MariaLoren

A szivárvány innenső vége

Ez a történetem egy megjelent, jogvédőzött könyvemből való. Régtől tudom, hogy rajzfilmet készítettek belőle, mindig van valaki, ha a dolgaimat piszkálják, hogy szól nekem. Ezzel kapcsolatosan is így történt.

   Nagy falatokat nyelve ettünk, rántott csirkecomb, paradicsom volt étkünk, friss péki kenyérrel. Még délelőt raktam a tarisznyába két üveg sört is egy literes üdítő kíséretében. Semmi szellő nem volt, egyhelyben állt a meleg, izzadva párolódtunk benne hiába rakott fölénk árnyat az erdő. Degeszre tömtük a hasunkat, kortyoltunk a patak vizében hűtött üdítőből, s észrevétlen eldölve a pléden elaludtunk.Az őzek és szarvasok már rég elvonultak, csend uralkodott mindenütt, csak néha-néha hallaszott egy-egy madárszerenád. A fák gyengéden öleltek bennünket, takarva az égető Nap elöl, s lágyan suttogták az álmot...

   Álmunkban nagy, vadvirágos réten jártunk, tiszta vizű tó volt a közepén, a tavon egy sziget, rajta egy palota. Cifra volt, ékes volt, gyémántos üvegből épült, átlátszó falait nem piszkította semmi, egy firka sem volt rajta, látni lehetett lakóit. Tündérfényű lányok és fiúk járkáltak benne, szépek voltak, fiatalok, s vég nélkül szerelmesek. Ők is mezítelen testtel tették a dolgukat, láthatóan nem ismerték a ruhát, nem ismerték a cipőt, nem tudták mi az az ing vagy kabát. Nem öltek meg és nyúztak meg állatot a bőréért, nem ölték meg azért, hogy egyenek húsából, sose voltak éhesek, s inni csak mannát ittak a kehelyből. A Nap ezen a vidéken kellemesen langyos volt, az eső nem esett, a dús virágok fürödtek a vízben, a talaj menti harmatban. A palotát és a szigetet ölelő víz látta el őket, melyben a fehér hattyú együtt fürdött a tündérlányokkal és ifjakkal.Ők szemérmetlenül bukfenceztek a tó kristályos hullámain, meg-megvillant csábító szépségük a Napban. Hiába nem esett az eső, mégis ott volt, magas ívben feszült egy félszivárvány, újabb és újabb lányok és fiúk érkeztek rajta, nem lehetett látni az innenső felét, nem lehetett látni az innenső végét. Széles, ragyogó félszivárvány volt, aranyszőrű bárányok szobrai díszítették, egészen a palotáig lehetett rajta jutni, ahol minden érkezőt a régiek egy kehely mannával fogadtak. Megölelték egymást hosszan, szelíden, mosolyogva kísérték őket a tóhoz, hogy megfürödjenek. Meztelen bőrük a víztől tündérfényű bársonyossá vált, megfiatalodva, ékesen és fényesen, szelíd lélekkel üdvözölték egymást. Nagy szerelmek szövődtek közöttük, szégyenkezés nélkül emelkedett lélekkel vallottak egymásnak szerelmet, a többiek lelke boldogan tapsolt az örömtől és csoportba verődve tették ők is ugyanazt. Hosszasan és boldogan, egymásra figyelve, megtelve szeretettel és szerelemmel ölelték egymást. Ölelésük az élet éltető rugója volt, s nem voltak féltékenyek, nem ismerték az önzést, a viszályt, nem ármánykodtak sohasem.

  Túlságosan szép volt, nem hittem szemeimnek, pedig tudtam, hogy igazat álmodok, mégis a sziget elérhetetlen volt számunkra. Körbe jártuk a rétet, fürkészve, kétségbe esve kerestük a szivárvány innenső végét, hogy a palotához mi is eljussunk. Tébolyultan, pánikszerűen, menekülve vártuk, hogy a szivárvány híd elejét meglássuk, vágytunk az ifjúság örök megléte után,tündérlánnyá és tündérfiúvá szerettünk volna válni,hogy végtelen életen keresztül szerethessük egymást, hogy végtelen szerelemmel hozzunk létre új életet, szüljek gyermekeket, s mannával tápláljam őket, sosem félve a jövőt, a holnapot, s ne legyek aggodó, nehezen haló haldokló, hanem mosolyogva, báránylelkű boldogságban élve tudjam a tündér jövőt, s csak a szerelem csatái dúljanak közöttünk...

  Reményt veszve, zihálva álltunk meg, miután többször körbe futottuk a rétet mindig odajutottunk, ahonnan elindultunk. Szomjasak és izzadtak voltunk, s ahogy vágyakozva néztük a palotát, a tóban fürdő, a szigeten egymásnak udvarló tündér párokat egy jól ismert érzés vett rajtunk erőt: a szégyenkezés. Én tenyeremmel takartam törékeny testemet, karommal borítottam feszülő kebleimet, pirulva lestem férjemet, ahogyan a tarisznyát maga elé tartja. A szigetről boldog, felszabadult kacajok kúsztak át hozzánk, a szerelmesek boldog szavai súgták füleinkbe az "álmokat" , s így szégyenkezés közben lett urrá rajtunk a vágyakozás. Vakmerően és váratlanul simultam férjemhez és boldog lélekkel csókoltuk meg egymást, remélve a holnapot, a szebb jövőt. Ekkor a szigetről harsány üdvrivalgás hallatszott, integettek felénk a tündérek , s kezükkel hívogattak minket. Az ég ezüst tükrében egy óriási, szép testű, csodálatos férfi jelent meg, mellette egy ékes-tüneményes fekete dús hajú szűz, aki csillogó szemeivel csalogatta őt. Ott ölelkeztek az égen, az egész világ,  a kozmosz megtelt élettel és  mi  ámulva lestük a csodát : a kezdet kezdetét.

   Most már tudtuk honnan kell majd indulnunk, csak meg kell várnunk a holnapot, mert a szivárvány innenső vége mindig ott van a rét legszélén, ahol az erdővel összeér, ahol a napsugár megtöri az eső áztatta levegőt. Ott ragyog minden nap, színesen hidalja át az eget, de ezt a szivárványt nem látni, csak reggel amikor feljő a Nap...

   Az erdő fái abbahagyták az álom suttogást de mi nem ébredtünk Tovább álmodtuk a szépet, begöngyölőztünk a plédbe, úgy vártuk az estét meztelen, átkarolva egymást. Átaludtuk a délutánt, átaludtuk az éjszakát. Hallgatva a csípő szúnyog muzsikát elhatároztam : holnap férjemet kézen fogom, s gyermekeinket magunkkal hozva magammal csábítom. Most még alszik, én is alszom, a vadak s a madarak is alszanak..

Megvárom a holnapot...

   S amikor a virradat harmatos hangjait hallom akkor indulok.

Oda, ahol a szivárvány véget ér...

Ha neked is tetszik akkor nem véletlenül  készült el az a rajzfilm. 12 évvel ezelőtt jelent meg, minden sora, betűje jogvédőzött. Mindig van valaki, aki értesít ha az én dolgaimat piszkálják. Ezzel kapcsolatosan Németországból értesítettek, hogy mi történik Magyarországon ...és tudjátok kicsi a világ.

Mária; 2008.december 26-án. 12 óra 22 perckor.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés