10 ok, amiért szerethetsz engem

Kemény, már-már rideg és kíméletlen léptek dobbantak egy gyenge őszi napfényben fürdő kis falucska főutcáján, valahol Londontól északra. A drága bőrlábbeli tulajdonosa egy szikár, húsz év körüli, sápadt férfi volt, aki már első látásra sem nevezhető szimpatikusnak, úri viseletéből pedig arra lehetett következtetni, hogy jól fizető állás van. Bradley Buxton, becenevén Brad belépett egy faragott kapun, majd kulcsával babrálva benyitott a poros épületbe. Poros, de antik – állapította meg, és az antik dolgokból meglehetősen sok pénz származik a bankszámlájára, így elégedetten vette szemügyre a fal mellett húzódó dobozsorokat, melyekben a házban talált tárgyakat és értéktelen (vagy inkább értékesíthetetlen) lomokat halmozták fel barátaival néhány nappal ezelőtt.
Miért pont tegnap? Annak is megvan a maga története, ugyanis Bradley Buxton két nappal ezelőtt elvesztette édesapját, aki örökül hagyta neki a „poros viskót”, ahogy ő nevezi. Úgy döntötte, azon nyomban üzletekbe fog, mielőtt egyáltalán felmerülne benne a sajnálat az öreg John iránt, aki soha nem gondoskodott róla.
Mr. Buxton már születése óta nem volt hajlandó a kis Braddel foglalkozni. Ez főként abban mutatkozott meg, hogy anyja halála után gondolkodás nélkül elvett valami szipirtyót, aki hiába erőlködött, mert a fiú valódi édesanyját soha nem pótolhatta.
Ez volt az a pillanat, amikor a tizenöt esztendős Brad megelégelte az eddigi életét, és világgá ment. Saját maga tartotta el magát, a tanulmányait pedig zsebpénzéből honorálta, ami igazán szép teljesítmény. Amikor elvégezte a középiskolát, apja rátalált, és magával akarta vinni házába, hogy lakjon és tanuljon ott, ám Bradley Buxton csupán pénzt követelt egyetemi tanulmányaira, és többé nem is látták egymást. Már csak hírét hallotta, hogy mostohaanyja is meghalt, de soha nem viselte lelkén a nő sorsát, így a temetésre se volt hajlandó elmenni.
Az évek teltek, ő pedig cégvezető és nagyvállalkozó lett – egy igazi városi. Nem törődött senkivel és semmivel, jól keresett, és villákat vásárolt szerte a szigetországban. Mikor John már hatvanas éveiben járt, felajánlotta neki, hogy jobb házat vásárol, amiben eléldegélhetne, de a férfi elutasította szívességét, miközben valami olyasmit makogott, hogy ide köti a szerelem.
Brad természetesen meg volt róla győződve, hogy apja bolond, így nem is érdekelte különösebben. Minek élne egy idióta vénemberrel? Ugyan már.
Apja temetésén már hajlandó volt megjelenni, habár ő volt az egyetlen, aki nem bírt könnyeket kipréselni a szeméből a halott láttán. Megelégedettségére szolgált, hogy a férfi által babusgatott ház és tárgyak őrá maradtak, így azokat barátai segítségével értékesíteni tudta a nagypiacon és a régiségkereskedőknél.
Bradley Buxton tehát egy meg nem értett ember volt – legalábbis szerinte.
Azonban sok minden változhat.
Még Bradley Buxton is.

Mivel tegnap nem sikerült befejezniük a „nagytakarítást” az elhúzódó megbeszélés miatt, és Brad barátai üzleti ügyben elutaztak Párizsba, a férfira hárult a feladat, hogy a padláson lévő régiségeket elpakolja. A nagyszoba sarkában egy nagy kupac üres kartondoboz várt rá, hogy munkához lásson, így felgyűrve ingujját tettre készen indult a padlásfeljáró felé. Egyszerre csak egy dobozt tudott felcipelni, de azt is bőven elegendőnek találta a fenti vacakokhoz.
A korhadt falépcső sértődötten nyikorgott drága bőrcipője alatt, mintha el akarná ijeszteni cselekedetétől, ám mivel Brad nem hitt a mesékben, így ez is csak egy röpke pillanatra merült fel benne. Csupán egy nevetséges gondolat, ennyi az egész.
A padlásfeljáró csapóajtaját egy vasrúddal támasztották ki, bár Bradley Buxton nem emlékezett rá, hogy tegnap a pakolás közben kinyitották volna. Vajon mennyi ideje nem takarítottak odafönn?!
Előbb a dobozt dobta fel, hogy mindkét keze szabad legyen, ám be kellett látnia, ez nem volt valami jó ötlet, mivel azon nyomban egy zsáknyi por hullott arcába. Prüszkölve lépett a helyiség padlójára, majd kidörzsölve szeméből a piszkot körülnézett.
A padlás szokatlanul gondozott volt, valószínűleg John dolgozószobájaként funkcionált régen. A falakat ugyan már pókhálók borították, de a hajópadlóra még egy szőnyeget is leterítettek, a ház frontoldalán elhelyezett ablakból pedig szép kilátás nyílt a falura. Piszkos fényében felderengett egy asztal, egy szék és rengeteg molyrágta és porlepte irat.
Mint egy ósdi iroda – döbbent rá csodálkozva Brad, miután közelebbről is megvizsgálta a padlás „kivilágított” sarkát. Először látta a „szobát”, mivel ebben a házban csak néhány napot töltött el, mielőtt szökésre adta a fejét. Most viszont már bánta, hogy nem hozott lámpát, mert így az asztalon és körülötte heverő iratokat az ablak által nyújtott kevéske fényben kellett kibetűznie.
Elküldetlen levelek, régi könyvek kupaca volt, néha pedig rendezetlenül eldobált képek, melyek fiatal édesapját ábrázolták barátaival. Semmi érdekeset sem talált, s már éppen azon volt, hogy a nevetséges holmikat behányja a dobozba, és személyesen viszi a szeméttelepre, amikor hirtelen kezébe akadt egy fotó.
Az apját ábrázolta, amint karjában egy csecsemő rugdalózik – és a férfi mosolyog.
Brad Buxton gúnyosan felhorkant. Még hogy az ő apja örült neki? Ez csak…
Ám gondolatmenetét nem tudta befejezni, ugyanis hirtelen elhomályosult előtte minden.

– Hol vagyok? – kérdezte, bár tudta, hogy úgysem kap rá választ. Csak lebegett a semmi közepén, és hangját benyelte a kérlelhetetlen sötétség. Úgy érezte, menten megfullad, mikor hirtelen kiszakadt a sötét, végtelen tengerből, és talán még ennél is furcsább helyen találta magát.
Az édesapja mellett állt, akinek a karjában „szintén” ő, a kicsi Brad Buxton ficánkolt csintalanul. A férfi lelkesen mosolygott az ósdi kamerába, majd a fotó után megcsókolta a kisbabát. A „valódi” Brad Buxton megmozdult, és annak reményében, hogy megérintheti édesapját, aki látszólag észre sem vette, felé nyúlt, ám ekkor a kép elporladt.

Egy másik helyre csöppent, ám először meg se tudta állapítani, hol van, mivel ezúttal éjszaka volt, a sápadt holdat és a vele sziporkázó csillagokat pedig egy felhőfátyol takarta el. Néhány pislogás után Brad szeme megszokta az éjféli sötétséget, ám meglepetésében rögtön csuklania kellett: a régi otthonát látta, a tóparti kis faházikót, amiben édesanyjával laktak együtt. A kétszintes házban fenn (ahol Bradley hálószobája volt régen) leoltották a villanyt, de alul még mindig égett, és a fűre vetett árnyjátékból Brad arra következtetett, hogy valaki jár a nappaliban. Ahogy közelebb jutott, beszélgetés halk, érthetetlen foszlányai szüremlettek ki az éjszakába, majd hirtelen kinyílt az ajtó, és két alak lépett ki rajta: Mr. és Mrs. Buxton.
Brad már attól tartott, zsákutcába került, mert hiába feszítette hátát a kerítésnek, a fény mégis rávetült, ám a két alak tekintete átsiklott felette. Tehát nem látják. Csak egy szellem. Hirtelen ötlettel utánuk sietett a hűvös nyári levegőtől libabőrözve. A parton ugyan még hűvösebb volt, mint a házikónál, de ő az izgalomba borzongott bele. A békák harsány brekegése a két halk beszélgető hangját szinte teljességgel elnyomta, ezért Brad még közelebb kényszerült húzódni szüleihez, hogy hallja szavaikat.
– El kell mondanunk neki… – Mrs. Buxton szomorúan fürkészte a tó ködbe vesző túlsó partját, majd felvett egy követ, és beledobta a sötét vízbe. Végtelenül elkeseredettnek tűnt, amitől még Bradnek is összeszorult a torka, pedig már évek óta nem váltott ki benne semmi ilyen heves érzelmet.
– Hogy az elkövetkező öt évben attól rettegjen, mikor…? – a férfi félbeszakította mondatát, mert láthatóan nem merte kiejteni a száján, ami a szívét a legjobban nyomta.
– Pedig láttad a tesztet! Láttad, hogy… beteg vagyok.
– De Ann… – a férfi szeretettel karolt a nő karjába, és finoman magához vonta.
– Jobb félni, mint megijedni… – a nő hangja a sírás felé közelített.
– Rettenetes lesz az élete, ha már most a fejébe verjük, mi fog történni – vágta rá John ellentmondást nem tűrő hangon, és úgy tűnt, ez volt a vita befejező szava.

Ahogy a látomásé is, ugyanis a tó képét most egy újabb váltotta fel. Most kórházban találta magát, ahol egy megfáradt alakot gépek, csövek és vezetékek hálózták be, mellette pedig az édesapja ül, és zokog. Bradley Buxton annak tudatában, hogy halott édesanyját látná, rémült undorral fordította el fejét.

Immár egy templomi esküvőn találta magát, ahol tizenöt esztendős önmaga ül a vendégek sorainak legelején, hosszú lábait neveletlenül keresztbetéve, elnyúlva a kemény padon. Arcáról a mélységes megvetés olvasható le, ahogy a mosolygó párra néz. Azonban a kép váratlan változáson megy keresztül, s már érti, hogy mire ment ki ez az egész: apja alkalmi munkákkal keresi a pénzt, pakol, fest fájó derekával csak azért, hogy legyen mit a fiú elé tennie, aki csak sütteti a hasát a napon.
Szóval ezért kellett újraházasodni, a pénz miatt. Brad gyomra bukfenceket vetett, és már nem is kíváncsi a következő képre.

Már tudja, gyermek-énje most fogja elhatározni, megszökik. Immár a mostani, új házukat látta, amit mostohaanyja örökölt rokonaitól. Direkt a hárpia szülőfalujában rendezkedtek be, amiből a fiúnak rövidtávon elege lett, és távozott.
Nem kellett sokat várnia, és máris megpillanthatta édesapját, aki kiszáguld az ajtón, és kétségbeesetten kiáltozik, majd térdre borul. Utána lassan villognak a képek: a férfi a faluban kérdezősködik kezében a fia iskolai fotójával, de egyre nagyobb kétségbeesés olvasható le ráncos arcáról.

A következő képen Mr. Buxton nagyítólencsén keresztül vizsgálgatja néhány ékszerét, tárgyát, porcelánokat, órákat. A falról már minden díszt lepakolt, az egyszerű, meszelt falú kis szobácska szinte kong az ürességtől, de nem adja fel. Mindenben egy apró értéket keres, amiért érdemes eladni a tárgyakat. Brad megérti, hogy éppen az ő tanköltségét próbálja összespórolni az egyetemi tanulmányaihoz, de aligha sikerülhet, mert alaposan eladósodtak.

Most John Buxton a padláson kiterített szőnyegen hever fekete öltönyben és a hozzáillő nadrágban, és szívszakadva zokog. Bradnek eszébe jut, hogy nem látogatta meg a férfit már évek óta, és ő egyedül van a gyászához láncolva, bánatát nem tudva kifejteni senkinek. Eljött a pillanat, amikor fiának istenigazából összeszorult a szíve, s titokban egy könnycsepp gördült le arcán. Nem a sajnálat teszi, hanem az emlék, mikor ő is így feküdt a szobája padlóján édesanyja halála után. Még ha halványan is, de átérzi John keserű bánatát.

Az ezt követő látomásban a férfi nem bír kikelni az ágyból. Mellette az éjjeliszekrény a falu lakói által összegyűjtött finom, meleg ételektől roskadozik, de ő hozzájuk sem bír nyúlni . Arcán a kialvatlanság és a végtelen szomorúság tükröződik, és láthatóan rengeteget fogyott. Brad oda akar lépni hozzá, de tudja, hogy úgysem tudna mit tenni. Az ajtón egy nő siet be, kötényt visel, és a beteg fölé hajol, elmondása szerint mezei katángból készült gyógyteát ad a remegő kézbe.

Most Bradley Buxton édesapja egy ugyanolyan kórteremben fekszik, mint Ann egykoron, ám Brad különös felfedezést tesz, ahogy vonakodva belép a kórterem ajtaján: a férfi most kivételesen látja őt. Már tudja, mit kell tennie, ezért odalép hozzá, és leül a mellette lévő, vendégeknek odatett székre. A férfi ránéz, mosolyog, és Brad őszinte meglepetésére saját arca is mosolyra húzódik . Könny csordul le arcán a szenvedő apja láttán, de már nem tehet semmit.

– Sajnálom, amiért nem tudtalak megtanítani szeretni – súgja a férfi, és kezével megérinti egyetlen fia kezét. Brad azt hiszi, menten sírva fakad, s már éppen próbálná meggyőzni apját az ellenkezőjéről, ám ekkor a látomásnak vége van.

Tíz látomás, tíz ok. Tíz ok, amiért szerethette volna őt… és vak volt mind a tízre.
A lomtalanítás folytatódott, azonban nem olyan módon, mint ahogy elkezdődött. Brad minden holmit, ami apjáé volt, elajándékozta azoknak az embereknek, akik a barátjuknak tartották az öreget, s mikor körjáratait befejezte, hirtelen szembesült vele, hogy valamit elfelejtett.
A padláson, a kis asztalkán még maradt egy fénykép… az a kép, ami mellett az előző éjjel a látomásait látta, és ami őt és édesapját ábrázolja. Hirtelen ötlettel tollat ragadott, és a fénykép hátuljára kezdett körmölni.
Hiszen ezt is el kell, hogy vigye valahová.

A templom tornyát rajta az apró kereszttel már messziről ki lehetett venni még a borostyánnal befutott kis erdő közepéről is. Brad egy ezer éve kitaposott kis földúton sétált a hűvös árnyat adó fák között, és élvezte, ahogy lába bele-belesüpped az avarba. Végül a fák közül kilépve a régi templom képe tárult a szeme elé, melyen belül az esküvő, kívül az elmúlás emléke ébredt fel szívében. Különös, hogy Isten háza mellett milyen közel áll egymáshoz a két lépcső, az égbolt és a szakadék.
Talán ez az ingadozás az élet maga?
Brad a templom mögött húzódó temető felé indult, s a lemenő nap fényében drága ruháival nem törődve a saras földre borult apja sírköve előtt. Kezében a fotót markolta, amit most vízhatlan fóliában enyhén a földbe ásott, hogy a sírkő alá támasztva jól látsszon, és a szél se fújja el.
Az alkonyat bíbor színei még rávetültek a kép hátuljára, melyen ez állt:

Apának fiától – szeretlek.

És egy ekkora szívesség, egy ilyen lényeges dolog is csupán 10 lépésből állt.
10 ok, amiért szeretni tényleg érdemes.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés