Nyári tündérmesék

 Skócia mindig is magával ragadott. A legjobb nyarakat töltöttem el itt barátnőmmel, Emilyvel, még akkor is, ha nem süt mindig hétágra a Nap ezen a vidéken. Mégis valami megragadott. A sokat borús ég titokzatossága? Vagy a hegyek felfedezőtlensége? Netán a rengeteg várrom és a magas tornyok, melyekhez annyi csodás mese, történet fűződik? De gondolhatok akár Emily jó társaságára is. Igen. Ez a néhány dolog mind közrejátszott abban, hogy a két csintalan leányzó felejthetetlen szünidőt tudjon magának.

     Most is az én Skóciám felé tartok, csak épen 10 évvel később. Egy kicsit felelősségteljesebben, egy kicsit komolyabban, egy kicsit más ok miatt. Lehet Anglia a hazám, de mindig is Skócia lesz az otthonom a rengeteg emlék miatt. Amikor jövök, mindig felidézem magamban azt a tengernyi nevetést, játékot és izgalmat, amit itt kaptam.

     - Jó reggelt Gill! –köszönt Emily, amikor kinyitottam a szememet.
- Szia! –nyújtóztam ki az ágyamban.
- Anyu készített reggelit. Lejössz?
- Még szép. - kikeltem az ágyból, és belebújtam a papucsomba. – Na, ki ér le előbb? –kérdeztem, de már szaladtunk is le mind a ketten a lépcsőn, át a folyosón, be a konyhába. – Ha, nyertem! –ültem le diadalittasan a székre.

- Csak mert előbb indultál. – foglalt helyet Emily is kissé lihegve.

- Akkor, majd máskor adok előnyt. – viccelődtem vele.

- Jó étvágyat, lányok. – tette le elénk a friss omlettet Emily anyukája.

- Köszönjük. –mondtuk egyszerre.

Mint mindig, a reggeli is nagyon vidám hangulatban telt el.

- Mit csinálunk ma? – kérdeztem két falat között.

- Meglátogatjuk Nessiet.
- Nessie? Ki az?

- A Loch Ness-i szörny. Így rémlik már valami?

- Hallottam már róla. De nem ismerem. Te találkoztál már vele?

- Persze. –mondta Emily. Mindig is nagyszerű volt a mesélésben. –Már évszázadok óta él. A Ness-tóban él, és hosszú nyaka van, amit néha kiemel a vízből, és ilyenkor látszik.

- De hogy került a tóba?

- Van egy alagút a tó alatt és ezen át közlekedik Nessie a tó és az óceán között.

- Voahu… hogy néz ki?

- Negyven láb hosszú, zsiráf nyaka van, és szeret körbe-körbe úszkálni. Egészen jól láttam, óriási. Világos barna színe van, hogy el tudjon bújni, ha ellenségeket lát közeledni.

- És… nem ijedtél meg? –kérdeztem ámultan

- Pff, dehogy is. – dicsekedett Emily – Akarsz ma vele találkozni? – nézett sejtelmesen a kék szemeivel

Nagyot nyeltem, majd válaszoltam. –Igen.

- Akkor öltözzünk fel, és már mehetünk is. – pattant fel a helyéről.

     Felmentünk a szobába, és mind a ketten felöltöztünk, aztán biciklire pattantunk, és lekerekeztünk a tóhoz. Útközben többször is gondoltam arra, hogy vajon bölcs dolog volt-e belemenni a kirándulásba. Mi van, hogyha Nessie tényleg ott van? És ha Emilyt megismeri, engem meg nem? De félelmemet nem mertem barátnőm előtt feltárni. Az hiányzik, hogy kinevessen. Ledobtuk bicikliket, és lesben álltunk.

- Honnan tudod, hogy itt lesz? –kérdeztem a kezemet tördelve
- Nessie megismeri az illatomat. Biztos, hogy eljön. – rám nézett, és elnevette magát. – Jaj, ne legyél már ilyen félős. Ti angol lányok megijedtek mindentől.

- Én nem félek.
- Jól van Gill. Elhiszem. –de még magában mosolygott tovább.

Már jó fél órája álltunk a tó mellett, és semmi nem történt. Emily néha elkiáltotta magát, hogy „Nessie”, de nem jött válasz.

- Szerintem menjünk. Úgy sem fog jönni. – mondtam, és húztam volna Emilyt a karjánál fogva.

- Talán igazad van, és jobban tesszük, ha megyünk. – mondta, és mintha valami remegést észleltem volna a hangjában. – Nézz csak oda! –mutatott le a földre.

Három béka ugrált felénk a fűben, és közben kuruttyoltak.

- Jobb lesz, ha futunk, Gill. – iramodott neki Emily, és felkapta a biciklit.

- Miért? Mi történt? –kérdeztem rémülten

- Ezek a békák Nessie alattvalói. Azért jöttek, mert idegent találtak a parton.

- Engem? –rémüldöztem.

- Igen, téged. Ezért most üldözni fognak, de ha gyorsan tekerünk, le tudjuk őket rázni.

Életemben nem hajtottam még annyira a biciklit, mint akkor.

     Később persze rájöttem, hogy a békák ártalmatlanok voltak, és csak a véletlen műve, hogy épen ott jöttek partra, ahol mi is álltunk. Emily kezdett zavarba jönni, hogy mit fog nekem mondani, Nessie miért nem jön. Tökéletes ok volt erre a három béka, akik felénk közeledtek. Mennyire hiszékeny voltam. Mindent elhittem, amit Emily mondott. Még azt is, hogy a barátságunk örökké fog tartani.

     Egy zöld domb aljában feküdtünk Emilyvel és néztük a bárányfelhőket. Kivételesen sütött a Nap és az ég is tiszta volt.

- Gill! –ült fel hirtelen Emily –Van kedved tündért keresni?

- Tündért? –néztem nagyokat
- Igen. Skóciában rengetegen vannak és pont az ilyen dombokban laknak.

- Jó, keressünk tündért. –lelkesedtem

- De vigyázni kell! Nagyon kicsik, alig észrevehetőek, és nagyon rosszindulatúak is tudnak lenni. Nem szabad felbosszantani őket!

- Menjünk már! –türelmetlenkedtem.

- De buta vagy. Nappal nem mutatkoznak, ilyenkor alszanak. Csak este jönnek elő, és aztán táncolnak a holdfényben.

- Vagyis várnunk kell estig.

- Pontosan.

Hazamentünk, és előkészültünk az éjszakára. Először is a padláson kerestünk régi lepkefogó hálókat, hogy ha elég közel kerülünk hozzájuk, akkor legalább egyet be tudjunk fogni. Ez után Emily felvilágosított, hogy óvatosaknak kell majd lennünk, mert ha körbetáncolnak minket, ki tudja, milyen veszélybe kerülünk. Így ellenszert is készítettünk, mely főleg mézből és préselt falevelekből állt. Összetörtünk egy csomó falevelet, majd leöntöttük mézzel, így egy ragacsos masszát kaptunk. Ezzel a krémmel kell majd bekennünk az arcunkat, mert így meg tudjuk téveszteni a tündéreket. Legalábbis Emily ezt állította.

     Este természetesen ágyba kellett bújnunk. Csakhogy mi sokkal okosabbak voltunk, mint a felnőttek. Ruhában feküdtünk le, így amikor már tiszta volt a levegő, kiszöktünk a házból, és egyenesen a dombunk felé futottunk. Mielőtt azonban kiértünk volna. Bekentük az arcunkat azzal a ragacsos izével, amit mi készítettünk. Akkor találkoztam először tündérekkel. Legalábbis ebben a hitben éltem sokáig. Az ámulattól észre se vettük, hogy azok a csillogó-villogó, apró testek, amelyek körtáncot jártak a levegőben, csak szentjánosbogarak hada.

Így visszagondolva, irigylem Emilyt, amiért ilyen csodás világban nőhetett fel. Mert melyik az a kislány, aki nem álmodik arról, hogy igazi tündérekkel találkozzon. Még akkor is, ha csak az agyában élnek.

     Már átléptem a skót határt, és tartottam Edinburgh felé. Egyre jobban éreztem a hely varázsát, és Emilyt.

     Emilyék utcájában lomtalanítás volt. Mi pedig imádtunk a kidobott tárgyak között kincsek után kutatni.

- Ezt nézd! –tisztogattam kezem között a követ, amit megtaláltam.
- Mi az? Mutasd!

- Nem tudom. Szerinted micsoda?

- Gill, ez egy igazi drágakő! –ámuldozott Emily –Hol találtad?

- Itt, ennek a kidobott éjjeliszekrénynek a fiókjában.

- Ez csodás. Ha eladjuk, vehetünk rajta annyi csokit, cukrot meg rágót, hogy még az unokáink is azt fogják enni.

- Szó sem lehet róla, Emily! Nem adjuk el!

- De miért nem?

- Csak! Én találtam, és nem akarom eladni. –mondtam. – Inkább tartsuk meg. Ez a drágakő lesz a mi drágakövünk. El fogjuk dugni. –utasítottam.

Emily sajnálta a dolgot, de amikor meghallotta, hogy a „mi drágakövünk”, már szívesebben egyezett bele.

     Hátravittük az udvarba, és az alá a kis fa alá ástuk el, amit még két éve ültettünk közösen.

- Itt jó lesz.
- De ha szükségünk lesz rá, akkor ugye kiáshatjuk?

- Csak és kizárólag vészhelyzetben.

- Rendben.

     Csak egy borostyán volt, de akkor is a mi kincsünk. Ó, Emily! Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt vészhelyzet volt. Ha segített volna, esküszöm, hogy kiásom neked. Tíz éve, hogy kiderült, Emily leukémiás. Kevesebb, mint egy év alatt el is vitte őt. Élete zsákutcába ért, és nem tudott tovább menni. Végül pedig tizenhárom éves korában, a tündérek lakta dombon, a kedvenc helyén, örök nyugalomba tért. Nem telik el úgy nyár, hogy el ne autózzak ide, és meg ne látogassam Emily mezei katánggal beültetett sírját. Ez a kis, kék virág volt az ő kedvence.

     Az autó leállt, én kiszálltam, és Emily nyughelyére sétáltam. Leültem a fűre, néztem a nagy betonkeresztet, amin a neve volt, és azt képzeltem, ott ül mellettem, és várja, hogy meglátogassuk Nessiet, hogy meglessük a tündéreket, és hogy kiássuk a mi drágakövünket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés