják, Camille semmit sem örökölt édesanyja eszéből, és ha egy gazdag étterembe vinnék, félő lenne, hogy a frissen facsart narancslé helyett a kézmosó vizet inná meg – és még jobban is ízlene neki. Így történt az, hogy a lány bekerült az ő kis csapatukba, a kiközösítettekhez, akiknek bár voltak hibáik, mégis eredeti személyiségek voltak, nem játszottak meg semmit – önmaguk lehettek. A többiek folyton csak kigúnyolták őket, pedig alig tudtak róluk valamit: ők csupán a rossz tulajdonságaikat fedezték fel, arra nem fordítottak időt, hogy a jókat is észrevegyék, ami még több is volt, mint a rossz. Lehet, hogy Camille nem volt okos, de ha valakinek volt valami baja, hozzá mindig fordulhatott, mert biztos volt, hogy egy nagy adag sületlenség mellett egy kis boldogságot is kaphatnak. Tyler volt a csapat esze, minden problémára tudta a választ – még akkor is, ha néha túlzásba vitte az okoskodást. Ryannek szinte nem is lehetett olyan sportot mondani, amit nem ismert, és a legtöbből jó is volt. Ha sportverseny került szóba, ő volt az első, akitől mindenki a legtöbbet várta el, s végül senki sem csalódott – mindemellett viszont zárkózott volt, és nagyon érzékeny. S végül a negyedik személy, Annie, aki mindig mosolygott, energikussága nem ismert határokat – de ha arra került sor, rettentő forrófejű, és rögtön a verekedést választotta.

- Mire vártok, gyertek már! – szólt rájuk Jelanie, aki már a bejárati ajtó előtt állt. A fiatalok meggyorsították a lépteiket, és nem sokkal később már ott álltak az előszobában. A ház belülről sem nézett ki jobban, a falon már több helyen lekopott a vakolat, a bútorokat több centis porréteg fedte, a szőnyegek kifakultak, és csakugyan porosak voltak. – Nekem el kell mennem már napra, de hétfőre visszaérek. Addig az unokahúgom fog ügyelni rátok. – Ezzel az időközben mellé ért fiatal nőre mutatott. A fiatalok érdeklődve nézték az unokahúgot, aki cseppet sem hasonlított Jelanie asszonyhoz. Az idős hölggyel ellentétben az ő arca sugárzott az örömtől, komor, sötét ruhák helyett virágmintás szoknyát viselt.

- Üdvözöllek titeket. Remélem jól fogunk szórakozni – szólalt meg csilingelő hangon. Ha valaki elsőre ránéz, bizonyára azt gondolja, hogy ő a megtestesült tökéletesség. Ha valaki ismer olyan embert, aki első látásra ilyesféle gondolatokat kelt minden szemlélőben, az feltétlenül szóljon nekem. – A nevem Lynn, ha bármi problémátok akadna, csak szóljatok nekem. Most pedig kövessetek, megmutatom a szobátokat.

- Köszönjük – felelt a többiek helyett is Ryan, akin tisztán látszott, hogy első látásra megbabonázta a fiatal nő. A gyerekek bátortalanul követték Lynnt, egyedül Annie volt az, aki vidáman ugrándozott, s közben minden érdekesnek tűnő tárgyat a kezébe vett – nem törődve a többiek rosszalló pillantásaival.
- Ó, majdnem elfelejtettem mondani – szólt Lynn kedveskedve – a padlásra ne menjetek fel, mert nem túl biztonságos. Nagyon rég volt felújítva a padló, félő, hogy leszakadna, ha még több megterhelés érné. Egyébként is csak értéktelen lomok, és kacatok vannak ott.

Az ebédlőasztalnál feszült csend volt, amit úgy tűnt, senkinek sincs kedve megtörni – egészen addig, míg meg nem jelent a négy fiatal. Annie, szokásához híven, kezében egy nyalókával, vidáman ugrándozott, miközben az arcán a megszokott mosoly terült el. Tyler csak fél szemmel figyelt Camille szokásos beszédére valamiféle misztikus dologról, de a tudatát teljességgel a kezében tartott könyv foglalta le. Egyedül Ryan volt az, aki félénken mosolyogva köszöntötte az asztalnál ülőket, akik még ezután sem voltak képesek feloldódni, mintha csak valamiféle sötét aura lengte volta körül őket. Arcukon félelemmel teli bizonytalanság terült el, mely teljesen ellentétes volt az akkor megjelenő Lynnével.
- Jó estét mindenkinek – köszöntötte a népes társaságot szokásos mosolyával. – Valami gond van?
- Itt van – szólalt meg cérnavékony hangon az egyik vendég. Első meglátásra egy kényes, határozott nőnek tűnt, aki ezen az estén mintha elvesztette volna a személyiségét. Az asztal alatt szorosan fogta férje kezét, mintha csak attól félt volna, hogy hirtelen egy örvény magába szívja.
- Kicsoda? – Lynn, és a fiatalok részéről értetlen pillantások sorozatát kapta, míg a többiek mindentudó tekintetekkel bombázták őket.
- A bo…bo… - dadogta.
- Ne mondd ki! – cincogta egy göndör, vörös hajú nő, aki Lynnel szemben foglalt helyet. Az ő arcán is tisztán látszott a rémület, melyet csak ők tudják, mi váltott ki belőlük. Úgy tűnt, hogy ő egyedül érkezett, bár feltűnően sokszor pillantott a mellette ülő férfira, aki szigorú testtartásban, kihúzott háttal ült. Katonás arcvonásain a félelem legkisebb jelét sem lehetett felfedezni, nem úgy, mint a kezén, amiben meg-megremegett a villa. Mikor ezt ő is észrevette, letette a kezéből, és komoly arccal fordult szembe Lynn értetlen tekintetével.
- A boszorkány újra megjelent – jelentette ki határozottan, bár a végére kissé megremegett a hangja.

- Ez butaság, boszorkányok nem léteznek! – rázta a fejét Lynn szemöldök ráncolva.
- Igenis létezik! Jelanie asszony húga minden évben újra, és újra megjelenik, mikor sok lesz itt a vendég, hogy sorba megölje őket! – A fekete hajú nő úgy tűnik, ekkor döntött úgy, hogy inkább marad a határozott, és ez esetben zaklatott szerepében, mintsem hogy a férje ölelő kezére bízza magát.
- De hát évek óta itt dolgozom, és még sosem történt semmi. – Lynn még mindig nem hitt nekik, ez tény. Kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta, és makacsul nézett szembe a többiekkel.
- Régi legenda, több mint tíz éve történt a legutolsó csapás. Azt hittük, már rég vége van, ezért mertünk idejönni – magyarázta a férj.

- Hol van Camille? – A hirtelen beállt csöndet Tyler zavarta meg eme kérdésével, melyre mindenki felkapta a fejét.
- És hol van Gracie?
- Az meg kicsoda? – érdeklődött Annie.
- Az a szőke hajú nő, aki az előbb még itt volt. Itt ült mellettem – mutatott a maga mellett lévő székre a szigorú férfi, mire mindenki a székre nézett. Az arcvonásuk hihetetlen gyorsaságban váltott át különböző érzelmekre, s végül mind az ijedt arcnál döntöttek. A szék háttámlájáról kövér cseppenként folyt a vér a padlóra. Csak egy pillanat telhetett el így, mert ezután egy hangos sikolyra kapták fel a fejüket, amit a három diák azonnal felismert: Camille volt.

Emberenként álltak fel, s rohantak az emeletre, ahonnan a hangot hallották.
- Ez Gracie szobájából jön! – Egy egész tömeg indult meg az adott irányba. Percekkel később már mind az ajtó előtt tolongtak – mivel az zárva volt.
- Camille, nyisd ki! - szólongatta barátnőjét Annie, de úgy tűnt, hiába. Semmi nyom nem utalt arra, hogy lenne valaki a szobában – persze azt kivéve, hogy az ajtó zárva volt, és az előbb sikítás hallatszott.
- Álljatok félre – parancsolta a komoly férfi.
- Mire készülsz, Tom?
- Betöröm az ajtót. Sajnálom, Lynn, majd kifizetem, de ez most sürgős, erre te is rájöhettél már. – Az említett bólintott, Tom pedig teljes erejéből az ajtóba rúgott, ami valóban be is tört.

Ahogy bementek a szobába, az első, amit megpillantottak, az a rengeteg vér, mely leginkább Graciet vette körül.
- Mi történhetett? – kérdezte remegő hangon Lynn.
- Nyilvánvalóan gyilkosság. Biztos vagyok benne, hogy a boszorkány műve. – A fekete hajú nő, Clara nagyokat bólogatott eme megszólalása mellett, hogy még hihetőbbé tegye észrevételét. A többiek mind egyetértettek vele, egyedül Tyler volt az, aki gyanúsan méregette a véres testet. Kis habozás után először a hozzá közelebb eső Gracie-hez ment, s a nyakára tette a kezét.
- Halott. – Rémült sikolyok hangzottak fel, holott ezt már az első pillanattól fogva tudták, hogy beléptek a szobába. Ezután Tyler Camille-hez ment, s ugyanezt megismételte. – Ő csak elájult.
- Szerencse – lélegzett fel a vörös hajú nő.
- Mi az, hogy szerencse? – csattant fel Clara – nyilvánvaló, hogy a boszorkány mindannyinkkal végezni akar. Ezt nevezed te szerencsének. Ron, most azonnal hazamegyünk, nekem fontosabb az életem, mint holmi nyaralás. – S ezzel az ajtó felé indult, de egy rekedt hang megállította.
- Ne menjen! – Clara visszafordult, és dühösen nézett az imént megszólaló Annie-ra.
- Miért ne menjek?
- Ezt nézze – mutatta meg a kezében lévő papírt. – Ezt a boszorkány írhatta. Aki elhagyja a házat, arra a halálnál is rosszabb vár – olvasta.
- Ez azt jeleni, hogy nem mehetünk el?
- Nyugodj meg, Vendy – nyugtatta Tom a vörös hajú nőt.

****

Az éjszaka csendbe borult, de a nyugtalanság nem szűnt meg. Mindenkinek csak Gracie holtteste ját a fejében, és az, hogy vajon mi történhetett. Camille mint kiderült, csak a sokktól ájult el, reggelre nem lesz semmi baja. A csönd egyre nyomasztóbb lett, senki sem mert aludni. Mind ébren vártak, mintha csak megérezték volna a közeledő veszély előszelét. Mikor hajnali egyet ütött az óra, velőtrázó sikoly zengte körbe az egész házat, amire mindenki felfigyelt, s ijedten ugrottak ki az ágyból, egymáshoz rohanva. A bejárati ajtó előtt tolongtak, s remegve vártak, hogy mikor történik valami.

Tyler összehúzott szemekkel figyelt, hogy kik jelentek meg, és kik nem.
- Hol van Clara, és a férje? – kérdezte kisvártatva.
- Nem tudom – rázta a fejét Tom. – Lynn, te értél ide elsőként, ugye?
- Igen.
- Nem vettél észre valami furcsát?
- Nem. Épp, hogy ideértem, már jöttél te is, majd sorban a többiek…
- Azt nézzétek – mutatott ki az ablakon Annie. Mindenki kinézett, majd már csapódott is ki a bejárati ajtó, s emberenként rohantak oda a véresen fekvő Clarához. Annie a nyakára tette a kezét, majd ijedten állapította meg – ő is halott.
- De hol van a férje? – húzta fel a szemöldökét Ryan. – Az nyilvánvaló, hogy szökni akart, ezért a boszorkány megölte. Egyenest a kapu felé akart szaladni, hogy ott kimenjen, de a boszorkány üldözőbe vehette, majd megölte.
- Azt hiszem, én már sejtem, hogy mi folyik itt – szólalt meg hirtelen Tyler, mire mindenki meglepetten nézett rá. – Nincs itt semmiféle boszorkány. A gyilkos itt van köztünk.
- Micsoda? És ki az? – érdeklődött Tom.
- Milyen hirtelen válaszoltál. Biztos, hogy te vagy az! – kiáltotta Annie.
- Még semmiben sem vagyok biztos, további nyomozásra lesz szükség.
- De mire gondolsz, ki lehetett? – kérdezte Lynn.
- Úgy gondolom, hogy a férje, Ron. Láthattad, hogy mennyire elutasító volt a felesége, biztosan ezért akarta őt megölni. Úgy gondolom, hogy Gracie rájöhetett mindenre, ezért ölte meg. A bosozrkány legendáját használta, hogy megtévesszen minket. Tudta, hogy Clara szökni akar majd, ezért amikor megpróbált elmenni – természetesen egyedül -, zsákutcába csalta, és megölte.
- Ez nekem nem világos. Túl sok itt a kérdés, ráadásul Graciet semmiképp se tudta volna megölni, hiszen végig itt volt velünk. – rázta a fejét Tom.
- Ez az, ami után még nyomoznunk kell. Elsőként a padlásra kell felmennünk.
- De hát az veszélyes! – csattant fel Lynn.
- Viszont nagyon fontos. Majd óvatosak leszünk. Ugye, srácok? – A többiek izgatottan bólintottak.

El is indultak a padlás felé, Lynn minden szavát figyelmen kívül hagyva, miszerint nem túl jó ötlet. Egy keskeny csigalépcsőn kellett felmenni, ami valóban nem volt túl biztonságos, ugyanis rengeteg foka hiányzott a helyéről, s ilyenkor jókora lépésekkel kellett átlépniük.

Tyler céltudatosan ment az ablak felé, s elégedetten mosolyogva állt meg. A többiek is így tettek, bár ők értetlenül bámultak a fiúra.
- Mi az, rájöttél? Hol van Ron? – kérdezősködött Camille.
- Ott – mutatott az egyik sarokba, ahol egy nagy doboz állt.
- Mit beszélsz? Ez csak egy doboz! – kételkedett Lynn.
- Akkor most azt hiszem, jöhet a valódi magyarázat.
- A valódi? – ismételték meg a szavát.
- Igen. Először szeretném megmutatni, mi van a doboz mögött. – Ezzel eltolta azt, s mögötte egy alig egy méteres ajtót fedeztek fel. – Ez itt egy régi korból készült kamra. Régen mindenkinek volt egy ilyenje a padláson, s ide rejtették azokat a fontos dolgokat, amelyeket a háború idején nem akarták, hogy ellopjanak. – Tyler megragadta a kilincset, s nagyot rántva rajta kinyitotta az ajtót.
- Mi van bent? – kérdezte Lynn.
- Ron holtteste.
- Hogy mi?
- Jól hallottátok. Az előbbi magyarázatom csupán elterelés volt annak érdekében, hogy az igazi elkövető elbízza magát. Nem Ron volt a tettes, ő a feleségével együtt menekülni próbált, s ekkor halt meg. Az igazi gyilkos… te vagy!

Mindenki odafordult, amerre Tyler mutatott – egyenesen Lynre.
- Hogy én? – lepődött meg a fiatal nő.
- Igen, te!
- De hát hogy lehetnék én? Hiszen mindig veletek voltam!
- Nem egészen. Kezdjük az elején, ami az ebédlőben történt. Már mindenki megérkezett, csak te, és Gracie nem. Ez még nem lenne gyanús, mert Camille sikítását már akkor hallottuk, mikor te már lent voltál. Csakhogy te először Gracie szobájába mentél, és megölted őt, majd ezek után lementél, hogy ne tűnjön fel senkinek sem a késésed. Camille székét már alapból bekented vérrel, amit ő azonnal észrevett, és felment, hogy átcserélje a pólóját. Mikor felért, észrevette, hogy Gracie ajtaja nyitva van, ezért bement, hogy megnézze, mi van ott. Mikor meglátta a halottat, rögtön sikoltozni kezdett, majd elájult a hirtelen jött sokktól. Mi felmentünk, de az csak nekem tűnt fel, hogy te nem velünk együtt mentél, hanem egy rövidebb úton. Nálad jobban senki sem ismeri a házat. Gyorsan bezártad az ajtót, majd úgy csináltál, mintha te is csak akkor értél volna oda, amikor mi. Camille-re akartál kenni mindent.
- Badarság! Ha ez még lehetséges is lett volna, akkor mi van Clarával, és Ronnal?
- Az is nagyon egyszerű. Mikor láttad, hogy menekülni próbálnak, megölted őket, és arra is számítottál, hogy Clarának még futja majd egy sikolyra. Ronnal felmásztál arra a kötélre, ami ide van erősítve az ablak mellé, majd bepréselted őt ide. Végezetül pedig leszaladtál a lépcsőn, mivel a lépcsőház ajtaja pont a bejárat mellett van. Ekkor érkeztünk meg mi is.

- El lehetetlen! Nincs semmi bizonyítékod! – kiáltotta Lynn.
- Dehogynem. A fegyvert nem volt időd elrejteni, ezért az még mindig ott van a zsebedben. – Ezzel egy zsebkendővel Lynn zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy pisztolyt.
- Ez lehetetlen… - lepődött meg Vendy. – De hát miért? Olyan rendesnek tűntél.
- Mindennek Jelanie a hibája! Idekényszerít engem minden egyes nyáron, hogy vigyázzak a drágalátos vendégeire, miközben tudja, hogy utálom ezt, ahogy őt is. Az ő hibája, hogy Julie meghalt!
- Julie?
- A húga. Őt mindig is kedveltem, de volt egy betegsége, amit meg lehetett volna gyógyítani, csak nagyon sokba került. Akkor nem adott nekünk pénzt, hogy kifizessük, így meghalt. Hiába mondja, hogy bánja, én tudom, hogy nem így van!

****

Így történt az, hogy végül minden rendben lett. Kiderült, hogy a boszorkány nem létezik, Lynnt letartóztatták, s a négy fiatal boldogan csatlakozott az osztály többi részéhez, azóta is titkolva, hogy milyen kalandokat életek át azon a hétvégén, mikor abban a rejtélyes házban voltak. Egy szót sem szóltak arról a gyilkosról, aki egy szelíd, fiatal nő testében él, de két éjszaka alatt három embert is megölt – s ha ők nem lettek volna, a többiek is így jártak volna. Nem vártam elismerésre, így aztán nem is kaptak. Ahogy azt Camille is mondaná, a jó dolgokat nem kell megváltoztatni, csak a rosszakat, és nekik ez az élet tökéletesen megfelelt.

Súgó Még nincs hozzászólás.