Csiszár Éva Anna

Az éneklő lift

Nagy, szürke irodaház, magas, szürke hivatalnokokkal. Kívülről csupán egy óriási téglatest látszik, egyforma üvegszemekkel. Ugyanolyan épület, mint bármelyik másik a környéken. Körülötte az utcán autók dudáltak, berregtek, emberek jártak a járdán, veszekedtek, bevásárlószatyrokat cipeltek, gyerekeiket rángatták maguk után, megvárták – vagy épp nem – a zöld jelzést a zebránál. Ha pedig egy-egy gyerek kirohant az útra, a sofőrök öklüket rázták, szitkozódtak, az anyák pedig először elsápadtak, majd elvörösödtek, miközben szidták a megmenekült kölyköket. Vagy pedig beléptek a nagy, szürke épületbe, mivel az egy ügyfélfogadó iroda volt.

Ám mindezt gyanútlanul tették. Sejtelmük sem volt arról, hogy micsoda meglepetés várja őket odabent. Tehát, ha valakinek mégis itt volt dolga, zsörtölődve jött, s vadul nyomta meg a lift hívógombját, hiszen a legtöbbjüknek a sokadik emeletre kellett mennie, hogy elintézhesse az ügyét. Megjött a lift, kinyílt az ajtaja, s ha emberünk belépett, kezdetét vette a csoda. A felvonó elindult, s ki tudja, honnan, valahonnan, megszólalt egy dal. Halk, ám vidám énekhang volt. Mintha két lány énekelt volna. Az egyik kicsit hamisan ugyan, ám annál lelkesebben. Az ügyfélnek ez nem tetszett. Zavarta az ének, zavarta a fals hang, zavarta, hogy itt kell lennie, zavarta, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő azt várta.

Az irodában aztán nem csak saját ügyes-bajos kis dolgát adta elő, hanem elpanaszolta, hogy miféle sérelem érte őt, 6-8 emeleten át valami borzalmas danolászást kellett hallgatnia. Sőt, odahaza még a szomszédasszonynak is elmorogta az esetet. Nem egy ilyen ügyfél akadt. Mert az emberek – ki hinné?! – szeretnek zsörtölődni. Ha valami túlszabályozott, monoton, változatlan, akkor azt morogják. De jaj, ha a szörnyű állandóságba valami kis szokatlanság kerül. Azzal nem tudnak mit kezdeni. Morognak, dúlnak-fúlnak, kis apróságokon is. Néha indokolatlanul. Ezek után senki sem fog meglepődni azon, hogy nem egy – egészségesnek látszó – ügyfél esett már össze az irodaház előtt. Persze, lehet, hogy csak véletlen, hogy éppen ott. Mégis gyakran szólt a mentőautó szirénája az épület előtt. Majd kórházba szállított a szívinfarktust szenvedett embereket.

Egy nap az irodaház hivatalnokai gyűlést tartottak, melynek témája az éneklő lift volt. Mindannyian tudták, hogy a dal nem valamiféle gépezetből jön, hanem magából a felvonóból. A lift szó szerint énekelt. Egyértelműen negatív volt a fülke megítélése. Az ügyfelek morcosak, türelmetlenek voltak tőle, nem lehetett velük rendesen tárgyalni. A döntés gyors és határozott volt: ki kell cserélni a liftet. El kell szállítani a MÉH telepre. De ehhez is, mint mindenféle ügyintézéshez, időre volt szükség. Beszélni kell a szerelőkkel, a szállítókkal… Addig pedig miden ugyanúgy maradt. Az emberek jöttek, menetek, a lift énekelt, ők pedig panaszkodtak. De… mégsem… Egy kis változás mégis történt. Egy korábbi ügyfél, egy fiatal doktornő, aki már ezelőtt is érdeklődve figyelte a liftet, s eddig egyszer sem panaszkodott, most mégis szóba hozta a felvonót:

-         Elnézést, azt hiszem, fontos lehet: beázik a lift.

-         Az, amelyik a porta melletti lépcsőnél van?

-         Igen, az.

-         Köszönöm, hogy szólt. Bár azt a fülkét egy hét múlva amúgy is elszállítják a MÉH-be.

-         Megkérdezhetem, miért?

-         Az ügyfeleket zavarja.

Az orvosnő szeme dühösen villant, ám ez nem a vele szemben ülőnek szólt. Hanem az ügyfeleknek. Majd hirtelen ötlettől vezérelve komoly, határozott hangon megszólalt:

-         Eladná nekem a liftet?

-         Nem.

-         Miért?

-         Már kifizettük a szerelőket.

-         Azt megtéríteném. És az elszállításról is gondoskodom.

-         Gondolja meg, hölgyem. Nem tudom, hol dolgozik, de higgye el nekem, jobban megéri, ha beszereznek egy új fülkét. Ez már régi, sokat használták, ráadásul, mint ön is mondta, beázik.

-         Köszönöm a figyelmességét, de én ragaszkodom ehhez a felvonóhoz. – jelentette ki nem bántón, de ellentmondást nem tűrőn a fiatal hölgy, s megigazította szemüvegét a bal füle mellett.

-         Kérem, hölgyem. Ha ilyen markacs… A fülke az öné.

A nő felállt, és kezet fogtak a megegyezés jeleképpen.

Egy héten belül a liftet kiszerelték, és elszállították az orvosnő által megadott helyre. Egy pedig egy kórház B épületének a hátsó lépcsője mellett volt. Ebben az épületben a 3. emeleten volt az elfekvő, a 7.-en a műtő, a 10.-en pedig az intenzív. Ezen a három osztályon vezetett keresztül a felvonó. A fiatal nő szándékosan intézte úgy, hogy a fülkét éppen ide helyezzék el.

Ahogy a hivatalnokok, úgy – valamiféleképpen – az ügyfelek is tudták, hogy a lift dallamának forrása nem magnó volt. Ahhoz túl természetes volt a hang. A akkor nem lett volna az egyik hamis. Ezért, talán mondani sem kell, a fülke új helyén is énekelt. Ugyanaz a két lányhang szólt, ugyanúgy fals volt az egyik, ugyanazt az éneket zengték, egy mese dalát:

Benned ég a szikra,

De ál sötét az éj,

Hogy szíved gyújtsa lángra,

S áthatol a fény.

Szerteszéled sok csúf rém,

Szertefoszlik a sötét,

A bűverő, mit szíved rejt,

Ezernyi hanggal árad szét.

Földerül hallatán az ég.

Elszáll a bú a baj.

Szíved öröm töltse el,

S vidáman nézz az égre fel.

És énekeld a dalt!

Nem kell hősnek lenned,

Csak őrizd ezt a fényt,

Hogy dallá váljon benned,

S űzze el az éjt!

Lehet, ez a kis dal nem épp a helyhez illett, de különös mód, ez senkit sem zavart. Sem az ápolókat, sem a betegeket. Igaz, ők gyakran már – vagy még – nem voltak eszméletüknél. Az altatógázok, az injekciók gyorsan dolgoztak, s csak lassan szállt el a hatásuk, így mikor a pácienst a liftbe tolták, már semmit sem fogott fel a környezetéből. Mégis, mióta a fülkét üzembe helyezték, egyszerűbben folytak le az operációk. Kevesebb műhiba történt, kevesebb komplikáció lépett fel, az intenzíven megfigyelt betegek pedig ritkábban panaszkodtak rosszullétről, negatív utóhatásokról.

Jó fél évvel később a doktornőnek – aki ebben a kórházban, a B épületben altatóorvosként dolgozott – ismét el kellett intéznie valamit a már jólismert irodaház jól ismert hivatalnokával. Amaz, mielőtt a tárgyra térhettek volna, kissé talán szarkasztikusan így szólt:

-         Na, kisasszony, hogy szuperál a felvonó?

-         Köszönöm, minden rendben van vele. – mondta a nő, figyelmen kívül hagyva a nem épp helyénvaló hangnemet.

-         Nem is ázik be?

-         Nem, már nem. De ha kérhetem, beszéljünk arról, amiért jöttem.

Dolga végeztével távozott az épületből. Csak ő tudta, hogy a lift miért nem ázik be többé. Mert az nem is beázás volt. A fülke érezte a sorsát, és sírt. Ez csöppet sem meglepő. Ha énekelni tud, miért ne könnyezhetne? Most viszont már nincs rá oka. Nem csak, hogy új helyre került, de az ápolók, orvosok, s főként a beteg emberek örültek az éneknek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés