Légy jó és magányos leszel.

A templom felé közeledtünk. A mellettem jövő lény lélegzeteit nem hallottam, ugyanis neki semmi szüksége levegőre. A cipőtalpa, ahogy a hideg, nedves kőúthoz ért, halkan kopogott, ám néha az elszáradt leveleket préselte össze azzal, hogy rátaposott. Hamarosan kiértünk az erdőből, és ekkor megláttuk az épületet ott magasodni előttünk. Megpördültem, intettem az embereimnek, hogy kössék ki a lovakat. Szembe fordultam partneremmel, aki csak mereven és gyűlölködő tekintettel nézte a templomot. Amikor rájött, hogy őt nézem, felém fordult, és rám villantott egy féloldalas mosolyt. Én is elmosolyodtam.
 - Éjjel kell támadnunk – közölte velem azon a határozott, lágy hangján.
 - Rendben.
Cosmin, Serafin és Nicolae sorakozott fel mögöttem. Mind a hárman ugyanolyan sápadtak voltak, mint Pasco ott mellettem. Nicolae és Cosmin testvérek, mindegyiküknek fekete haja volt, ám a harmadiknak szőke. Szemük vérvörösen meredt Pasco-ra. Kétségkívül én vagyok itt az egyetlen ember.

Visszamentünk a táborba összegyűjteni a többieket. Alig voltunk ötvenen, ám egy ilyen satnya kis templomot bevenni nem lesz nehéz, főként hogy csak emberek vannak benne. Bementem a Pasco-val közös sátorunkba, és teljes harci díszbe öltöztem. Amint kész lettem, az imént említett személy lépett be.
 - Irina! – szólalt meg, majd közelebb lépett – Készen állsz?
 - Természetesen – feleltem. Odamentem hozzá, ő pedig szorosan magához húzott. Ez volt az első alkalom AZÓTA. Két éve egy szerencsétlen napon összefutott egy lénnyel, akiről eddig azt gondoltam, hogy nem léteznek. Ám mióta a bátyám is az, és a legjobb barátaim is, komolyan kell vennem, ugyanis bármelyik pillanatban meghalhatok mellettük.

Napfelkeltéig már csak négy óránk maradt. Pasco-val úgy döntöttünk, ideje támadni. Először előreküldtük a csapat negyedét, akik megszerezték a szükséges információkat. Ez fél órába telt.
 - Az épületben 26 ember tartózkodik, lehetséges bejáratok a hátsó kiskapu, a torony ablaka, ahol a harang van, valamint a földalatti járatok – sorolta fel az egyik emberünk – Nem vettek észre minket.
 - Nagyszerű! – mosolyodott el Pasco – Akkor indulás!

Pasco Nicolae-ra bízott. A táborban már csak mi maradtunk, meg kellett várnunk, amíg a többiek elérik a templomot. A tornyán egy óriási kereszt díszelgett, míg az oldalán borostyán futott fel a tetőig. Lassan elindultunk az úton, amely a templom hátsó oldalához vezet. Körülötte mező volt, néhol feltűnt egy-két béka, tehát valahol valamilyen víznek is kell lennie. Az utat mezei katáng szegélyezte, az egész pedig egy kovácsoltvas kapuval ért véget. Mire elértük a zsákutca végét, már hallottuk bentről a sikolyokat. A mi dolgunk annyi volt, hogy benntartsuk az embereket – a kapun belül. A nagykapunál is ketten álltak őrt. Ránéztem Nicolae-ra, éppen elkaptam azt a csintalan mosolyát. Rövid, fekete haj keretezte vékony, karakteres arcát. A holdfényben félelmetesnek hatott, főként a szemkörüli lila, már-már fekete karikák miatt.

A hátsó faajtón két pap lépett ki a sötét éjszakába. Nicolae elsuhant mellőlem, én pedig a kapunak támaszkodtam. A papok lélekszakadva rohantak felém, intve, hogy nyissam ki. Különben mi lesz, rám uszítják a hamis istenüket? Kötve hiszem.

Mielőtt még elérhették volna a biztonságot rejtő erdő bejáratát, ahol én álltam, egy sötét árny hátulról leütötte őket, majd lassan az egyik fölé hajolt, és belekezdett a vacsorájába. Sóhajtottam egyet, majd átléptem a kaput. A vasra tekertem a mellette fekvő láncot, így biztosan nem jutnak ki, ha erre jönnek. Leguggoltam Nicolae elé, hogy a másik férfinek elvágjam a torkát.

Mielőtt végezhetett volna, felkapta a fejét. Gondolataiba temetkezett és mereven bámult a messzi távolba. Pár pillanat múlva felpattant, megragadta a csuklómat, majd a karjaiba vett és elkezdett rohanni. Betörte az ajtót, ahonnan előzőleg a papok kijöttek. Csak rohantunk, azt sem tudom, hová és miért. Beértünk egy tágasabb terembe, és én egyből megéreztem a vér szagát. Nicolae lassan letett, viszont nem éreztem jól magam. Mindenfelé fehér ruhás, véráztatta keresztények feküdtek. Először arra gondoltam, hogy én nem akarom így végezni. Aztán ahogy végignéztem a testeken, a szemem megakadt valakin.

 - Pasco! – A földön feküdt, arcán fájdalom tükröződött. Melléből egy kard állt ki, bordó vére alig látszott meg fekete ruháján. Ahogy közelebb mentem, a többiek rám néztek, ám Nicolae visszahúzott. Ránéztem, de a szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni.
 - Ő az egyetlen, aki megsérült. Az egyik pap szentelt vízbe mártotta, mielőtt belédöfte. Valószínűleg nem fogja megérni a reggelt – szólt mögülünk Cosmin. Szavai éles tőrként hasítottak a tudatomba, de nem tudtam sírni. Inkább meglepődtem, ugyanakkor féltem is, mi lesz velem. Ő volt az utolsó rokonom, aki „élt”. Magától, a gondolattól is kirázott a hideg.

Hátrálni kezdtem, miközben arra gondoltam, hogy mostantól nem fog senki sem fog megvédeni ettől a rakás vámpírtól. Talán Nicolae. Már egész távol voltam tőlük, amikor egy kezet, majd egy kést éreztem, amint a lábamba hatol. Felsikoltottam és összeestem. Az ép lábammal akkorát rúgtam a szerzetes fejére, hogy elvesztette az eszméletét, vagy talán meg is halt. Nicolae és Cosmin egyből mellettem teremtek, és kihúzták a tőrt a lábszáramból. A hangomtól visszhangzott az egész terem. Már nem éreztem a bal lábamat, csak azt láttam, hogy bekötözik. A következő pillanatban már ismét Nicolae karjaiban feküdtem, és rohantunk.

Ismét betört egy ajtót, ám itt nem jajveszékelő keresztényeket találtunk, hanem részeg embereket. Nicolae odavitt a kocsmároshoz, és előadott valami ködös történetet. Végül kierőszakolt egy ingyen szobát, de a nő még utána kiáltott, hogy a padláson megtalál mindent, amivel elláthatja a sérülésemet.

Óvatosan lefektetett az ágyra, majd eltűnt. Körbenéztem, de nem, mintha keresnék valamit. A szoba egyszerűen nézett ki, nagy fa ajtó, az ablak mellett egy sima ágy és egy fiókos, rajta egy gyertyával. Szemben egy láda volt, a ruháknak. Nagy nehezen felültem, és észrevettem, hogy az anyag a lábamon már teljesen átnedvesedett a vértől. Amikor Nicolae végre ismét megjelent, már nem igazán voltam magamnál.
 - Nem találtam semmit a sok lom között. Fogalmam sincs, mit tegyek… - hajtotta le a fejét.
 - Nicolae… Nem akarok egyedül maradni… - nyögtem. A szemembe nézett, és csak annyit mondott: - Nem fogsz.
Néztem rá, nem tudtam betelni a látvánnyal. Lassan közelebb hajolt. Beleszagolt a hajamba, a szemeimbe nézett és végigsimított az arcomon.
 - Készen állsz? – ez bátyám utolsó hozzám intézett mondatára emlékeztetett. Lehunytam a szemeimet, sóhajtottam egyet, majd szóra nyitottam a számat. Pontosan tudtam, mi következik ezután. Inkább leszek kárhozott az elkövetkezendő több száz évben, minthogy most meghaljak egy kocsmában.
 - Igen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés