Csiszár Éva Anna
Magányos Hold
Október végéhez képest enyhe az éjszaka. Olykor feltámad a szél, de nem csípős, se csontig hatoló, nem kergeti el azokat, akik még kihasználják ezt a kellemes időt, ami biztosan a felhőknek köszönhető. A csillagokat nem is lehet látni tőlük, olykor még engem is eltakarnak. De csak néha, így az idő nagy részét békés szemlélődéssel tölthetem. Mint minden éjszakát. Innen fentről mindent látni.
Igazán mindent, hiszen az emberek az éjszaka beálltával gátlástalanokká válnak, mivel azt hiszik, senki nem látja őket. Holott én látok. És nézek is. Rólam nem vesznek tudomást, mert azt gondolják, én vagyok a világon a legszegényebb. És valahol igazuk is van. A 24 órából csupán annyit kapok, amennyit a Nap meghagy nekem. Csak a maradékot. Még a fényemet is tőle kapom, kiporciózva, hol kicsit többet, hol kevesebbet. Azt is csak kölcsönbe. Újabban a tudósok még a testemtől is megfosztottak, hiszen úgy vélik, a Földből származom, anyagom azonos vele. Még ez sem a sajátom. A csillagok túl messze vannak, és túl sokan. Nem foglalkoznak velem, mert különbözök tőlük. És a csillagok olyanok, mint az emberek. Nem szeretik, ha valaki különbözik tőlük. Hát ilyen szegény és árva vagyok. Ezért aztán megsajnált a Jóisten, és adott nekem egy ajándékot, ami csak az enyém: én látom az emberek lelkét.
Ezen a csendes októberi estén is körültekintek, hátha találok még embereket. Igen, már észre is vettem egyet. Közvetlenül alattam, egy nagy fagyalbokor és egy hideg házfal között szakadt, mocskos ruhás alak ül, gondozatlan, bozontos szakállal, rongyos, ujjatlan kesztyűben, lyukas cipőben. Szeretne aludni, hogy legalább amíg álmodik, addig se gondoljon cudarrá vált életére. Hamarosan talán tényleg elalszik. De mi lesz vele télen? Most is a hideg, kemény földön kucorog, mellette nejlonzacskóban egy hajdan volt kilós kenyér maradéka. Már napok óta ezt eszi. Talán már penészedik is. Ő maga álmodni akar, szökni innen, de a lelke még ott ücsörög a bokor előtt, és nyújtogatja a kalapját. Felsöpörné ő az utcát is, ha kapna érte egy kis tejet. De ez senkit nem érdekel, hát utolsó reményként gubbaszt a kalap mellett. A lélek még remél, de az ember már feladta.
Néhány utcával odébb egy kikent-kifent nő ácsorog, erős sminkkel, leheletnyi blúzban, kurta kis szoknyácskában és lábat feltörő, magas sarkú szandálban. Kuncsaftra vár, s közben unalmában rágyújt egy cigarettára. A szél – ami ehhez az öltözékhez azért már hidegen fúj -, ráparancsol, és összébb húzatja vele a flitterekkel díszített, rikító kendőt. A nő meglát egy arra ballagó embert, és csivitelő hangon felkínálkozik neki. A szája nyílik, megszólal, csalogat, de a hozzá tartozó lélek némán gubbaszt a sarokban. Az már most undorodik, és inkább takarítaná valahol másnak a piszkát, minthogy most itt legyen.
Az előbbi férfi most tartott hazafelé a családjához. Láttam a város másik végén, amikor elindult. Úgy tűnik, nincs autója, hisz gyalog jár. De most nem a munkahelyéről jött. Abban a háztömbben, ahol volt, egy kolleginája lakik. Megáll egy pillanatra a lenge öltözékű nő előtt, hagyja, hadd beszéljen, cirógassa, de végül otthagyja. Bár mondhatnám, hogy engedett a lelkének, aki már rángatta a könyökét, hogy gyerünk innen! Ó, nem, csupán már fáradt, és ma már nem képes többre. A lelke egy csöppet sem érdekli, hiszen az már a szeretője ágya mellett is tiltakozott, felhozva érvként a családot a testtel szemben. De a férfi már akkor sem figyelt rá, csak hozzávágta az aktatáskáját, hadd játszadozzon az irodai papírokkal.
Nem túl messze, néhány háztömbnyire innen, van egy játszótér. Ott fedezem fel a következő embereket. Két fiatalt, egy fiút, meg egy lányt. Egy padon ülnek, fekete alakjuk teljesen összefonódik az éjszakában. Vadul csókolóznak. Nem is csókváltás ez, csak smárolás. A lányka szinte még gyerek, ahogy nézem, még talán 14 sincs. A srác vagy egy tízessel idősebb nála, ha ugyan nem többel. Keze gömbölyű kalandokat keres a lány trikója alatt. Én meg inkább oda se nézek: Én szégyellem magam helyettük is, ezért elfordítom a fejem. Így viselkedni az utcán, ott, ahol ráadásul nappal gyerekek játszanak. Helyettük elkezdem nézni a lelküket. A kislányé bent ül az egyik hintában, és hajtja magát. Hiszen még gyerek. A kis lélek tudja, hogy nem jó ez így, a szíve nem is kívánkozik az erős férfikezek közé, de fél, hogy máskülönben nem fogják szeretni. A fiú lelke kissé távolabb áll a hintázó kislánylélektől. Még hátat is fordít neki, és egyik kezét zsebre dugja, miközben a telefonján nyomkodja a billentyűket. Csupán a test, ami szorosan a lányhoz simul, a lélek nem akarja se megóvni, se megvigasztalni, se örömet szerezni neki. Teljesen közömbös a másik lelke iránt.
Nem szeretem nézni, ahogy egyik ember kihasználja a másikat. Jobb volna elbújni csendben egy felhő mögé, és nem törődni mindezzel. De pillantásom megakad az égen pörgő pontokon, amiknek csóvája a kisváros egyik épületéhez vezet. A helyi diszkó fénye ez. Lám, ott egy zajos, rikoltozó társaság. Huszonéves fiatalok, és nagyon jó kedvük van. Túl jó kedvük. Tornacsukát, szakadt pólót és csörgő láncokat viselnek. Meg szegecselt övet a nadrágjukon. A lányokon pedig falatnyi kis top van, mély dekoltázzsal, és szintén szakadt, láncos farmerban riszálják a feneküket. Táncolnak, viháncolnak, buliznak. Cseppet sem tűnnek fáradtnak. De a szemük szörnyen tág, és szinte hallom, hogy zakatol a szívük. A lelkük pedig… azok is ott vannak, nem messze. A hatalmas, zöld konténerek tövében fekszenek egymáson – és a kiszórt hulladékon-, mint a rongybabák. Ájultak. Kidobták őket, akár a szemetet. A beszívott fiatalok tudomást sem vesznek róluk.
Szörnyű látni ekkora felelőtlenséget. De ha már kaptam ezt a különleges ajándékot, akkor használni akarom. Használnom kell. De fáj látnom ezt a gátlástalanságot. Éjszaka, mikor maguk vannak, az emberek nem a félelmüket és a gátlásaikat dobják el, amiket a többiek jelenléte kényszerít rájuk. Nem mondják azt, hogy „na, most nem lát senki, nyugodtan tehetem, amit a lelkem akarna.”. Nem teszik meg, amit nappal nem mernek a nyilvánosság előtt: nem versnek tejet a koldusnak, nem terítik kabátjuk az önmagától undorodó nő vállára, nem mondnak nemet az erőszakos partnernek. Nem ezeket a hamis gátakat vetik el, amit a közönség erőltet rájuk. Nem, hanem azokat a gátakat, amik nappal még valamelyest állnak, és megtiltják, hogy végképp a sárba döngöljék lelküket. Nappal csupán nem vesznek róla tudomást, azt akarják hinni, hogy ők mindig bátrak és erősek. Éjszaka ezt be is akarják bizonyítani. Gátlástalanokká válnak, semmibe veszik lelküket, és még bele is rúgnak, amikor az fél vagy épp gyöngének mutatkozik. Nem csak egymásnak hazudnak, maguknak is.
Sajnos úgy látom, az emberek mind máshogy viselkednek, mint a lelkük. Nem őszinték, megtagadják lelküket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Dóri!
Köszönöm, hogy elolvastad a novellámat, és hogy véleményt írtál róla.
Örülök, hogy tetszett, a kritikának meg csak örülök, hiszen több szem többet lát. :) Pl. a végén nem vettem észre a szóismétlést, pedig elég szembetűnő.
A "végkövetkeztetéshez" még annyit, hogy ez igazából nem a teljes mű, egy kis részt lehagytam belőle, és próbáltam ott abbahagyni, ami úgymond lehetne akár a vége is. De ahogy olvasom a véleményed, látom, hogy azért sikerült átadnom ennyiben is ennek a résznek a lényegét.
Köszönöm mégegyszer, hogy írtál, különösen, hogy ilyen részletesen. :)
Szia!