Holly
A Zöld Tündér varázsa
Párizs utcái a délután öt órai harangozásra teljesen elnéptelenedtek. Az emberek ilyenkor a közeli abszintházakba menekültek a napi problémáik elől. Már 1895-öt írtak, de az kocsmák semmit sem vesztettek vonzerejükből. A francia nép mindennapjaihoz tartozott a késő délutáni kábulat.
Egy kis csapat vágott keresztül a sáros utcán. Hangosan nevettek és kurjongattak, miközben közrefogták egyik csapattársukat. A férfi ijedten figyelte a körülötte zajló történéseket. Azt mondták neki, be akarják avatni Párizs igazi életébe. Megtanulja tőlük élvezni az életet. Abban viszont nem volt biztos, hogy ő ezt akarja.
Elhagyták az egyetem széles kapuját és bekanyarodtak az utca végén jobbra. Jean-Pierre megpróbált kiszabadulni újonnan megszerzett ismerősei karmából, de azok erősen tartottak, így jobbnak látta sodródni az árral. Nagy sokára elértek egy kocsma ajtajához, ahol megálltak. Megvárták a másik irányból érkező nőket, majd velük vonultak be.
Az abszintházban már alig volt üres hely. Nők és férfiak együtt itták a zöld italt, nem törődve a máskor oly szigorúan betartatott etikettel. A kis csapat rögtön a pulthoz tolakodott. Az az mögött álló férfi nem kérdezte meg őket, mit akarnak. Elővett egy poharat és a csap alá tartotta, töltött bele egy kevés italt, majd egy tálcára rakta a poharat egy kockacukor, egy kancsó víz és egy kanál kíséretében.
- Kösz – biccentett oda a Jean-Pierre jobb oldalán álló férfi és kifizette az italt. Elvette a tálcát, majd egy éppen felszabaduló asztalhoz sietett vele.
A többiek leültették Jean-Pierre-t és elkészítették neki az italt: a kanalat a pohárra fektették, arra helyezték a kockacukrot. Végül a vizet a cukorra csurgatták, mire annak édes keveréke a lyukacsos abszintkanalon keresztül az italba folyt, opálossá téve annak zöld színét.
- Most vagy soha, írókám – tartotta felé a poharat barátja.
- Tudod jól, hogy nem iszom, Christophe – hárította el.
- Ne csináld már! Ez a kulcs a te kis különös világodba. Végre megláthatod a te... - segítségkérően a többiekre nézett, de eszébe jutott a név – a te Felisádat. Tudom, hogy mennyire látni akarod a regényed főszereplőjét!
- Ez nem igaz!
- Nem? Akkor miért beszélsz folyton róla? - kérdezte számonkérően Christophe. - Figyelj, semmi gond ezzel. Mindenkinek szüksége van egy képzelt világra, ami segít a nehéz időkben. Vedd el ezt a pohár abszintot és végre ott lehetsz ahol akarod.
Jean-Pierre egy ideig bizalmatlanul méregette az italt. Volt egy rossz érzése vele kapcsolatban, de a vágy, hogy részese lehet a regényének, felcsigázta. Egy pohártól még nem lesz az ember alkoholista. Csak egy kis kóstoló. Semmi több.
Felisa apró szárnyaival a férfira repült, mire ő ijedten ugrott hátra, amivel csak annyit ért el, hogy elesett. Apró tündérlábak tipegtek a mellkasán és az arca felé közeledtek. Gyönyörű volt ez a kicsiny jelenség. Hosszú szőke haja aranykeretbe foglalta finom vonású arcát, kéken világító szemét. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Csakhogy Felisa sem angyal, sem ember nem volt. Ő a mágikus világból szállt le közénk, hogy megsegítse az embereket. Ő egy tündér volt.
Zöld szárnyait megrezegtette, hogy gyorsabban közeledhessen a férfi füléhez, és megsúghassa neki az emberiség titkát. A titkot, amitől az emberek emberek lehetnek és nem kell egész életükben a boldogságot keresniük. Ő elhozhatja neki, de a férfi segítsége is kell hozzá. A férfi pedig beleegyezett.
- Már megint azt a furcsaságot írja? - szólalt meg Jean-Pierre háta mögött Naceri kisasszony. Jean-Pierre arcán megjelent némi pír, miközben a kíváncsi kék szemekbe nézett.
- Igen, mademoiselle – bólintott engedelmesen.
- Mondja, nincs kedve csatlakozni hozzám? - kérdezte egy bájos mosoly kíséretében a nő.
- Persze, nagyon szívesen.
Jean-Pierre összeszedte füzetét és íróeszközét, majd karját nyújtotta a hölgynek, mire Naceri kisasszony boldogan belekarolt. Zavartan tűrt a füle mögé egy elszabadult arany hajtincset, mely nem akart a többivel egy kontyba zsúfolódni és szabad utat akart törni magának.
- Meséljen kérem a regényéről – kérte a férfit valamilyen beszélgetést kezdeményezve. - Igaz, hogy Olaszországban játszódik és egy tündér a főszereplője?
- Igen, mademoiselle.
- És mit keresne egy tündér az emberek világában?
- Segít nekik megtalálni a boldogságot. Tudja, nem sok ember képes erre, és ha az emberek szenvednek, a tündérek sem tudnak örülni. Ezért jön át Felisa a Földre.
- És a többi tündér? Ők miért nem segítenek az embereken?
- Mert nincs meg hozzá a bátorságuk. Csak kevés tündérnek adatott meg, hogy legyen elég erejük és elszántságuk teljesíteni a feladatukat. A tündérek világa hasonlít a mi világunkhoz. Ott is vannak társadalmi különbségek, és ott is jelen van a szenvedés. Nekik is küzdeniük kell, de csak keveseknek adatott meg, hogy rájöjjenek: csak úgy érhetik el a boldogságot, ha ők segítenek másoknak boldoggá lenni. Igazából ez a boldogság forrása.
- Maga szerint tényleg léteznek tündérek?
- Teljesen biztos vagyok benne. Segítenek bennünket az utunkon, hogy elérjük a boldogságot. Önnek bizonyára a segítségére sietnek, mademoiselle Naceri.
- Már többször is mondtam, hogy szólítson Félicie-nek.
- Ahogy óhajtja.
A park végéhez értek, ahol Félicie-t egy hintó már várta.
- Köszönöm a sétát, Jean-Pierre – mosolygott a férfira, majd elindult a kocsi felé. A szolgáló kinyitotta előtte az ajtót és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a kisasszonyt a hintóba. Félicie könnyedén lépett a kocsiba, és az ablakból intett a férfinak, míg el nem nyelte őket a beálló sötétség.
Jean-Pierre a távozó után nézett. Jól tudta, hogy semmi esélye sem lehet nála, hisz ő a felsőbb rétegekhez tartozott. Semmije sem volt, amivel biztosíthatta volna ennek az elegáns hölgynek a jövőjét. Mégis reménykedett valami lehetetlenben. Talán a szerelemben, ami minden akadályt legyőz. Pedig jól tudta, hogy ilyen csak a regényekben van.
Egészen addig állt ott a hideg szélben, míg meg nem hallotta a saját nevét. Körbenézett, hátha megláthatja a hang forrását. Nem kellett sokáig keresgélni, ugyanis Christophe rohant felé.
- Azt hittem, már sosem talállak meg – állt meg lihegve előtte. - Nem úgy volt, hogy az abszintházban találkozunk hét órakor?
- De, azt hiszem így volt.
- Ugye tudod, hogy pár perc múlva lesz nyolc?
- Hogy mennyi? Nagyon sajnálom Christophe, de nem néztem az időt.
- Akkor siessünk, mielőtt még elfogy a készletük.
Felisa elmesélte a tervet. Meg kell szerezni a dobozt az egyik tudóstól. Abban van benne a boldogsága kulcsa. Már csak fel kell készülnie. Felisa mindenben segít majd neki.
A tündér elmagyarázta, miért jött ide a Földre. Neki is meg kell találnia a boldogságot és a Jövő Könyve azt írta, hogy csak itt találhatja meg. Ezért kellett idejönnie. Rengetegen voltak, akik le akarták beszélni erről a kockázatos vállalkozásról, de Felisa hajthatatlan volt. Nem arról volt szó, hogy bátor volt, és nem félt semmitől. Rettegett az ismeretlen, ember lakta Földtől, de kockáztatnia kellett a boldogsága érdekében.
Fogalma sem volt, mit is kell majd keresnie, de mikor meglátta a férfit, tudta, hogy vele kell maradnia. Megértette, hogy miért írták ezt a könyvbe. Nem kellett beutaznia a világot, vagy varázslatot hívni segítségül. Abban a pillanatban tudta, hogy megtalálta a maga boldogságát.. Már tudta, hogy vele kell maradnia. Egészen a haláláig.
- Szóval Ön író? - tette fel a kérdést Madame Naceri. Most volt először a Naceri rezidencián. Félicie hívta meg vacsorára.
Az asztalon annyi étel volt kirakva, hogy Párizs szegénynegyede is jóllakhatott volna itt. Mindenhol sült húsok, köretek és kimondathatatlan nevű desszertek sorakoztak.
- Igen, asszonyom.
- Félicie sokat mesélt már magáról. Folyton a regényéről és a tündérekről beszél.
- Ugyan, anya – sütötte le szemérmesen a szemét Félicie.
- Így van, drágám. Elvarázsolta a lányomat a maga különös világa és most már engem is kíváncsivá tett ez a történet.
- Nemsokára befejezem a könyvet, és remélhetőleg ki tudom majd adni.
- És mondja csak, mennyi haszna lesz ebből?
- Tessék?
- Mert ugye valamiből el kell tartania magát. Ha jól értesültem, jelenleg vidéki rokonaik pénzelik tanulmányait, igaz?
- Igen, így van, de...
- Akkor bizonyára célja, hogy sikerüljön a saját lábára állnia.
- Anya! - ellenkezett Félicie, de Madame Naceri meg sem hallotta lánya felszólalását.
- Azt hiszem – szólt közbe ezúttal monsieur Naceri – ideje befejeznünk a vacsorát. Kedvem van elszívni egy szivart. Velem tart, monsieur Bourdais?
- Természetesen, uram.
Az asztalnál ülők felálltak, és a maguk dolgára indultak. Félicie küldött egy biztató mosolyt Jean-Pierre-nek, majd édesanyja után indult. Hosszú ruhája tökéletesen állt rajta, aranyszőke haja szabad vállára omlott.
- Mehetünk? - térítette magához monsieur Naceri, mire Jean-Pierre bólintott.
A dolgozószoba óriási volt a hatalmas kandallójával és a még annál is nagyobb íróasztalával. A házigazda a bárszekrényhez indult és kivett belőle egy nagyobb fémdobozt. Megkínálta a bátortalan férfit is, de ő elutasította a szivart, mire ő vállat vont. Kivett magának egyet, majd visszarakta a szekrénybe.
- Mondja csak, monsieur Bourdais, kóstolt már abszintot? - csevegett fesztelenül, miközben elővett a szekrényből egy üveggel. - Miket beszélek! Hisz manapság mindenki ezt issza! Gondolom nem utasít vissza egy pohárral.
Meg sem várta Jean-Pierre válaszát, már vette elő a poharat az abszintkanállal, a cukorral és a vízzel. Az író figyelte, ahogy óvatosan beleönti a zöld italt az abszintpohárba, gondosan megállva a jelzésig, majd a kis édesvízesést, mely opálossá színezte a zöld tavat, végül a felé nyújtott kezet. Elvette a poharat és megkóstolta az italt.
- Tudja, én nagyon szeretem a lányomat. A lányom pedig magát... - kezdte a beszéded monsieur Naceri, akinek a háta mögött megjelent Felisa. A tündér pontosan a férfi válla felett repült el, egészen a bárszekrényig, ahonnan Jean-Pierre-re mosolygott. - De tudnia kell még valamit. A lányomat eljegyezték. Az elkövetkezendő hetekben az ő esküvőjét szervezzük – mesélte, miközben újra kinyitotta a bárszekrényt, aminek a következtében Felisa az ajtónak ütődött.
Jena-Pierre felpattant ülő helyzetéből, mire a házigazda felé fordult.
- Tudom, milyen érzéseket táplál a lányom iránt, de meg kell értenie, hogy nem adhatom hozzá egy senkihez – berakta az üveget a szekrénybe. Felisa a dobozért repült, de monsieur Naceri becsukta a szekrényt, még mielőtt kimenekülhetett volna onnan. A tündér kétségbeesetten verte a szekrény ajtaját, de az nem használt. Hátratántorodott feldöntve ezzel az abszintos üveget, amiből kifolyt az ital.
Jean-Pierre elindult a szekrény felé, hogy kimenekítse onnan Felisát, de monsieur Naceri útját állta.
- Mégis mit csinál, fiam?
Jean-Pierre nem válaszolt, csak a szekrényben lejátszódó jelenetet figyelte. Tudta, hogy ki kell mentenie onnan Felisát, hisz a tündéreknek mérgező az abszint illata. Felisa kezdte elveszíteni az eszméletét, és a zöld tócsába esett.
- Engedjen el! – kiáltott rá erélyesen Jean-Pierre a házigazdára, és mikor az nem mozdult, arrébb lökte.
Feltépte az ajtót és a kezébe vette az apró tündért. Vége. Ennyi volt. Felisa nem élte túl a mérgező abszintot. Túl tiszta lény volt hozzá.
- Monsieur Bourdais, jól érzi magát? - kérdezte Naceri, mikor a férfi az üres tenyerét nézte, és könnyek szöktek a szemébe.
- Megölte... - hebegte és tekintetét vádlón Nacerire szegezte. - Megölte!
Hirtelen indult ki a teremből és amilyen gyorsan csak tudott, a Naceri kúriából. A legközelebbi hídhoz sietett, végig a kezében tartva az egykor életerős, vidám tündért. Felisa aranyszőke haja most fakónak tűnt a holdfényben. Jean-Pierre elvesztette a reményt, és a boldogságát. Elvesztette Felisát.
Megállt a híd közepén. Az eső ekkor esni kezdett, mintha az égiek is megsiratnák a tündért. Jean-Pierre felmászott a korlátra, kezét a magasba emelte, és elengedte Felisát. A hömpölygő folyam gyorsan továbbvitte a gyenge testet. Ekkor következett Jean-Pierre. Lelépett a korlátról, egyenesen a vízbe. Követte Felisát, az ő boldogságát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia, jó kis történet, tetszett!