Zsákutca
Az út szélén ébredt fel aznap reggel a háborgó ég alatt. Dörgött és villámlott, de a jeges fuvallat, a heves eső elmaradt. Talán csak álmodik. Talán még mindig az ágyában fekszik otthon. Nemsokára megszólal az ébresztőórája, ő pedig, mint minden reggel, elindul a munkába.
Nehezen tápászkodott fel a földről és körülnézett. A hosszú, végtelenbe nyúló utat sűrű erdő vette körül, melynek fái az őszi farsang színeibe bújtak, de sehol egy teremtett lélek sem. Egyetlen ház, egyetlen autó az aszfalton, egyetlen tábla sem volt sehol. Csak az út, a burjánzó erdő és ő.
Tett egy bizonytalan lépést előre, mire a fejébe éles fájdalom hasított. Odakapott, de a következő lépésre már elmúlt.
Mégis mi történik? Mit keres ezen az elhagyatott helyen? Ki hozta ide és miért?
Hirtelen kutatni kezdett a zsebeiben a mobiltelefonjáért. Igen, ha itt van, felhívhatja a rendőrséget, a mentőket vagy valamelyik ismerősét. Akkor majd elmagyarázzák, hogyan került ide és hazaviszik, majd megy minden a megszokott kerékvágásban. De nem volt nála semmi. Ugyanaz a ruha volt rajta, amit előző este felhúzott. Akkor nála volt a táskája is és a zsebében a pénz és a telefon. Mindig ott tartotta, hisz onnan nehezebb ellopni, mint egy táskából.
Mi is történt előző nap? Túlórázott a munkahelyén, mert az egyik tapasztalatlan munkatársa elrontotta a könyvelést és neki kellett kijavítani majdnem egy év anyagát. Természetesen munkaidőn kívül, pusztán önszorgalomból. Nagyon dühös volt, de nem tehetett mást. Ha meg akarta tartani az állását, akkor készen kellett lennie másnapra. Majdnem éjfélig bent maradt, aztán miután kész lett beszállt a liftbe, beült az autójába és… Nem emlékezett. Behunyta a szemét és összeráncolta a homlokát, hátha mégis eszébe jut valami, de hiába. Nem emlékezett semmire.
Valaki elkábította volna és elrabolta? Már hány olyan filmet látott, amiben a gyilkos vagy az emberrabló a kocsi hátsó ülésén várja áldozatát, aki gyanútlanul beszáll és lecsap rá. De akkor hogy kerül ide? Lehet, hogy valami őrült hozta őt ide, hogy vadásszanak rá.
Félve körbenézett, de nem látott senkit. Figyelte a levelek rezdülését, ám azok mintha megmerevedtek volna. Mintha az egész csak díszlet lenne. Nem maradhat itt arra várva, hogy megmentsék. El kell valamerre indulnia.
Nem sok választási lehetősége maradt az útirányt illetően, úgyhogy egy gyors döntés után az egyik hosszú és egyenes utat választotta. Szeme folyamatosan az erdőt pásztázta, mintha bármelyik pillanatban előbukkanhat egy vadállat vagy az őt üldöző vadász. Talán pont ő a vad.
Ekkor mintha egy ág reccsent volna meg az út jobb oldalán lévő erdőben. Hirtelen odakapta a fejét és megmerevedett, akár egy gazella a szavannákon. Figyelte a hang forrását, de nem érkezett más jel, hogy lenne ott bárki is. Óvatosan tett egy újabb lépést, ám ekkor egy újabb ág tört szét valaki lába alatt. Szembefordult a hanggal és hátrálni kezdett. Az illető már meg sem próbálta leplezni kilétét, az ágak ropogása egyre közeledett az úthoz.
Kétségbeesetten megfordult és rohanni kezdett a bal oldali erdőben, nem törődve a kiálló gyökerekkel és a sűrű gallyakkal, melyek minden egyes méteren mély horzsolásokat hagytak a bőrén. Csak futott és futott, mintha az élete függne tőle. Talán így is volt, de mikor a pánik már kezdett eltűnni és a feje is kitisztult, lelassított és azt vette észre, hogy egy ösvényen áll, a távolban pedig egy valami épület körvonalai bontakoztak ki a fák sűrűjéből. Megmenekült. Végre elért egy civilizált helyre, ahol majd segítenek neki.
Újból elindult, most már biztosabb léptekkel az ösvényen. Az épület egy gyönyörű palota volt. Egy kétemeletes építészeti csoda. Valahogy nem illett bele ebbe az elvadult környezetbe a maga rikító színeivel és feltűnő formáival.
De most nem ér rá ezen gondolkodni. A gyilkos lehet, hogy még mindig a nyomában van. Odasietett a bejárathoz és megpróbálta kinyitni a nehéz tölgyfaajtót, ami kétszer olyan széles és háromszor olyan magas volt, mint ő maga. Teljes súlyával az ajtónak nehezedett és csak akkor engedte el a kaput, mikor már elég nagy volt a rés, hogy beférjen. Ekkor egy pillanat alatt bekúszott és hátát a bejáratnak vetve zárta magát az épületbe.
Amint egy kis lélegzethez jutott, orrát megcsapta az édes parfümök kavalkádja, füléhez egy zongora dallamos játéka ért el, szeme pedig a legpazarabb és legcifrább jelmezekbe bújt embereket pillantotta meg. Az előkelő társaság egy pillanatra rámeredt, végigmérte megtépázott ruháit, kusza haját, sebes arcát, majd egymáshoz fordultak és szemrehányó megjegyzéseket fűztek egymáshoz a megjelenését illetően.
Már-már elszégyellte magát, hogy mer ilyen öltözékben megjelenni előttük. Miért ilyen halvány az arca, amin a szeplők szinte kiabálnak a figyelemért? Miért olyan vizenyős a tekintete, bár mások szemei is szürkék? Miért ilyen fakó a haja? Inkább mondhatni narancssárgának, mint vörösnek. Fakó és száraz, mint a kóró. Legszívesebben visszamenekült volna az útra, ahol könnyű célpontot nyújtott volna az őt kereső vadásznak, ám ekkor egy gyönyörű álarcba bújt nő suhant mellé és nyújtott át neki is egy maszkot. Arany minta díszítette a smaragdzöld felületét, a tetejét pedig mélykék tollak ékesítették.
Óvatosan elvette az álarcot, mintha attól félne, hogy ez csak egy ízetlen tréfa lenne, ám a nő továbbra is felé tartotta, majd segített felhúzni. A világ hirtelen másnak tűnt. Minden olyan szép és káprázatos volt. Az emberek kedvesek és megértőek, a virágok színesebbek, a zene dallamosabb, az ételek ízesebbek. Már nem is emlékezett rá, hogyan vagy miért került ide. A lényegre koncentrált, vagyis hogy itt volt ezen a csodálatosan helyen és ő is pontosan olyan előkelővé vált, mint a többi ember. Élvezte a társaságot, udvariasan elcsevegett, akár az időjárásról is, miközben a pezsgőjéből kortyolgatott, persze csak mértékkel, éppen úgy, ahogy egy hölgyhöz illik.
A zongorista új dalba kezdett, melynek első akkordjai lágyan töltötték be a szobát. A Zene szinte jóbarátként üdvözölte és ölelte át, majd kézenfogva vezette fel, egyre magasabbra. Először csak a teremben szálltak, a véget nem érő bál fölött és nézték a vendégek fenséges ruháit és maszkjait. Aztán a plafon eltűnt és a szabadban repültek tovább, az erdő és az út felett, ahol reggel felébredt. Reggel. Milyen messzinek tűnt most. Mintha évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt történt volna. Miért is volt ott? Már nem emlékezett rá, de nem is érdekelte. A Zene újabb magasságokba röpítette, fel a felhők fölé és aztán…
A zongorista befejezte a játékot ő pedig egy nehéz kőként zuhant vissza a terembe. Ott állt a zongora mellett, melyen a futórózsa úgy terpeszkedett el, mintha királyként trónolna a hangszeren. Nem volt rajta, csak egyetlen szál virág, ami megbújt a széles levelek alatt. Ő is csak a fehérségét vette észre.
Az új dal korántsem volt olyan varázslatos, mint az előző. Egy gyors ritmusú, kemény zene vette kezdetét, ám a zongorista nem a billentyűkre, hanem rá szegezte méregzöld szemeit. Már nem is figyelt a muzsikára, mintha ez a tekintet magához láncolná őt. Álarca hófehér volt, fekete, cikornyás formákkal mintázva. Akár a frissen lehullott hóban az ágak.
A zongorista felállt és a rózsa felé nyúlt. A hangszer billentyűi tovább játszottak, mintha a férfi mentálisan irányította volna őket. A virágot felé nyújtotta, mire ő elpirult, de szerencse, hogy álarca megóvta a lelepleződéstől. Elfogadta a rózsát, ám ahelyett, hogy a férfi visszafordult volna a hangszerhez, ujjai a vállát érintették meg. Óvatosan felkúszott a nyakán, egészen az arcáig. Lassan felemelte a maszk szélét, majd az egészet húzni kezdte. Már-már fizikai fájdalmat okozott megválni a gyönyörű tárgytól. Miért akarja levenni, hogy lássa az ő tökéletlen arcát? Nem akart megszabadulni az álarctól, de nem tett semmit. Ez a zöld szempár megmérgezte, mintha nem lenne képes megmozdítani a tagjait. Hagyta, hogy leszedje az álarcot és meglássa valódi mivoltát.
A zene ebben a pillanatban megszűnt és a vendégek halk és udvarias moraja is elnémult. A levegőt megtöltötte a hűvös fuvallat, mely a szeméttelep rothadó bűzét hordozta magával. A kezében lévő rózsa szára vége feketedni kezdett, majd elporladt, miközben egyre jobban terjedt felfelé. A fehér falak, a különböző színekben pompázó függönyök, az ételínyencségek, az italok, mindent megtámadott ez a rejtélyes kórság, melynél először csak a feketeség terjedt szét, majd egy pillanattal később szétporladt minden, mintha valami láthatatlan tűz emésztené el. Aztán jött az a förtelmes szél, és elfújta a megmaradt hamvakat. Az előkelő vendégek csillogó ruhái és álarcai először csak kifakultak, aztán mindenki egyesével levette a maszkját. Az arcok, amik akkor elé tárultak, nem emberi arcok voltak. Nem lehettek. Úgy érezte magát, mintha a torzszülöttek csoportjába csatlakozott volna. Olyan lényekhez, melyeket kitaszítottak ocsmány mivoltuk miatt.
Az előtte álló zongorista is az álarcáért nyúlt. Az elé táruló kép még jobban megijesztette és akaratlanul is tett egy lépést hátra. A lény szája groteszk vicsorra húzódott, bőre aszott és vörös volt, mintha megégett volna. A szemei pedig nem csak fakók és színtelenek, de éhesek voltak. Mintha egy kiéhezett vadállat állt volna vele szemben.
Felsikoltott a lény láttán és elfordította a tekintetét, amikor minden arc őt kezdte el bámulni. Az enyhe szellő ekkor szélviharrá erősödött, a megmaradt emberek hamvait szórva szét a levegőben. Mikor ismét felnézett, újra az úton állt, egymaga. Sehol senki. Pont mikor reggel felébredt. Mikor is volt az már?
Csak képzelte volna ezt az egészet? Az embereket és a bált? Végül tényleg elment a józan esze? Nem, az nem lehet. Vagy ezt is, hogy itt áll ezen az úton, hogy itt ébredt fel, mindent csak képzelt?
Gyerekes ötletnek bizonyult, de más nem jutott eszébe, így hirtelen felemelte a karját és jó erősen belecsípett. A helye egy kicsit bepirosodott, de ő maga nem érzett semmit. A fájdalom, mintha nem létezett volna a számára. Újra és újra belecsípett, majd megint és megint. Ez lehetetlen. Éreznie kell valamit!
A háborgó égbolt ekkor feladta küzdelmét és szabadjára engedte azt a töménytelen vizet, ami felgyülemlett benne. Sebesen zuhantak a cseppek a földre, apró krátereket képezve a puha talajban. Hideg. Az esőcseppek hidegek voltak. Az arcán, a karján, a hátán kúsztak alattomosan lefelé, felállítva a szőrt a bőrén. Megborzongott, amint a nedves ruha a hátára tapadt. Tökéletesen érzett mindent, kivéve a fájdalmat.
Hirtelen hisztérikus nevetés rázta meg. Vonaglott, miközben szája furcsa vigyorba torzult. Torkából különös lávaként tört elő a hang, akár egy tűzhányóból és minél jobban igyekezett megnyugodni, ő annál inkább nevetett.
Ismerős volt neki ez az egész helyzet, de nem jött rá, vajon honnan. Aztán beugrott. Akár az egyik villanás az égen. Talán most ért el a Feladványhoz. Ez az út, amit a húgával oly régóta keres, bár már a képzeletükben mindketten többször végigjárták.
Minden alkalommal, mikor az édesanyjuk túl elfoglalt volt rájuk vigyázni és egyedül maradtak, kiszöktek a város menti erdőhöz, ahol egy apró folyócska is csordogált. Ilyenkor ők voltak az emberiség megmentői és a gonosz elleni harc vezetői. Mindent megtettek a cél eléréséhez, ami erejüktől tellett, de sajnos ez nem volt elég. Addig küzdöttek, míg már csak ők ketten maradtak. Ekkor elmentek felkeresni a zsákocskát, amit még az ősök hagytak rájuk. Ebben volt az Első mágiával átitatott könnycseppje. Az idő azonban megkoptatta, és már csak finom szemcsés por maradt utána. Egymásra fújták a csillogó homokot, amit jobbára a part szélén találtak. Prüszköltek és köhögtek és mikor már legyőzték a gonoszt a kapott erővel, hazamentek vacsorázni és édesanyjuk jól megcsutakolta őket. Mennyire utálták az esti fürdőt.
Elmosolyodott az emléken. Milyen rég is volt már. De most itt áll az úton. Talán ez mégis az az út, amit akkor kerestek. Talán a végén megtalálja a zsákocskát és felébred. Különös álom, de ha ez kell a szabadulásához, akkor elindul és végigviszi. Igen. A feladat az, hogy megtalálja a zsákot. Határozott léptekkel elindult a vélt irányba.
Az úton felgyülemlett tócsákba lépve felcsapta az esőcseppeket, melyek más helyekre kerülve újabb tócsákban gyűltek össze. Felületük a szakadó eső ellenére tükörsima volt. Ebből a tükörből néztek vissza rá az emberek. Emberek, akiket már elfelejtett és emberek, akik már elfeledték. Ott, az út szélén az eladó a pékségből, aki mindig a legfrissebb árut tette neki félre. Mellette az a férfi arca, akivel csak egy futó pillantást vetettek egymásra egy szórakozóhelyen. Talán már fel sem ismerné. Évekkel ezelőtt történt. Kicsit előrébb az egyetemi előadásokról megismert lány, akivel mindig sokatmondó pillantásokat váltottak a professzor egy-egy értelmetlen mondatán. Aztán még előrébb a szülei a temetőben.
Már régen volt. Több mint tíz éve. Mennyi ember gyűlt össze azon az esős délutánon. Mind feketében, még a legapróbbak is. A pap éppen valami imát mormolt, a szülei pedig mellette álltak szótlanul. Milyen elkínzott az arcuk. Az édesapja szigorúan meredt maga elé, az édesanyja arcát egy fekete esernyő takarta el. Vállai néha megrándultak, miközben szorosan fogta a zsebkendőjét a kezében.
Nem akart emlékezni. Dühösen belelépett a tócsába, széttörve a tükröt és vele együtt az emlékképet. A szilánkok újabb pocsolyákban gyűltek össze és újra megjelent a kép. Ő újra széttaposta, a tükör ismét összetört, de három darabban háromszor jelent meg a temető. Mintha mindenáron az orra alá akarná dörgölni, mi történt akkor. Nem érdekelte. Nem akart rá gondolni. A temetésre sem mehetett el. A szomszédban a fára mászott fel, hogy még utoljára láthassa. Miért nem engedték el akkor? Joga lett volna ott lenni!
Futni kezdett, de akárhova nézett, a képek mindig követték. Ott voltak minden pocsolyában, minden sötét fatörzsön. Ekkor vett észre a közelben egy kunyhót. Gondolkodás nélkül rontott be az ajtón, ám a szoba, ahova vezetnie kellett volna, nem volt sehol. Abban az erdőben állt, az apró folyócska mellett. Nem akart itt lenni. Megfordult, hogy kimenekülhessen a hűs esőbe, ám ekkor meglátta saját magukat. Őt és a húgát. Nem lehetett több öt évesnél. Milyen kicsi és ártatlan volt.
Szellemként suhant át a patakon egyik kőről a másikra ugorva, miközben önfeledten kacagott. A felcsapódó vízcseppek lágyan simogatták a karját és a lábszárát. Már rég szutykos volt a sártól, de őt nem zavarta. Szőke hajfonatából szalmaszálak álltak ki. Odasietett ahhoz a nagy fához, amit ők csak Öreg Tölgynek hívtak. Ez volt az a hely, ahol megtalálták a zsákot.
- Anna, nézd, fel tudok mászni a tetejére! – kiáltotta büszkén hátra a nővérének és felkapaszkodott az egyik alacsony ágra. Ő csak egy hümmögéssel felelt rá. – Ott fent van a zsák? – A válasz egy újabb hümmögés volt.
Pontosan ellentéte volt a húgának. Az ő vörösesbarna, fakó hajával és csúnyácska arcával mindig alulmaradt. Ő nem örökölte édesanyjuk aranyszőke haját és tengerkék szemeit. Ő volt a család fekete báránya. Imádta a húgát, szeretett vele játszani és ő volt a legjobb barátja, de mindig is irigyelte őt. Miért neki jutott minden jó? Miért ő volt mindenki kedvence? Miért nem foglalkoztak vele, ha ő ott volt a közelben?
Most a patak mellett állt és karbatett kézzel figyelte a kislány ügyködéseit.
- Ha nem mászol elég magasra, nem érdemled meg a zsákot. Egészen a tetejére rejtette el.
Testvére nem szólt semmit, csak még jobban igyekezett, mintha az élete függne tőle. Lelki szemei előtt már látta a távolban közeledő ellenséget. Hosszú ruhája be-beakadt a kiálló ágakba felszakítva ezzel az anyagot, de ő ezzel nem törődött. Igazából nem is a zsákért csinálta. Azt akarta, hogy a nővére végre elismerje, vagy megdicsérje. Nem akart mást, csak hogy elég legyen a kitartása és ne nézzen rá olyan vádlón. Néha megijedt, ha vacsoránál a szemébe nézett, mikor a szülei megdicsérték. Ha rajzolt valamit, először hozzá rohant, hogy kikérje véleményét, de ő általában csak elküldte.
- Látod? Mindjárt fent vagyok a tetején – kiáltotta izgalomtól kipirult arccal, mikor az egyik ág hangos reccsenéssel kettétört és zuhanni kezdett.
A kislány felsikoltott ijedtében és a legközelebbi ág után kapott. Múltbéli énje azonnal felkiáltott neki, hogy kapaszkodjon és a fa felé indult. Fel akart mászni, segíteni, de megcsúszott egy nyálkás kövön és elesett.
A húga arcát könnyek áztatták el, miközben a csúszó ujjait figyelte.
- Anna, segíts!
Gyenge karjai nem bírták tovább és a kislány zuhanni kezdett. Az Öreg Tölgy vastag ágai úgy dobálták a kis testet, akár a focilabdát a fiúk, akikkel eddig játszottak. Egyik ágról a másikra, míg földet nem ért valami groteszk, természetellenes pózban. Meredt, kék szemei még csillogtak a könnyektől, ruhája cafatokban lógott rajta, finom bőrét véres horzsolások tarkították. A múltbéli Anna odarohant hozzá, sírva szólongatta és rázta, hogy kelljen fel és menjenek haza, de a kislány nem mozdult, nem felelt, nem mosolygott rá, nem nevetett fel és mondta, hogy csak viccelt.
Dermedten meghátrált és elfordult a képek elől. Nem akarta soha többé látni. Évekbe tellett, míg sikerült az agya hátsó, lezárt zugába rejtenie az emléket és nem álmodott róla. A fák, a patak, az Öreg Tölgy, a két lány képe kezdett elmosódni és ő már csak azt vette észre, hogy megint az úton áll a leereszkedő sötétségben.
És akkor rájött. Akkor végre mindent tisztán látott. Már eszébe jutott, mi történt előző este. Vagy az nem is tegnap volt?
Beült a kocsijába és a szokott úton haladt hazafelé. Sötét volt és álmos, már nem koncentrált eléggé. Pár utcányira lehetett a házától, mikor egy másik autó baloldalról belehajtott. Komolyan megsérült és mintha egy kórházi szoba is felrémlett volna előtte. De a műszerek sípolását biztosan hallotta. Haldoklik. Már érzi a sötétben rá leső halált, melynek olyan bűze van, mint a rohadt húsnak. Már érzi kénes leheletét a tarkóján, már hallja rühes kutyáinak csaholását, arctalan katonáinak szabályos lépteit. Egyre csak közeledett és rá vadásztak.
Nem. Őt nem kaphatják el. Neki még dolga van az életben. Még be sem töltötte a harmincat. Miért ő bűnhődjön egy másik ember hibája miatt? Miért neki kellett megírnia akkor a könyvelést? Miért?
Kétségbeesetten futásnak eredt, már-már vakon az elérkező éjszakában. Kapaszkodnia kell az életébe, vissza kell idéznie a barátai arcát, a munkatársait, a szüleit. Igen, már csak a szülei miatt sem hagyhatja, hogy elkapják. Nem veszíthetik el mindkét gyermeküket. Túl fogja élni. Túl kell élnie. Nem lehet így vége. Nem lehet egy egyszerű, mindennapos autóbaleset a veszte!
Addig futott, míg neki nem ment az előtte tornyosuló falnak. Nem lehetett kikerülni, de volt rajta két kapu. Odaszaladt az egyikhez, elkezdte rángatni a kilincset, dörömbölt, hogy engedjék be, de az ajtó rendíthetetlenül állt. Zárva volt, ahogyan a másik is. Zokogva roskadt a fal tövébe és várta a végzetét. Várta, hogy elérjék a kóbor, kiégett testek és lenyúzzák róla a bőrt, majd a húst, mígnem a puszta csontjai maradnak. Vagy már meg is tették? Az emlékekkel, amiket elé tártak. Kiszívták a velejét, kiszipolyozták az életet belőle.
Hallotta, hogyan üldözik az emlékek. Az emberek, akiket cserbenhagyott, az emberek, akik a barátainak mondták magukat, az emberek, akik között élt. Milyen hiszékeny is volt. A bál mindent megsúgott, amit az álarcba rejtőző ismerősei nem mertek. Vagy nem is tudtak. A baleset után az élete kiüresedett. A barátai nem a barátai voltak, csak személyek, akik beszélgettek vele. Olyan személyek, akik lelkében ugyanolyan üresség tátongott, mint neki. A különbség az volt köztük, hogy ők már tudták, hogyan kell az ürességet elrejteniük, hogyan élhetnek normális életet. És őt ez elvarázsolta. Nem lett volna szabad hinnie nekik. Mert ez az élet hamis volt, egy színház, egy komédia, nem több.
Most már tudja, mit kellett volna tennie. Hogyan kellett volna élnie. A testvére sem várta volna el, hogy az élete hátralévő részében a baleset miatt bűnhődjön. Hisz az is csak egy baleset volt. Nem ő lökte le arról a fáról. Fel kell ébrednie és helyrehoznia mindent. Az életét, a kapcsolatát a szüleivel. Meg kell mondania nekik, mennyire sajnálja. De neki nincs hozzá elég ereje.
Már tudta, hogy vége. Érezte, ahogy szülei az ágya mellett virrasztanak. Csak még egyszer hadd nyissa ki a szemét, hogy elbúcsúzhasson, hogy átöleljék és megvigasztalják. Nem akar meghalni.
Pedig micsoda ambíciói voltak! Író akart lenni, akinek neve évszázadokon át fennmarad, mert mindig lesz mit adnia az emberiségnek. De elérte az út végét. Nem volt más kimenetele a dolgoknak. Az egész egy hosszú zsákutca volt, aminek a végében maga a halál várta. Mélyeket lélegzett és lenyugtatta kalapáló szívét. Szinte hallotta a kórházi gép szabálytalan pittyegését és érezte szívének lassú enyészését. Egyre lassabban és lassabban vert.
Abbahagyta a zokogást. Határozottan a sötétségbe meredt, miközben a földre tette a kezét, hogy felálljon. Ám ekkor valami puhát érintett meg. A zsákocska. Az a zsák, amiben az Első varázserejű könnyének pora maradt. Talán mégis lenne remény?
Óvatosan kinyitotta a zsák száját és belesett. Üres. Már-már kedve lett volna nevetni. Persze, hogy üres! Ám ekkor egy kósza könnycsepp a zsákba hullott és felcsillant. Az ő könnye. Az erő, amit a testvérével kerestek, mindvégig benne volt.
Felnézett. Minden olyan nyugodt volt. A néma, éjszakai csendet ekkor megtörte egy zár kattanása és egy ajtó nyikorgása.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó