Galatea, és a Béka király

’- Sziasztok, a nevem Galatea Niretán. Tízes éveimet már bő négy hosszú éve taposom, jelenleg nagy merészséggel jelentem ki nyugodt (?), Őszi szünetemet töltöm.’
- Misis Galatea őfelségének hányszor mondjam el, hogy takarítsa ki a szobáját? – igen, ez az anyukám Amanda. – Komolyan, negyedszerre szólok a nap folyamán. Már délután kettő van, reggel óta evvel noszogatlak. Nem engedlek el ma sehova se! Rakj rendet vagy holnap se mész el! – üvöltözik velem, majd rám csapja az ajtót.
’- Na, jó, igazából nem az anyukám, hanem a mostoha anyám, de most istenem, 4 éves korom óta ismerem. De még is mit jelentsen az, hogy nem enged el? Csak mert van egy kis kupi!? Mit zavarja a 2hetes pizza az ágy alatt, a zokni a ventillátoron, és a joghurtos poharak az asztalon. Még a por se nagy, megmértem vonalzóval, és csak 1centit mértem. Istenem, nincs is itt kupi!’ –csintalan hajszálaimat, melyek elég rövidek, hisz csak az államig ér barna hajam, a fülem mögé tűröm, majd elkezdek rendet rakni a tiszta és rendes szobában.
A takarítás elszaladt elég hamar, és már délután 3óra után járunk. Gyorsan szaladok végig a szoba végéből az ajtóhoz, majd a kilincsre emelem a kezem és lassan lenyomom azt, ám a zár nem kattan. „- Már megint… már megint bezárt, mint egy elme szülöttet… mint egy szörnyet a ketrecbe… mindig ezt teszi, ha neki valami nem felel meg… Persze ilyenkor jön a megszokott dolog.” - Óvatosan és halkan tárom ki az ablakot, majd kilépve az ablakpárkányon és falon lévő kiálló kövekbe kapaszkodva ereszkedem le, meg nem sértve a borostyán nevezetű növényt, mely keresztül kasul fut végig a házon. A földre érkezve egy huppanást hallatok magam alatt, majd megfordulok és gyenge napsütés melege járja át a testem, még ilyen átlagos őszi napon is.
Egyenletes léptekkel haladok végig utcákról utcákon át, míg egy zsákutcába érek. A házak nyilván lakhatatlanok, mivel a legtöbb ablak széttörve, bedeszkázva, illetve még a helyén sincs hasonulva az ajtókhoz. Eléggé romosnak véltem az egész utcát, de ezek után… egy fekete macska jött felém, az egyik padlásról leugorva, majd leült előttem és nyávogott párat.
- Menj innen! Nem szeretem a macskákat, mind kiéhezett, lusta – fordultam el, majd egy szemmel figyeltem a gombolyagot – aranyos, imádnivaló, tündéri hangon doromboló, szörnyeget! – guggoltam le, majd simogatni kezdtem mire ő a kezemhez bújt, majd arrébb szökkent és rejtélyesen rám nézett, a nyakán volt egy nyakörv és azon egy név.:
- Béka cica... ki a jó Isten ad ilyen nevet egy szerencsétlen állatnak…? - miközben olvastam a nevét, nyávogott egyet és lassan elindult az utca végére, a mezőre.
- Gyönyörű… - tátottam el a szám, és csodálkozó szemmel figyeltem a mezőn a szebbnél szebben virágzó virágokat: mezei katáng, várfű, keresztes pókok…
- KERESZTES PÓK! – sikítom el magam, majd szem, mit, sem lát, rohanok végig feltett kézzel sikítozva a mezőn. – Keresztes pók, keresztes pók, keresztes pók! Ááááá! – hallani hangom a mezőn, majd arra eszmélek fel, hogy beleragadtam valamibe. – Áááá, futóhoum… - szavaimat nem tudom befejezni, mivel valaki a kezét a számra tapasztja, ezzel nem kis meglepettséget csalva ki belőlem. A mező közepén ki törődne egy idiótán sikoltozó lánnyal, aki keresztes pókot, fejet vesztve rohan végig, beleragadva valami trutyiba.
- Ez csak sár, mindjárt kiszedlek! – hallom fülembe a mély hangot, melyre kiráz a hideg és feláll a nem létező szőr a hátamon. Majd azt érzem, hogy a testem hozzá préselődik valaki máséhoz, és két kéz tart biztosan.
- Mi a? Mit csinálsz? – nézek kipirult arccal a nálam jóval magasabb fira, aki egy nagy torony mellett rak le.
– A nevem Béka király, és ez az én birodalmam! – térdel le előttem és megcsókolja a kezem.

- Csapó vége! – szól közbe a rendező. – Rendben Uruha és Ruki, szép volt. Megmutattátok nem csak zenész ként vagytok jók. Holnap várlak titeket megint! Jó smink lemosást. Viszlát holnap! 0

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés