Wonder Alice
2014.06.23.
A szürke homályban, a mező friss és átható illatában álltam. Éreztem a szél simogatását a bőrömön, a fűszálak csiklandozták mezítlen lábamat, és mélyet szippantottam a kora őszi idő illatából. Az ég üres volt és egyhangú, csak egyetlen madár verdesett fölöttem pár méterre. Felnéztem a szárnyasra, melankolikus érzés kerített hatalmába.
Mindent félhomály burkolt, mintha egy bánatos felhő szállt volna alá, ami mindenkire rátapasztotta az elmúlt nyarak szomorú emlékeit. Majd nem lehetett érezni semmit. A légkör olyan egyhangúvá és komorrá változott. Hamarosan beborította a közeli falucskát, és szép lassan engem is. Nem tudom hány órát tölthettem itt csak bámulva a ködöt ami mindent felemészt. Eszembe jutottak a tábor emlékei, a szemeim előtt elhomályosult a látkép és átformálódott ideges zihálássá, meneküléssé, lőfegyverek zajává, a német kiáltások ropogós és ijesztő hangjává. Kirázott a hideg.
Az állatok mind behúzódtak odújukba, rettegve a tüzet köpő csövektől, a barátságtalan, zord üvöltésektől. A németek lábai alatt csak úgy ropogtak a levelek és a gallyak.
Vadászaton éreztem magam. A menekülő vad, és az üldöző, aki minden áron holtan akarja látni áldozatát.
A gond csak az hogy én voltam az üldözött. Eszeveszettül futottam arra amerre csak tudtam, a tüdőm zihált, nem kaptam levegőt és a lábaimat felsértette az avar. Körbenéztem, valami búvóhelyet kerestem, valamit ahol nem találnak meg, de hiába. Innen nem menekülhetek. De mégis, ha elkapnak pisztolyt szegeznek a fejemhez és lelőnek mint egy kutyát.
Nem akartam meghalni. Erőt vett rajtam a pánik. Egész testemben remegtem, sírni szerettem volna de nem volt rá időm, a lábaim bemondták az unalmast, megbotlottam, a földre zuhantam és bevertem a fejem. Minden elsötétült. Egy idős nő mentett meg. Az erdő szélén lakott, egy aprócska házban, egykor talán férjével és gyerekeivel. Bezárt egy sötét lyukba, az
éléskamra alá. Megijedtem. Először azt hittem hogy megtaláltak a nácik és meghaltam. Aztán nem sokkal később kinyíltak az ajtók és a fény élesen törte át a sötétséget. A pupilláim összeszűkültek, alig láttam valamit, kezemet az arcom elé tettem.
-Most már előjöhetsz fiam, elmentek.
Anna gyönyörű lány volt. Vékony, törékeny testalkatú, világos bőrű, az arca derűs és mindig pirospozsgás. Világoszöld szemei ragyogtak, gesztenyebarna haja lágyan ereszkedett le a vállára. Emlékszem mennyi időt töltöttünk itt, játszottunk, fogócskáztunk, nevettünk, vagy csak egyszerűen feküdtünk a mezei virágok között és bámultuk a kéklő eget, a habos-babos felhőcsóvákat, a repülő madarakat.
Mindig meg szerettem volna csókolni, érezni ahogy vöröslő ajkai a számhoz tapadnak. Amikor erre gondoltam akaratlanul is elfogott az izgalom és nem láttam mást magam előtt, csak azt a gyönyörű sugárzó tekintetet, ami teljesen elmélyül a tájban, és a mosolyra álló szájat. A háború, a folyamatos rettegés, a koncentrációs táborban letöltött idők tönkretették. A törékeny test most mégapróbb és soványabb lett, a haja megfakult, a bőre beszürkült, az arca fásulttá vált, elfáradt, a szája nem mosolygott többé.
De megmaradt benne az a kedvesség, a mindig jobb jövőben reménykedő tekintet. Nem találkoztunk gyakran, csak mikor mindenkit befogtak a munkára. Elkülönítettek minket egymástól.
Később már egyáltalán nem láttam, csak ritka alkalmanként. A táborparancsnok szobalánya lett. Azt mondta rendesen bánnak vele, és hogy miatta nem kell aggódnom. Rendes ruhát kapott, és ellátást, kicsit hízott is, de a hangja remegős volt. A karján véraláfutás, ajka berepedezett. Néha hozott nekem egy kis maradékot. Mindketten féltünk a lelepleződéstől.
Az éjszaka csendes volt és nyugodt. Végre mindenki nyugovóra térhetett. A szűk alvóhelyek, ahol egyik oldalamról a másikra sem tudtam megfordulni kényelmetlenek voltak. Nem volt se ágynemű, se semmi, csak a deszka amin aludtál. A megállás nélküli fizikai munka, a kevés élelem mindenkit lefárasztott, így nem volt nehéz ledőlni, behunyni a szemünket és szépen, könnyedén álomba merülni, bele egy másik világba, valahol távol innen, a saját képzeletedben. Az éjjel közepén hangos csattanás hallatszott. Lőfegyver zaja. Mindenki fölriadt rá, mindenki ijedten nézett körül. Sok-sok néma, kidüllesztett szempár a sötétben, amikből sugárzik a rémület.
Soha többé nem láttam Annát.
HeatherK
Már a kivitelezés módja hagy némi kivetni valót maga után. Ha valaki tényleg írni szeretne, szerintem akkor ad a külsőségekre is, hogy minőségi munkát adjon ki a kezeiből, ami nem csak a történetre vonatkozik. Legalább is én így vagyok vele, de szerintem nem vagyok egyedül. Jó lett volna ha legalább normálisan meg van szerkesztve az alap és egy jobb formátumban kapjuk kézhez. Már dob az értékelésen. Na és a cím… Azzal mi lett? Elszaladt? Lehet, hogy nem mindennek adunk címet, de akkor közöljük, hogy nincs címe, csak hogy legalább a zsűri tudja mihez is szóljon hozzá.
Az információk sokszor úgy jönnek egymás után, hogy nehéz követni mi történik. Néha a kezünkbe kapjuk a fonalat, és abban a pillanatban el is szakítják tőlünk, hogy ne értsük mi van éppen. Így – lehet, hogy csak nekem- de az mikor átváltottunk Annára egyáltalán nem kapcsolódott számomra az előtte álló részhez. Sokszor száraz, tényeket közlő mondatokat kaptunk és ez által idegen maradt a történet. Nem tudott igazán megfogni, nem tudtam együtt érezni a főhősünkkel.
Audrey
Először is szeretnék a formátumról beszélni. Persze abszolút megértem, ha valakinek nincs Word-je, de egy pillanatra, bevallom, elkerekedett a szemem a .txt formátum láttán. Hogy miért? Mert innentől kezdve rengeteg formázási lehetőség ugrott. Nincs sorkizárás, dőlt betűk vagy aláhúzás… tulajdonképpen csak a nyers szöveg marad. Ami nem feltétlenül jó. Tudod, jó érzés egy szépen szerkesztett szöveget olvasni, sőt, bizonyos jelöléseket az író a saját – és a novella – szolgálatába állíthat.
A másik fontos dolog, amire ki kell térnem, az a stílus. Az eleje nagyon igyekszik megteremteni a hangulatot, de nálam abszolút nem ért célt. Túl „írósan” szeretnél írni. Ez azt jelenti, hogy nagyon erőlteted a költői képeket, amik így egyrészt felhalmozódnak, másrészt klisések lesznek. Bizonyos pontokon azonban pont az ellenkezőjét éreztem: kiestél a stílusból, amit hozni próbáltál. Ilyen mondatrész volt számomra a „lábaim bemondták az unalmast”.
Számomra elég sok a tőmondat. Ami nem baj. Megteremti a feszültséget. Egy idő után azonban nagyon idegesítő. Az ilyen eszközök, amennyiben jól alkalmazzák őket, megadják a mű ritmusát. De ha egyik vagy másik irányba túlzásba esik az ember, nagyon fárasztóvá teszik az olvasást. A folyamatos rövid mondatoktól szétesik, a barokk körmondatoktól érthetetlenné válik a szöveg. Meg kell találni az összhangot, de ehhez sok gyakorlás kell.
A történetvezetés számomra kicsit zavaros, olyan, mintha a novella vége össze lenne csapva. Ki az öreg nő? Ki Anna? Mi közük van egymáshoz, vagy hogyan váltják egymást a történetben? A karakterek sem elég mélyek, nem éreztem velük kapcsolatban semmit. Nem tudnék egy jellemző tulajdonságot sem hozzájuk rendelni igazán.
Összességében én azt javasolnám, dolgozz még ezen. Olvass sokat, figyeld meg a művek ritmusát, figyeld, hogyan lehet egy-egy mondattal megalapozni egy karakter személyiségét, milyen módszerekkel lehet izgalmasabbá tenni egy-egy jelenetet.
Holly
A címmel (vagy inkább annak hiányával) és a formátummal én nem is bajlódnék igazából, a többiek már elmondták az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Inkább csak egy öteletet szeretnék még adni: ha esetleg nincs Microsoft Office a gépeden, le tudod ingyenesen tölteni az OpenOffice-t, ami majdnem ugyanazt tudja, mint a Word is.
De ennyit a programokról, térjünk át inkább a konkrét történetre. Egyrészről igen nehéz dolgod volt, ugyanis a kép, amit kaptál nem volt olyan kifejező, mint mondjuk egy régebbi Munkácsy kép. Viszont a választott zenéd egészen jól illett hozzá. A téma, amit választottál igen nehéz és sokszor feldolgozott. A te történetszövésed nagyon zavaros volt. Nehezen tudtam követni, éppen mi történik, hol vagyunk. Ez talán a szerkesztés miatt is lehetett, ugyanis az időben is össze-vissza ugráltunk. Kicsit olyan se füle se farka nem volt a történetnek. Elindul egy meneküléssel, aztán leír egy halált a táborban. Ha ezt megfordítod, akkor mindjárt több köze lett volna egymáshoz, hisz adott volna egy motivációt a szereplőnek a szökésre. Viszont nem tudjuk miért és hogyan szökött meg, mennyi időt volt a táborban, mennyire gyengült le fizikailag és mentálisan is. Nem kell oldalakat leírással megtölteni, elég néha egy-két mondat, elszólás erről. Viszont egyet kell értenem a többiekkel, miszerint nem kerültek hozzánk a főszereplők, így nem is tudtuk átérezni a történet lényegét. Nagyon kapkodós volt az egész. A vége pedig számomra túl hatásvadász volt.
A fogalmazásodon még csiszolni kell egy kicsit. Vannak nagyon szép képeid, de valamikor túlzásba esel, valamikor pedig szlenget használsz ott, ahol nem kellene. A múlt és jelen időt is kevered néhol, erre sem árt fogyelni. De ha gyakorolsz még, és fejleszted saját magad, nagyon szép lesz a fogalmazás is, mert az érzéked megvan hozzá.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó