K. K. Andi
Apám öröksége
- …a hóesés továbbra is szakadatlanul esik kedves hallgatóink… Hamarosan vége a reggeli hírmondónak és jönnek a kilenc órási hírek. Nyolc óra ötvenhat perc, és Léna már itt van a stúdióban… Helló Lena! – Helló Peter, üdvözlöm a kedves Hallgatókat! – Akkor az óra végére következzen Bécs idei egyik kedvenc slágere… …Bonnie Tyler-től 1983. legkedveltebb dala a Total Eclipse of the Heart… Én közben elköszönök… …találkozunk holnap reggel hétkor!
Judith félretolta a bejáratnál pihenő papírdobozokat, és felvette a cipőjét. A rádiót egy hanyag mozdulattal kikapcsolta az ajtó melletti szekrénykén, miközben a fogashoz nyúlt a kabátjáért. A csinos mélykék szövetkabát jól illett barnára festett hajához és kék szeméhez, bár hetvenöt évével fiatalnak nem, de fiatalosnak és elegánsnak mindenképpen nevezhető volt. Zsebében gyorsan ellenőrizte kulcsait, mikor kopogtak.
Kinézett a kukucskálón. Nem ismerte az illetőt, de az idős hölgy kedves arca és hiányos öltözéke azt súgta, hogy a közelben lakhat. Felhúzta kabátján a cipzárt, bíborszínű sálját nyakában megigazította és útra készen ajtót nyitott, bízva, hogy gyorsan elintézi a váratlan látogatót.
- Jó napot kívánok! Kit tetszik keresni?
- Jó napot, Brinkmann-né vagyok a kettő béből. Az ablakból láttam, hogy Ön költözött be a napokban Steiner néni lakásába. Hoztam egy kis karácsonyi kalácsot…
- Ó nagyon kedves…
Judith gondolatai cikázni kezdtek a társasház lakójának szíves fogadtatása és az udvariatlan távozás között. Elkerülve a kínos csendet, gyorsan döntött, és bizonytalanul, de beinvitálta a váratlan látogatót.
- Jöjjön be, talán van még egy kis időm…
- Nem akarok zavarni, ha éppen indulóban van, később is…
- Nem-nem, jöjjön csak be. A belvárosba indultam, de talán egy órát várhat az ügy…
Az idős hölgy belépve az ajtón, rögtön, de finoman körbenézett. Az egy légterű kis lakás barátságos látványt nyújtott. A délelőtti napfény melegen sütött be a keletre néző konyha kisebb részekre osztott, de nagy felületű ablakán, ami aztán továbbadta a fényt a lakás központi helyének, a nappalinak.
Judith sietve visszavetkőzött, majd a lakrészbe fordulva az addig csendesen várakozó vendégének keresett helyet ahová leülhet. A kanapéhoz lépett, és a rendezetlenül fekvő nyitott fényképalbumokat egymásra igazította.
- Elnézést a széjjelségért, nincs minden a helyén, ilyen korban az emlékek elrendezése hosszabb időt vesz igénybe. Tudja, mire gondolok… ha előkerülnek a fényképalbumok, biztosan belenéz az ember, utána meg már nem lapoz tovább anélkül, hogy ne bogarászná át őket egyesével. Addig is meséljen pár szót az előttem lakóról. Mit is mondott… Steiner-nének hívták?
- Igen, kedves asszony volt. Egyedül élt. A fia ritkán látogatta. Legalább is egy magányos asszonyhoz képest… tudja… ha nem törődnek eléggé a szerettei az emberrel, egy idő után már senki és semmi nem pótolhatja hiányukat. Az ősszel halt meg…
- Sajnálom… Jöjjön, üljön le ide, itt kényelmes lesz… közben felszelem ezt az illatos karácsonyi kalácsot. Ön készítette?
Az asszony apró léptekkel közelített a kanapéhoz és lassan ráereszkedett, vigyázva mintha tojásokra ülne.
- Igen. Jobban szeretek sütni, mint főzni… és jobban is tudok – nevette el magát.
A konyhában Judith elővett egy tálcát. A konyhapult zsúfolásig volt edényekkel. A tálcának végül az étkezőasztalon talált helyet, és felszeletelte a kalácsot.
- Ó de udvariatlan vagyok, még meg sem kérdeztem, hogy hogyan szólíthatom?
- Emma vagyok, az ismerőseim Eminek szólítanak.
- Az én nevem pedig Judith Kovács, mindenki Judith-nak hív. Kedves Emi, mit inna a kalács mellé? Egy csésze teával vagy kávéval kínálhatom meg? – érdeklődött, és most jobban szemügyre vette látogatóját. A jámbor arc mellé kissé telt alkat párosult egyszerű öltözékkel. Judith-ot rengetek ember vette körül munkája során és nem öltözékük alapján ítélte meg őket. Ő próbált öltözködésben vissza fogott eleganciát követni és megjelenését rendezett frizurával kiegészíteni.
- Köszönöm… a teát választom! Biztosan nem tartom fel?
- Biztosan. Mindjárt üzenek a lányomnak, hogy egy órával később megyek be dolgozni.
- Ön még dolgozik? – csodálkozott rá Emi.
- Igen, de ez nem olyan munka amilyenre Ön gondol – válaszolta, ahogy kikerülve az útjába kerülő papírdobozokat odasétált a retiküljéhez. Kivette a telefonját és a szemüvegét, amit utána óvatosan felrakott. Rövid fókuszálás után benyomta az egyes gyorshívó gombot. - Ez korábban kemény munka volt, ma már csak segítője vagyok a rendszernek – fordult vissza vendégéhez.
- Hogy-hogy?
- Szia Kedvesem, kések egy kicsit… úgy egy órát – szólt a telefonba, majd csönd következett… Közbejött valami… igen… utána megyek... akkor majd később találkozunk… - fogta rövidre a beszélgetést, bár tudta, hogy ha nem szólt volna be, abból sem lett volna gond.
- Családi vállalkozásunk van. Pékségeket működtetünk. Pontosabban most már csak a lányaim, én csak besegítek, ha kell. Itt, Bécsben van a központunk, de országszerte is jelen vagyunk. Biztosan hallott már rólunk: Misó bácsi péksége… Apámat hívta így mindenki. Az ő emlékére neveztük el így az üzletet. Az egyik boltunk itt van nem messze, öt utcával lejjebb.
- Oh igen, talán tudom melyik lehet… Az a pirosra festett.. nagy kirakattal, ugye? - lelkesedett a kanapéról az idős vendég.
- Igen az. 1965. őszén Graz-ban nyitottuk meg első boltunkat. Régen volt. Apámtól tanult optimizmusom és a kitartás volt, amivel eljutottam odáig. Aztán úgy alakult, hogy jött a második, majd a harmadik üzlet. Ma már húsz pékséggel büszkélkedhetünk.
Judith miközben beszélt, keze is járt. Feltette a vizet forralni, és a teázáshoz szükséges kellékeket kezdte összeszedegetni. Az idős vendég figyelme Judith-ról néha átvándorolt a háziasszony kezének rutinos mozdulataira. A folyamat gördülékenyen ment; a csészéket aljakkal együtt a tálcára tette, azok alá félbehajtott szalvéta került; jöttek a kanalak, a kis kekszek, a méz, a cukortartó. S mire Judith mondatát befejezte, az étkezőasztal fele már egy kellemes teázáshoz lett előkészítve.
- És honnan jött ez az ötlet? – érdeklődött Emma asszony a kanapéról, aki időközben olyan kényelembe helyezte magát, hogy teljesen megfeledkezett a majdani felkelés gyötrelmeiről.
- A kenyér szeretetét apámtól kaptam… 1956-ban jöttünk át Magyarországról a lányaimmal… apámat sajnos már nem tudtuk magunkkal hozni. Meghalt tüdőgyulladásban. Három bőrönd ruhával, pénzzel, kis élelemmel indultunk neki az útnak, de ami mindvégig életben tartott minket, azok az emlékeink voltak… Először Grazba mentünk – ott volt ismerősünk. Ennek ellenére az életünket nehezen indítottuk be ott.
A nehézség, a fájdalom és a honvágy volt, ami akkoriban kitöltötte a napjaink nagy részét. A lányaim már felnőtt nők voltak, és én sem voltam fiatalasszony, amikor hátrahagytunk mindent, hogy új életet kezdhessünk. Elmentünk beosztottként dolgozni. Én megszakítással , de befejeztem az óvónőképzőt, így egy óvodában helyezkedtem el. Nagyobbik lányom Anna tanító volt, ő iskolában kapott állást. A kisebbik lányom Esztike pedig cukrásznak tanult. Ő robotolt a legtöbbet. Nehezen boldogultunk akkoriban. Szívesebben emlékszem vissza a gyermekkoromra... de beszéljünk inkább önről…
- Nem… nem… engem érdekel, hogy hogyan alakult a sorsuk… meséljen még, kérem - vezette vissza Emi Judith-ot az előző gondolataihoz.
- Ha nem untatom… Egy alföldi kisváros szélén, pár kilométerre a várostól, egy tanyán laktunk. Apám foglalkozását tekintve molnár volt… de számomra nem ebben volt mester… hanem, hogy mindig emberséges volt másokkal… és az volt a meglátása, hogy mindenre van megoldás.
Késői gyerek volt. Öreg szülei - akik születésem előtt sajnos meghaltak – azzal járultak hozzá a fiatal majdnem húszéves apám boldogulásához, hogy szántóföldjeik nagy részét elcserélték egy fejújításra szoruló szélmalomra és a hozzá tartozó molnárházra. Ez az összevont élettér akkoriban kiemelkedőnek számított.
Apám mesélte, hogy sokat és szorgosan dolgozott, hogy megbecsülje hozományát és, hogy a malom hosszú távon működőképes legyen. Amikor szüleitől megkapta a tanyát, bizony jelentős felújításra szorult. Ahol a lakórész külső falrésze megbomlott ott kijavította, bemeszelte. A telket hiányos fogazatú kerítés vette körül, ami pótlásra szorult, az udvar nagyobb része pedig elgazosodott. A ház végébe gyümölcsfákat ültetett. Akkoriban már a családalapításon gondolkodott. Anyámat alighogy megismerte, az öröm után bánat következett. Anyám belehalt a szülésbe, amikor megszülettem.
Apám életének legnagyobb csalódottságát ekkor érezte először.
De aztán ott voltam én, aki értelmet adtam a sorsának – mondogatta, amikor erről az időszakról kérdeztem gyerekként.
Apámnak én voltam a mindene. Nekem meg apám. Boldog gyerekkorom volt… tőle tanultam mindent.
Még fára mászni is. Alacsony, fedett, nyitott verandánk volt, ami a lakóépület mellett vezetett végig. Ha végigrohantam a teraszon, akkor a hátsó részre ültetett három szilvafához jutottam. Nyáron szívesen lógtam rajtuk, persze akkor már nagyobb lányka voltam. Apám úgy mutatta, hogy ha a két kezemmel felágaskodva megmarkolok egy vaskosabb ágat, akkor a lábaimmal felsegítve magam, már fent is ülhetek az egyik közeli ágon. - Látod ennyi az egész… nem kell ettől úgy megijedni – és mosolyogva csavart egy barackot a fejemre. Apám mosolya olyan volt, mint a húsleves, gyógyír minden bajra…
- De hogy boldogult Önnel az apja, amikor csecsemő volt? – kérdezte izgatottan Emi asszony, várva a folytatást.
- Úgy tudom, hogy először nagyon el volt keseredve, hiszen ott voltam én, mint síró csecsemő, és a bánat, hogy elvesztette alig megismert és szeretett feleségét. De ahogy már említettem, mindig talált megoldást. Kitudakolta, hogy a város szélén melyik házban nevelnek kisgyereket. Felkereste a családot, megbeszélte velük, hogy minden reggel friss kecsketejet és kenyeret visz az ő gyerekének is, ha cserébe engem is ellát a hétköznapokon legalább egy évig. Megegyeztek. A gyerekruháért is terménnyel fizetett.
Mesélte, hogy a téli időszakok voltak a legnehezebbek neki. A mindennapos hosszú gyaloglás a hóban, spórolás az étellel…
A melegen tűző nyarakra már én is emlékszem… amikor munka folyt a számomra óriásnak tűnő malomban, én nem lábatlankodhattam ott. De nem bántam, jól el voltam az állatokkal az udvaron. Mindenben megtaláltam a játékot.
A malomban nappal elviselhetetlenül meleg volt. A malomból általában csak akkor jöttek ki, amikor befejezték a munkát vagy megpihentek egy kicsit. Kifelé jövet kinyitották a malomajtót és velük együtt fehér lisztfelhő érkezett nagy köhögés és krákogás mellett. Mikor kitisztult a levegő körülöttük, akkor látszott igazán a verejtékes arcukba tapadt fehér liszt, amit akkor nagyon viccesnek találtam. Gurultam a nevetéstől. Nem volt mérges apám ezért, sőt, volt, hogy együtt nevetett velem.
Csak estefelé mentem be a malomba segíteni, összesepregetni a szálló lisztet, de ekkor sem nyúlhattam semmihez és az emeleti részbe sem mehettem fel egyedül.
A szélmalom reggeltől estig őrölt. Dolgozott apám rendületlenül. Figyelte a széljárást, időjárást. Vihar után a vitorlák állapotát Szükség esetén ácsmunkát is vállalt a malom szerkezetén. Megteremtett kettőnknek mindent, amit tudott. Lisztünk, tejtermékünk, tojásunk mindig volt. Nyár végén szilvalekvárt főztünk. Apám meg tanult sütni is. Illatozó kenyereket és lepényeket rakott az asztalra. Én meg csacsogva falatoztam vele.
Egy nap, amikor egy osztálytársammal érkeztem haza az iskolából, apám azzal köszönt be nekünk, hogy nem vagytok éhesek? Osztálytársam rögtön válaszolta, hogy ő bizony tudna enni. Apám a kamrának kinevezett lyukból elővette a kenyeret, tejföl, kolbászt, meg még pár dolgot, és rögtön kínálni kezdte a fiúnak. Aki nem kérette magát, nekiesett az ételnek. Apám intett a fejével, hogy ne nézzem olyan feltűnően. Este azt mondta nekem: Tudod Jucikám, olyan jó volt látni, hogy ez a fiú annyit evett amennyi beléfért. Tudtad, hogy otthon még öt testvére van? Nem tudtam, mondtam neki, és ekkor már beláttam, hogy mi mennyivel jobban élünk másoknál.
Úgy nőttem fel, hogy anyámon kívül nem éreztem semminek hiányát. Ma már tudom, hogy ezt csakis a nevelése miatt éreztem így. Jobb tanárom már csak maga anyám lehetett volna, aki a kislányból előhozza a nőt.
Apám megoldott mindent. Amit nem tudott két kezével és az eszével előállítani, azt megvette. Addig dolgozott, amíg elő nem teremtette nekünk.
Amikor nagyobbacska lettem, akkor sokat kint voltam az udvaron és az állatokkal játszottam. Volt akkoriban kecsként, nyulunk, macskánk, kutyánk, később disznónk is.
Amíg kicsit voltam nem érzékeltem, hogy mi mindent megtett értünk. Fejni is ő tanított meg egy reggel. Kihívott a kecskéhez. Nézd Jucika! – mondta, és apám megfogta a kecske tőgyét, intenzíven húzogatni kezdte. – Apuka, ez tej! – ismertem föl. Látod Jucika, gazdagok vagyunk! – mosolyodott el. És én is gazdagnak éreztem magam.
Volt, hogy bementünk a városba, és a kispiacon túrót, tojást, tejet árultunk. Ott tanultam meg a kereskedés fortélyait.
- És nem nősült meg újra az apja?
Nem – válaszolta bágyadt mosollyal Judith.
Úgy mesélte, hogy voltak fiatal lányok, asszonyok, akik próbálták ugyan felkelten a figyelmét, de anyámhoz egyik sem érte fel.
Tizenhárom éves körüli lehettem, amikor úgy vettem észre, hogy egy asszony megtetszhetett apámnak. Ezt abból gondoltam, hogy sűrűn vitt hozzá tojásokat. Ilyenkor mindig nekem való szoknyákkal tért haza és fokozott jókedvvel. Azt mondta, hoztam nekem megint valamit. Én örültem a ruháknak, és apám boldogságának. De egy idő után ennek vége szakadt. Hogy mit történt nem tudom. Ha kérdeztem, nem válaszolt, inkább játékosan elterelte a figyelmemet.
Munkájának és életének nehéz oldalát akkor vettem észre, amikor felső tagozatos voltam. Akkor tudatosodott bennem, hogy milyen nehéz is neki az élete, hogy csak ketten vagyunk.
A beszámolóvá dagadt emlékeket a kannában felforrt víz sípoló hangja szakította félbe. Judith odalépett a kannához, leemelte, és a forró vizet a csészékben várakozó filterekre öntötte.
- Úgy gondoltam, itt teázzunk az asztalnál – szólította meg a vendéget, aki értette a neki szánt üzenetet, és a kanapéról minél hamarabb igyekezett felkelni, ami inkább kászálódva sikerült.
Judith felsegítette idős vendégét, és még akkor is mosolyogtak időskori, nehézkes mozdulataikon, amikor leültek az asztalhoz.
- Vegyen Emike – bár ön már ismeri ezt az ízt.
- Köszönöm… de mi történt később? – folytatta kíváncsiskodóan Emi asszony.
- Én gyorsan elkeltem. Fiatal lány létemre szinte mindenhez értettem. Amit én nem tudtam megcsinálni, az csak az erőm hiánya miatt lehetett. Csinoska is voltam, szőkés hullámos hajamat leengedve szerettem hordani, de apám ez csak otthon engedte.
Odajárt hozzánk a városból egy fiatal fiú, akit apám hívott segítségül a szélcsendes napokon. Akkor lehetett ugyanis a malom tetőszerkezetének ácsmunkáit végezni. Derék, udvarias legény volt, apám is megbízhatónak tartotta. Egész nap dolgoztak, én főztem, és hármasban ebédeltünk ilyenkor. Észrevétlenül, de mindketten megtetszettünk egymásnak. Apám áldását adta ránk, hiszen volt ideje megismerni a férjemet közös munkájuk közben. Négy boldog évet éltünk együtt.
- Emi asszony érezte a pillanatból, hogy nem jó irányt vesz a történet. Óvatosan kérdezett vissza: Négy évig?
- A boldogságomat elvitte egy szívinfarktus.
- Ezt a tragédiát! – kapta a szájához kezét Emi asszony, aki nem is akart, vagy talán nem is tudott többet mondani.
Ez 1931-ben történt, akkor voltak a lányok kettő és négy évesek. Én ekkor éltem át azt a keserűséget, amit apám anyám elvesztésekor érezhetett.
A tragédia után sajnos újabb veszteség érte a családot. A gazdasági válság minket is elért. A gabonaféléknek zuhant az értéke. A lisztet, búzát, kukoricát nem lehetett eladni. Adósságba kerültünk, ami egyre csak növekedett.
Judith félbehagyta a történetet és felállt; a kanapéhoz ment. Az egymásra pakolt fényképalbumok között kezdett válogatni. - Igen, ebben lesz. Mindjárt megtalálom… - lapozgatott a kemény kartonlapok között. - Itt van, ezt kerestem… látja? – és egy akkori újságcikk fényképére mutatott. Itt van apám egy munkásosztálybeli összejövetelen, ahová még aznap reggel elment, hogy valami megoldást keressenek a mezőgazdaság helyzetére. És itt vagyok én a gyerekekkel – mutatta a fényképen. Azért mentünk oda, hogy szóljunk apámnak, hogy jöjjön haza, mert amíg ő távol volt, a tanyán vihar söpört végig, és mind leszaggatta a vitorlákat. Apám összetörten fogadta a hírt. Én pedig tudtam, hogy ez most tizedelte a vagyonunkat. Az újságíró ebben a pillanatban készítette a fényképet a cikkéhez.
- Utána hogyan alakult az életük? – tette föl az újabb kérdést a már negyedik elfogyasztott kalács után Emike.
- A kár nagy volt. Apám kölcsönnel és baráti segítséggel tudta csak rendbe hozni a malmot. Ha jól emlékszem, a vitorlákon kívül, a malom kupolás tetőrendszerét is felszaggatta az orkán erejű szél, de még a vitorlatengely is megsérült – kortyolt bele közben teájába.
A munkálatok hónapokig húzódtak, a fizetés miatt, illetve, hogy a segítő társak többnyire csak hétvégeken értek rá. A jövőt nem láttuk tisztán, de apám erőre kapó optimizmusa nem adott alább és ez nekem is erőt adott a továbbiakhoz. Beálltam én is nyolc órában dolgozni. Az óvónői tanulmányaimat ugyan félbehagytam a gyerekek miatt, de főzni tudtam. Így eljártam módosabb házakhoz vasalni és főzni. Ez sem ment gördülékenyen az elején, de gyorsan belejöttem. Apám állhatatossága munkálkodott bennem, amit még gyermekként szedtem föl. A lányokra egy gyermeklány vigyázott, akinek a napi étkezéssel fizettünk illetve tejtermékkel.
Lassan jutottunk előre… Egy év elteltével a malmot újra beindíthattuk. Anyagi gyarapodást még évekig nem értünk el, de legalább az adósságunkat lassan csökkenthettük. Amikor
túléltük a harmincas éveket, jött a háború. Apámat szerencsére nem sorozták be. A molnárok közül többeket meghagytak a termelés szempontjából a lakosságnak és katonai erőknek. Ez mentett meg minket. A háborút is túléltük.
- És megházasodott újra?
- Nem. Én sem, mint az apám.
- Amikor eldöntöttük, hogy otthagyjuk Magyarországot egy jobb jövőért, apám támogatott minket. A szélmalmot mindketten sajnáltuk, hiszen annak tövében, és védelmében éltük le a fél életünket. Sokat kaptunk tőle: a megélhetésünket. De eltökéltek is voltunk, hogy külföldön is megpróbáljuk az életet. Apám felutazott Debrecenbe az anyai nagynénémhez, hogy anyagi segítséget kérjen a kiutazásunkhoz. Először nem vállalták a támogatásunkat, de akkor apám felajánlotta, hogy rájuk hagyjuk a malmot és a házat, akkor belementek a dologba. Az utazásunk szervezése persze mind nagy titokban zajlott, és november elejére terveztük.
Ebben az időben apám egyik barátja segítséget kért tőle. Enyhe megfázás kerülgette, de mint általában rá mindig lehetett számítani, ha valaki bajban volt. Szóval a lényeg, hogy tüdőgyulladást kapott akkor éjjel. Beszállították a kórházba, de harmadnap ez az erős, és magas hatvan éves ember… az apám… feladta a küzdelmet és meghalt. Az útvonal ekkor már megvolt, és tudtam, hogy apám is ezt akarná.
Apámat eltemetve, itthon hagyva indultunk neki az ismeretlennek. Graz-ba mentünk, ahol már vártak minket. Nyelvtanulás, munkába helyezkedés, és a jövő tervezése volt a célunk. A pékség ötlete Anna férjének fejében merült fel. Kint a lányom hamar talált magához való férfit. Ő is túlélő típus volt, ahogy mi is. Összefogtunk, és belevágtunk. Innen mondhatjuk azt, hogy könnyebbé vált az életünk.
Hálás vagyok a sorsnak mindkét lányomért, és az apámért. Őnélkülük én sem lennék itt, ahol vagyok, így ahogy vagyok.
- Hű de elszaladt az idő… Önről meg nem is beszéltünk… - riadt fel meséjéből Judith.
Emi asszony ekkor még elmélázva nézett üres teáscsészéjére, és még a hallottak képsorain tűnődött.
– Oh, szívesen hallgattam, és biztosan lesz még alkalmunk beszélgetni – emelte fel mosolygó tekintetét a Judith-ra.
A meleg napfény továbbra is simogatóan sütött be a konyhaablakon a megfogyatkozott kalácsok és a kiürült teáscsészék mellett. A két idős hölgy az emlékek hangulatában búcsúzott egymástól, ígérve, hogy hamarosan újra találkoznak.
Tekla | Összképében tetszett a novella, ügyes történetvezetéssel találkozhatunk, ami pedig számomra ennél is fontosabb, hogy elgondolkodtató a történet. Szeretem az olyan írásokat, ahol igazi mögöttes tartalom van emberi sorsokról, el tudok rajta gondolkodni.
Deszy | Ezt a novellát kicsit nehezebb volt a festményhez kapcsolni, a kezdeti képzavaromat rögtön a kor okozta – 1983-ban járunk elvileg, de a festményen látható szereplők ruházata alapján ez messze későbbi korszak, mint azt a festmény indokolná. Emellett a történet földrajzi elhelyezésével is kicsit bajban voltam: Judith magyarosította a nevét, ezt elfogadom, angol sláger szól, kivándorolt szülő, nyilván külföldön járunk. Ebben az esetben viszont képzavar számomra a Steiner-né és a Brinkmann-né, illetve ez Emi becenév, hiszen ezek határozottan magyarosak.
A főszereplő múltját, szinte egész családtörténetét szépen sikerült megragadni, ez volt a feladat, ezt példásan teljesítette a szerző, ráadásul tetszik, hogy a történelem nagyobb eseményeit sem hagyta figyelmen kívül, pl. 1956. Viszont a múltba révedésen kívül számomra kevés volt a cselekmény – két új szomszéd leül trécselni, elmereng a múlton. De igazából nem is maradt párbeszéd, a szomszéd valójában csak asszisztált a főszereplő monológjához, és az apropó is túlságosan egyértelmű volt, örültem volna, ha maga a keret is megragad, nem csak a visszaemlékezés dinamikus.
A stílus nem rossz, de azért még lehetne rajta csiszolni.
Holly | Nagyon tetszett, ahogyan beleillesztetted a képet a novellába, az pedig még jobban, hogy a főszereplő, az apa, a férfi a festményről lényegében meg sem jelent a történet alatt. Érdekesen oldottad meg a feladatot, de sikerült ezáltal különlegessé tenni.
Tetszettek a karaktereid, mindegyiknél úgy éreztem az első pillanattól kezdve, hogy hús-vér emberek. Legfőképpen Judith, aki alátámasztotta az első benyomásomat róla a történetével.
Ami engem zavart, az a megszakítások voltak. Alapvetően jó lett volna, de valahogy az időzítés nem volt a helyén. Talán ha ezek nagyobb időugrások között történnek, nem éreztem volna ennyire zavarónak. A másik dolog, ami szöget ütött a fejemben a kezdésnél, hogy hogyan terelődött a téma a gyerekkorára. Lehet, én nem raktam teljesen össze a képet.
A befejezés kissé laposra sikeredett, de hát ez az elbeszélés sem éppen egy kalandregény, szóval valahogyan illett az egészhez.
Érdekes történetet raktál össze, gratulálok hozzá!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó