Egy új élet küszöbén

A zene hangosan dübörgött. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Úgy tűnt, a szívem nem rendesen ver, hanem a zene ritmusára dobog. Kezemet mellkasomra szorítva rohantam ki. Az utcán leheletnyivel jobban éreztem magam, de a zene még mindig túl hangos volt. Vagy csak a fejemben bömbölt tovább?
Átrohantam az utca túloldalára és lekuporodtam az egyik kapualjba. A beton hideg volt és nedves, a kapu a hátam mögött érdes. Lehajtottam a fejem, a térdeim remegtek. Nem akartam felnézni. Nem akartam látni újra a házat, benne a zene ritmusára vonagló emberekkel, a füstös levegővel, a villogó fényekkel. A számra szorítottam a tenyerem – eszembe jutott az egész házat belengő dohány-, alkohol- és izzadságszag, ami a parfümökkel és az arcszeszekkel keveredve leírhatatlan bűzt eredményez. Ne gondolj rá! Valami szép jusson eszedbe! – bíztattam magam. A hányinger lassan elmúlt. A fejemet a térdeimre hajtottam, hogy tompítsam azok remegését. Minden hang megszűnt létezni számomra, csak a szívveréseimet és a lélegzetvételeimet hallottam.
Egy szó csendült fel újra meg újra a fejemben: vége. A térdem nem remegett már. Szokatlan nyugalom fogott el. Abba a kellemes álomba ringattam magam, hogy tényleg vége. De az elmém józanabbik zugában ott vicsorgott a valóság, amiről én nem voltam hajlandó tudomást venni.
A járda túl hideg volt. A karomon a szőrszálak égnek meredtek, elkezdtem vacogni.
Felkeltem és magamat átölelve elindultam az utcán. Szorosan a házak falai és kerítései mellé húzódtam, elbújva az esetleges kíváncsi tekintetek elől. Sietős, ám ügyetlen léptekkel igyekeztem minél előbb kiérni az utcából. Az utolsó házhoz érve kissé megkönnyebbültem és hátrapillantottam.  A hely, melynek pusztán gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom, sokkal távolabb volt, mint hittem. Villódzó ablakait és szürke falait lassan elnyelte a sötét éjszaka. 
Féltem, hogy talán valaki utánam szalad és visszarángat oda. Tudtam, hogy ez valószínűtlen, mégis megszaporáztam lépteimet. A sarkon jobbra fordultam.
A buszmegálló csak néhány lépésre volt tőlem, mégis úgy éreztem, képtelen vagyok odáig elmenni. A térdeim ismét remegtek. Nem emlékszem, hogyan jutottam el odáig, s hogyan szálltam fel a járatra. Akkor eszméltem fel újra, mikor a buszról lelépve hideg levegő csapott az arcomba. Zavartan körülnéztem. A házunktól egy utcányira voltam. A lámpák gyéren világítottak, szinte sötétség vett körül. A szél a hajamat borzolta és a ruhámat lengette. 
A megállóból átbotorkáltam a járdára és elindultam. Szorosan a házak falának préselődve haladtam, kapaszkodva, hogy ne roskadjak össze. A gyomrom görcsbe rándult és forgott velem a világ. Minden lépés gyötrelmes volt. Hosszú percek teltek el néma szenvedéssel, míg megérkeztem a házunkhoz. A kapu előtt térdre estem és épphogy elértem a csengőt. Hosszasan nyomtam, s mintha ezzel a fájdalmam mértékét is növeltem volna. Azt hittem a kín élve felemészt. Elengedtem a kis fehér gombot. Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtónk és léptek közelednek. Megpróbáltam felállni, a következő pillanatban pedig öntudatlanul estem össze.

Két héttel később elköltöztünk a városból. Apám – biológia professzor lévén – úgy döntött, vidékre hurcolkodunk. Mostohaanyámnak először nem tetszett az ötlet, hogy vidéki háziasszonyként éljen hátralevő életében, de apám lelkesedése végül átragadt rá is. Felőlem a Szaharába is költözhettünk volna, nem érdekelt különösképpen hogy hol lesz új otthonunk, csak az, hogy a lehető legmesszebb kerüljek ettől a mocskos várostól.
Míg szüleim külön-külön három bőröndöt cipeltek magukkal, addig én egy bőröndnyi cuccot is sokalltam magammal vinni új életembe. A ruháim és kacatjaim nagy részét odaadtam egy jótékonysági szervezetnek. Csak néhány ruhadarabot és a kenceficéimet (sampon, krémek és a többi) hoztam magammal.
Május 19-én érkeztünk meg. A vidéki kisváros az első pillanatban lenyűgözött. Ahogy öreg Fordunkkal végiggördültünk a főutcán, láttam a barokk stílusú városházát, a hatalmas templomot, a gyerekekkel teli játszótereket, a park övezte iskolát és az emlékművet, mely a főtéren állt. A főútról letérve széles utcákon hajtottunk végig. A házak nagyok voltak, szépen ápolt udvarral és kerttel. Aztán apu behajtott egy kisebb útra, ami előtt tábla figyelmeztetett: zsákutca. Előttünk az úton gyerekek labdáztak, de közeledtünkre visszahúzódtak a járdára. Amikor elhaladtunk mellettük, integettek nekünk. Apu vidáman viszonozta a kedves gesztust. A házak ebben az utcában távolabb helyezkedtek el egymástól. Egy idő után el is fogytak és erdő váltotta fel őket. Döbbentem fordultam hátra és néztem az egyre távolodó civilizációt. Meg akartam kérdezni aput, hogy a világ végére megyünk-e, amikor az autó lassulni kezdett majd megállt. Előrefordultam. Az érzést, ami új otthonunk megpillantásakor hatalmába kerített, akkor tapasztaltam életemben először: hazatérés.
- Megérkeztünk! – szállt ki apu.
- Ez nem kicsi! – követte őt mostohaanyám.
Nem, valóban nem volt kicsi. Egyenesen óriási volt – az eddig látottakhoz képes legalábbis. Az előttünk magasodó vaskerítés mögött hatalmas kőépület állt, minimum kétemeletes. Falain borostyán futott fel, ablakai díszes vaskeretbe voltak foglalva. A földszinten négy ablakot számoltam, amiből egy olyan széles volt, mint a többi három együttesen. Az első szinten hat normál méretű ablak volt (zárójelben teszem hozzá, hogy az első napokban nem tudtam, itt mi számít normál méretűnek). A második emeleten öt volt, de ezek sokkal kisebbek voltak az előbbieknél.
És ez csak az a része volt az épületnek, amit az udvarban tornyosuló termetes fák látni engedtek. A ház többi része beleveszett a pompázó, zöld lombokba.
- Charles! Hová hoztál minket? – nézetett hitetlenkedve mostohaanyám apura.
- Haza – mondta apu egyszerűen.
- Egy szóval sem említetted, hogy ekkora! – Mostohaanyám magánkívül volt az örömtől. Megkerülte a kocsit és apu mellé lépett.
- Nekem majd adjatok térképet – nyögtem megrökönyödve.
- Nem csak neked lesz rá szükséged, igaz Madison? – vonta maga mellé apu mostohaanyámat.
- Hanem nekünk is – mosolygott rá mostohaanyám. – Hékás! Ő még odabent kuksol? – Hirtelen felém fordult és kinyitotta a kocsiajtót. – Gyere már, Debbie! Ez egyszerűen mesébe illő! – Közben kihúzott a hátsó ülésről. – Neked talán nem tetszik?
Mostohaanyám apu mellé tolt. Egyik keze az én vállamon, a másik apuén nyugodott. Némán álltunk és néztük a nagy épületet. Az otthonunkat. Mindjárt bepakolunk és néhány nap múlva a költöztető cég kamionja is megérkezik a bútorokkal. Talán úgy tűnik, mindent elhoztunk ide, ami számunkra fontos, amihez ragaszkodunk. Ez nem így van.
A gyomrom begörcsölt, de nem mozdultam.
Az ikertestvéremet nem hoztuk magunkkal. Neki abban a mocskos városban kellet maradnia.
A meleg kora nyári délután ellenére kirázott a hideg, amikor arra gondoltam, hogy ő most egy márvány kereszttel jelölt sírhant alatt alussza örök álmát. Már sohasem láthatja ezt a házat. Pedig itt született, ahogyan én is.
- Ha édesanyád nem halt volna meg a születésetek után, itt nőttetek volna fel – szólalt meg apu szomorú hangon.
- És Donna is élne még – mondtam kiszáradt torokkal.
Mindketten rám néztek.
- Debbie, jól vagy? – kérdezte mostohaanyám.
- Persze – néztem rájuk.
Vigyáznom kell a Donnával kapcsolatos megszólalásimmal – gondoltam aggódó tekintetük láttán.
- Sápadt vagy, kincsem – mondta apu és megragadta karomat. – Mutasd a pulzusod.
- Jól vagyok – húztam vissza szelíden a fent említett végtagot.
Mostohaanyám kezei időközben lesiklottak apu válláról és engem karolt át mindkettővel.
- Gyere, menjünk be – mondta kedvesen és elindultunk.
- De Madison… a csomagok... – szólt utánunk apu.
- Ráérnek – válaszolt mostohaanyám.
Apu pár pillanattal később megjelent a másik oldalamon és egyik kezével az enyémbe karolt. A másikban egy kis, téglalap alakú tárgyat tartott, melynek közepén egy zöld és egy piros gomb volt.
- Ezt figyeljétek!
Apu mohó tekintettel megnyomta a zöld gombot. A vaskapu mindkét szárnya megmozdult és lassan kinyílt.
- Hát nem nagyszerű, lányok? – fordult felénk csillogó szemekkel.
- De igen. – Láttam, hogy Madison is elámult a távirányítón.
Mikor a kapu becsukódott mögöttünk és elindultunk a kikövezett úton, akkor tapasztaltuk meg igazán a ház és az udvar méreteit. Mit udvar? Már majdnem park! Égig érő fák, zöldellő sövények és… az ott egy tó? Lágyan ringatózó teteje visszatükrözte a napsugarakat.
- Ó, az ott egy microsciurus alfari? – mutatott apa az egyik fára menet közben.
Odakaptam a fejem. Egy kis, vöröses mókus futott fel a fa törzsén. Megcsóváltam a fejem.
- És oda nézzetek! – Apu most az utat szegélyező növényeket vette szemügyre. – Myosotis laxa…
- Mi? – kérdeztük egyszerre Madisonnal.
- Nefelejcs – mondta apu szórakozottan és tovább fürkészte a növényvilágot. – No lám, cichorium intybus…
- Charles? – nézett rá kérdőn mostohaanyám.
- Mezei katáng. Amott pedig egy… – Apu átszellemülten mutatott a következő, kis rózsaszín virágra.
- Charles! – szólt apura Madison.
- Jól van, na – legyintett apu. – Én csak arra akartam rávilágítani, hogy milyen gazdag kertecskénk növényvilága.
- Kertecske? – nézett mostohaanyám majdhogynem nevetve apura. – Kicsikét nagyobb annál.
- Iciri-picirit – mondta apu két ujjával szemléltetve, mire Madison kacagni kezdett.
Milyen lökött szüleim vannak – gondoltam.

Az első éjjelemen egyedül voltam. A holdfény betűzött a nyitott ablakon. Felültem az ágyban. Az álommanó csak nem akart jönni, hát odasétáltam az ablakhoz. A kilátás a tóra nyílt és a zsenge, nyár eleji szellő békák öblös kuruttyolását sodorta felém. Csillagok százai lebegtek a tó fodrozódó tükrén.  Ha a szobám az emeleten lenne, úgy érezném magam, mint ahogyan Rapunzel érezhette magát a toronyban, mikor holdfényes éjszakán kihajolt az ablakon és álmodozva nézte a csillagos eget a hercegre gondolva.
Én nem a hercegemről ábrándoztam. Egyáltalán nem ábrándoztam semmiről. Hálát adtam azért, hogy itt lehetek. A hitem és a szüleim nélkül már rég összeomlottam volna.
- Tudom, hogy ő most veled van. Vigyázz rá, kérlek! – mondtam ki hangosan imám végét. – Vigyázz rá, mert én nem tudtam.
Egy mókus suhant el az ablakom alatt. Elmosolyodtam és az égre emeltem tekintetem. A holnapi napra gondoltam: Madisonnal felfedezzük az egész házat, a pincétől a padlásig. A legapróbb porszemtől a legnagyobb pókhálóig. Az azt követő napok pedig takarítással fognak telni. Összeszedünk minden lomot, amire nekünk nincs szükségünk és levisszük az alagsorba, ugyanis apu ragaszkodott hozzá, hogy semmit se dobjunk ki. Ő még őrzi a múlt boldog, vidám, nyomasztó és gyásszal terhes emlékeit. Én megszabadultam tőlük – messze hagytam őket, olyan helyen, ahová tudom, többé nem megyek. Még ha a testvérem ott is nyugszik. Tovább kell lépni. Mindig. Ha nem teszem, a saját fájdalmam végez velem. Egyszer már majdnem megtörtént. Többé nem fog.
Csillagok milliárdjai tündököltek a fejem felett. A pilláim lecsukódtak. Kezdtem elálmosodni. Talán holnap újra találkozom a csintalan mókussal. A microszurusz alfarius szusszal… vagy mivel… – gondoltam mosolyogva.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés