Egy perc
Hiszem, el nem, hiszem
Hinni a legszebb a világon.
Hinni, hogy megmarad léptünk,
Hinni, hogy sosem hiába éltünk.
Hinni, hogy nem vagyunk törékeny virágok.
Csak az a legnagyobb probléma,
Hinni nem elég, hogy úgy legyen,
Csak egy álomkép, amit kergetek.
De inkább reménykedek, mint hiszem hogy vége van.
S nem hiszem el soha,
mikor azt mondják: nem sokára meghalsz.
Hisz elhiszem viszont azt,
Addig vagyunk a Földön, míg álmunk tart.
Lassan mossa a partot, bukfencet hány s csak aztán szökik vissza. Hm. Mennyiszer akartam újra látni a tengert, visszajönni, oda ahonnan indultam. Boldognak kéne lennem… Az is vagyok! Csak, mindig van egy csak… az van, hogy most már nincs célom. Hazajöttem és itt vége a mesének, nincs okom miért tovább erőltetnem az életet… igen, félek, nagyon félek. Nem akarom itt hagyni a földet még, nem akarok elbúcsúzni. És mi lesz ezután? Nem lehet, hogy meghalok, egyszerűen meghalok. Csak jöttem és mentem is. Ki fog rám emlékezni?Ki fog a temetésemen sírni?
A tenger újra nekicsapott meztelen lábujjaimnak.
Mindig arról álmodtam, hogy írok majd egy csodálatos történetet, egy történetet, melybe beleírom az érzéseim, melyben, bár rejtve, de én is benne leszek és a nevemet fogja viselni, nem fognak elfelejteni. De az élet nem mese, nem regény, melyet alakíthatok. Ez az én igaz történetem, ha érdekel elmesélem…
Minden úgy kezdődött, mint egy dráma történetben, egy betegség, mi nem gyógyítható, mely napról, napra gyengít, mi lassan, de annál inkább fájdalmasan elhozza a halált. Miért lenne más az én történetem, ha eddig egyezik? Talán csak azért, mert eddig én ezeket csak olvastam, nem pedig átéltem. Milyen fura ez a szó: átélni, élni, megélni. Ha úgy vesszük megélek és megbecsülök minden percet, de hiába mondom ezt, hisz alig vagyok húsz, még épphogy csak felnőtt lettem, épp hogy csak megízleltem. Gondolom ismeritek Pánt. Van bennünk egy közös: ő nem akart felnőni, én meg nem tudtam. Az én mesém attól más a többinél, hogy én csak a végnél jöttem rá, hogy már nincs értelme itt lennem, ha máshol várnak.
A napjaimat búval éltem, egészen addig, meddig nem találkoztam Daviddel. Ő orvos, amikor a korházba mentem kontrollra ő fogadott. Akkor már tudtam, kereken egy éve tudtam… Kedves volt meg miegymás, csak egy sima kontrollt végezett el. Légzés, láz, magasság, testsúly mérése. Nyilván nem olvasta át úgy alaposan a dossziémat, mert elhívott kávézni mikor a kantinban vártam, hogy megérkezzen a taxim. Igen, nem vezettem, nyilván felesleges az elővigyázatosság, de féltem, hogy aközben leszek rosszul és magamban vagy másban okozok kárt, mert én rothadtam belülről. Nyilván nem voltam jó ember, ha ez történt… Tini koromba sokat buliztam, a jegyeim is csak jók, közepesek voltak. Talán ez a vezeklés mind azért vagy azért, mert elhagytam a szüleimet?
Én nem tudom miért, de elfogadtam ajánlatát és elmentem vele. Nem kell gondolom mondanom, hogy minden követte magát egymás után. A randevú jól alakult és annál többször keresett, minél többet nevettem, minél jobban látta rajtam, hogy boldog vagyok. Talán élni kezdtem? Megdobbant a haldokló szívem? A válaszokat, ugyan kérlek nem tudom, csak azt, hogy élveztem. Végre volt valakim, akit szerethettem és élhettem vele, még ha későn is kezdtem el, még ha önző is voltam. De nem tarthatott minden örökké, végül is kiderült, hisz az orvosom, de akkor már nem volt visszaút. Egypár hónapja folyamatosan találkoztunk és félek, egymásba szerettünk.
Az a nap, mikor szembesített az eltitkolt betegségemmel:
- Szia. Na, milyen napod volt? – kérdeztem a legtöbb bájjal és kedvességgel a hangomban.
Egy két hete költöztünk össze, vagyis én hozzá, de még mindig nehéz volt megszokni, hogy nem a konyhában van a háló. Mondhatni luxus körülmények között laktam a régihez képest, de mindig alig vártam, hogy hazaérjen. A munkám egyébként egyszerű, író voltam és műfordító.
Besétált a nappaliba, ahol én egy széken ültem és pötyögtem a sorokat a régi számítógépembe. Egy regényen dolgoztam. A címe: Egy perc. Az én alkotásom volt, az én életemről, elég depressziós, ezért sose engedtem meg Davidnek, hogy elolvassa.
- Helló. – köszönt hang nélkül, mikor belépett.
Láttam, hogy baj van. Viszont már annyira megszoktam, hogy normálisnak tettettem magam, hogy úgy vélem el is hittem, s egy percig se gondoltam arra, hogy vége.
- Jól vagy?
Letette a táskáját.
- Nem. – nem kérdeztem rá. Lehet, hogy itt már sejtettem, de inkább történhetett az, hogy ő folytatta: - Miért nem mondtad el?
S ha eddig nem is sejtettem… Nem szóltam, nem volt értelme, nem volt rendes szó mi megmagyarázta volna, erre sosem volt. Apunak és anyunak épp ezért nem mondtam el.
- Hát igaz? – csak ekkor jöttem rá, hogy eddig abban reménykedett, csak hiba, félregépelt tintapaca az aktámon. Tudom, hogy ezt gondolta, mert én még akkor is abban reménykedtem.
Lehajtottam a fejem és ez volt a válasz.
Könnyek kúsztak elő szemhéjam alól, próbáltam takarni, de felesleges erőfeszítésnek bizonyult.
- Nem, nem, nem. – odajött hozzám, megölelt. – Ho-hogyan?
Az első gondolatom mondtam:
- Vezeklés? – vagyis kérdést.
Hiába magyaráztam neki, hogy megérteném, ha elhagyna, hogy nem számít, a lényeg, hogy ő ne szenvedjen velem, de mindig makacs volt. Sosem tette azt, amit kellett volna. Talán nem fogta fel, hogy ezzel mindkettőnknek árt. Bár én kész voltam vállalni a rám eső részt, ahogy ő is. Egy nap megkérdezte tőlem, mikor már nagyon a végén jártam, hogy mit szeretnék… mit szeretnék utoljára átélni, látni.
Én így válaszoltam:
- Kiskoromban a tenger mellett laktunk, nem messze volt tőlünk egy part. Olyan szép, amit a legszebb katalógusokban mutogatnak, mint álomkép. A szüleimmel ott éltem és bár nem beszélek velük… Haza akarok menni.
Kocsival az út úgy három óra. Egy vasárnap délutáni nap indultunk. Reggel óta hányingerem volt és éreztem fáradt vagyok. Egyre gyengültem, mintha az erőm, huss kiszállt volna belőlem, de David nem tudott meggyőzni, hogy itthon maradjunk. Engedett. Tudom, hogy sejtette, amit én is, hogy ennél már csak rosszabb lesz és lehet, hogy nem lesz holnapom.
Az út csodálatos volt, az ég borúsan gomolygott, mégis mintha mosolygott volna, akárhányszor rápillantottam lopva. Csodás legelők mellett hajtottunk el kis tanyák és neve sincs utakon. David egy- egy viccel próbálta kedvemet növelni, de nem kellett szólnia, én boldog voltam már attól, hogy velem van. Egyszer álltunk meg, hogy együnk valamit, de nekem nem volt étvágyam, így hát gyorsan visszatértünk az útra.
Négyfele érkeztünk meg végül is a házhoz, melyben laktam, melyben gyermekkoromat hagytam tizennyolc éves tini fejemmel. Ha érdekel titeket, miért is tettem, most elmondom. Anya és apa csak a jót akarták nekem, de nem értettem egyet a döntésükkel, mikor egy jogi egyetemre akartak küldeni, erőltették, még akkor is, mikor tudták, az írás a szenvedélyem, hogy már olyan, mint a drog számomra, elkábít, nem kell a valóságba néznem és nem tudtam már nélküle élni. Így hát megszöktem, mikor alkalmam volt rá, csak egy levelet hagytam két sorral: Sajnálom, de mindenkinek így lesz jobb. A saját álmainak kell élnünk. Enyém az írás, a tiétek még ismeretlen. Találjátok meg. Haza jövök még, lányotok Vendy.
Ott álltam a küszöbön, David kezében az enyém.
- Akarod, hogy én?
Bólintottam, majd válaszra késztettem magam:
- Ez a te utad is.
Megnyomta a csengőt…
- Ugyanaz – leheltem. Mindig emlékeztem a házat betöltő trillázásra, legszebb emlékeim egyikére.
Egy darabig nem történt semmi, melynek hatására a lassuló szívem a torkomba ugrott. Aztán kinyílt az ajtó.
Egy fiatal nő nyitotta ki. Nálam idősebb, egy család anya, egy felnőtt, nem egy félős gyermek. Végig néztem rajta és valamiért irigység fogott el. Talán azért, mert az én szüleim házában van, de lehet azért, mert anya volt, öregedő de felnőtt. Nekem sosem lehet gyerekem, én sosem leszek anya, én nem fogom megtapasztalni, amit ő igen. Ő élvezheti az életet.
David kezdte:
- Jó napot. Mi Eliza és William Robertet keressük. Nem ismeri véletlenül őket?
A nő rám pillantott Davidről. Láttam a szánalmat az arcán, de ez más fajta volt, mint amit eddig kaptam. Nem az, hogy jaj szegénykém rosszul festesz. Nem. Ő tudott olyat, amit én még nem.
- Ismertem őket. – szólat meg végre, de bár ne tette volna.
- Ismerte? – kérdeztem, szinte hisztérikus hangon. – Ezt hogy érti?
David csitítgatott, aztán rákérdezett ő is.
- Ezt a házat a Robert házaspártól vettem fél évvel ezelőtt. Néhány hónapig együtt laktunk, de aztán… - nem folytatta.
- Aztán mi?
- Aztán Isten magához hívta őket. Kéz a kézben aludtak el egyik éjszaka és reggel, mikor ébreszteni akartam őket, nem keltek fel. – elgondolkodott egy darabig. – Sajnálom. Nyilván te vagy Vendy, a lányuk. Sokat meséltek rólad, azt hogy büszkék rád, hogy mertél élni az álmaidnak.
Akkor, ott, abban a percben nem tudtam elképzelni, hogy ez valós, de rá kellett jönnöm, más nem lehet. Kiestem az úgy nevezett Isten kegyeiből, ezzel büntetett. Sosem hittem benned, de meglásd eztán se fogok!
- Milyen álmoknak? – kérdeztem a nőtől. – Nem sokára én is megyek és semmi nem őrzi még a nevem.
Nem ez volt a legnagyobb problémám, de ekkor már tudtam, nincs értelme többé élnem.
David átölelt és mondta, hogy menjünk, bár a nő beinvitált. Nem akartam így látni a házat szüleim és gyermekkorom csodáit lelakva és átrendezve, csak a part volt az, amilyennek hagytam, ahová kiskoromba anyu és apu számtalanszor lehozott és most David vitt el oda.
- Akarod, hogy menjek? . kérdezte, mikor leállt a kocsival.
Megráztam a fejem.
- Nem, számodra nem ez a végcél. – egyetértően bólintott, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Egy perc. – súgtam a fülébe, mikor megcsókoltam.
És hát itt állok, haldokolva a tenger parton egy verset dúdolgatva, az élet nagykérdésein merengve. Talán a mese mégis igaz? Van akinek nem rendeltetett, hogy felnőtt legyen? De hát, ha én vagyok Vendy? Hazajöttem, csak, mindig van egy csak. Nem várt rám senki. Büszkék rám, hogy az álmaimnak éltem? És mit értem vele?
Belefúrtam a lábujjaim a homokos iszapba.
Talán nem is a cél a lényeg, hanem az út? Hogy megismertem Davidet? Hogy a szüleim talán keresték az álmaikat? Lehet meg is találták. Az élet arról szól, hogy megküzdjünk a ránk váró feladatokkal, hogy célokat érjünk el. Nekem elfogyott az összes feladat, nekem ez az utolsó célom. Én, mint Vendy hazajöttem a szüleimhez, de csak a tenger várt meg. Ez volt a végcélom, tehát megérkeztem. A Földön mindent elvégeztem, most már fölkészülhetek arra az útra, mely csak ezután kezdődik, hol talán ott lesz anya és apa, ahol várni fogom örökké Davidet. Egy percre becsuktam szemem és még egy perc múlva éreztem a tenger hideg habjait az arcomnál, aztán a következőben…
Egy perc
(2010. december)
írta: Vendy Robert
„Egy csodálatos regény írójáról, aki végül mégsem nőtt fel. Magával ragadó”
THE BOOKLIFE
„Egyértelmű, Vendy regénye az Egy perc örökké beírta magát az írók történelmébe. Ez az alkotás pont attól fantasztikus, hogy az egyszerűsége és tisztasága sallangoktól mentes és valódi őszinteséggel meséli el a saját életét.”
MAX EMIL
„Vendy csak írni szeretett volna.”
DR. DAVID WILSON
Vendy Robert emlékére.
2010. október 24.
Kedves Noémi!
Tetszett a bevezető vers, ami, ha jól gondolom, saját. Hűen tükrözte a novella témáját. Azért pedig külön piros pont, hogy végre nem egyszerre, az első bekezdésben zúdították a nyakunkba az összes információt, hanem szépen csöpögtetted, fent tartva az érdeklődést.
A stílusod sajátos, de vigyázz vele, mert ez a fajta mondatszerkesztés (amiben szándékosan felcseréled a szavak általános szórendjét) nem fog mindenkinek tetszeni. Kicsit idegennek hangzik. A helyesírásról csak annyit, hogy nézz utána, hogyan írjuk helyesen a párbeszédeket!
A történet önmagában nem lenne egy különleges darab, mert ezt az esetet már sokszor körbejárták könyvekben, filmekben. Viszont a lány gondolataival adtál egy kis pluszt a dolognak, ami a te oldaladra billenti a mérlegnyelvét.
Az, hogy a szülők békésen haltak meg, valószínűleg azután, hogy ők is hajszolták egy kicsit az álmaikat, egy reménytelenül idealista elképzelés. Szerintem egy olyan szülőpár, aki rákényszerítette volna a jogit a lányukra, tudva, hogy az nem akarja, nem változna meg ilyen gyorsan és gyökeresen a lány eltűnésének hírére. De ez a te történeted, szóval rád bízom.
A végét nem értettem. Oké, a lány meghalt. De akkor a könyvet még életében írta, amiben ő a főszereplő? A szülők valóban meghaltak, de ebben az esetben viszont másként halt meg a lány, nemde?
A végén a könyvborítószerű befejezés jó ötlet, egyedivé teszi - de legközelebb jobban gondold át, ha valami hasonlóval próbálkozol, hogy mit írsz a végére, mert ha túlságosan fényezed a képzeletbeli művet, az a novellát olvasva ironikussá, szarkasztikussá válhat.
A zenéhez viszont egyáltalán nem illett az írásod. Ez egy skótdudára írt dal, amit a harcosok temetésén játszottak el, ráadásul abban az időben ezt még a király is tiltotta! Jobb lett volna, ha inkább egy szomorú-szerelmes számot választasz egy hasonló műhez.
Üdv: timsi
Összesen: 24 pont
Kedves Noémi!
Szépen és különlegesen fogalmazol, a versed az elején pedig gyönyörű és igaz. Tökéletesen illett a novellához. Több dologban is egyetértek az előttem szóló Timsivel, de a zeneválasztásban nem. Szerintem a történet lezárásához illett a dal, hisz Vendy is egy harcos volt, aki az elismerésért és az álmaiért harcolt. A végén pedig szembe kellett néznie a halállal.
A párbeszédeknél az írásjelek rosszul voltak kirakva. Például:
„- Helló. – köszönt hang nélkül, mikor belépett.” Ha a mondandóhoz kapcsolódik a gondolatjel utáni mondat, akkor az első mondat után nem rakunk írásjelet. Tehát egyszerűen megfogalmazva, a mondat folytatódik a gondolatjel után. Akkor teszünk írásjelet, ha a gondolatjel után egy másik dologra utalsz. Ilyenkor külön mondatba írjuk.
Nagyon tetszett a párhuzam Pán Péter és a te történeted között, a névválasztás e szempontból pedig kifejezetten jó volt. Egyetlen kérdésem lenne ezzel kapcsolatban: Vendy nevének helyesírását az oldal írói között szereplő Vendytől nézted? Mert eredetileg ezt a nevet „w”-vel szokták írni: Wendy. Ez persze kis hiba, ahogyan néhol a helyesírási problémák is. Egy újraolvasással könnyen korrigálhatók.
Összességében tetszett a novellád, szívhez szóló volt.
Üdv: Holly
Összesen: 26 pont
Kedves Noémi!
Kezdjük az elején. A verssel nagyon jól megoldottan a történet érzelmi részét. Tetszett az alapötlet is, bár számomra kicsit mesés a Davides rész. Szerethető a főszereplő, a belső érzéseit tökéletesen átadtad. A vége viszont megint kicsit mesés volt nekem. Az idézetek nagyon tetszettek, frappáns volt, hogy beleraktad Davidet. A megfogalmazásaid jók, csak néhol találtam apró hibákat, de ezek nem rontották el az összhatást. Csak így tovább!
Üdv: Andi
25 pont
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Köszönöm Timsi, Holly és Andi az értékelést.
Nagyon örülök, hogy a dobogón végeztem és igazán jó kis feladat volt ez számomra.
És igen a központozású hibákat elfelejtettem kijavítani, csak miután megírtam a novellát azután hívták fel erre a figyelmem. Az előtt nem igen tudtam ilyen szabályokról, de azóta szinte bújom az ilyen jellegű blogokat.
A zenét előtte is ismertem, A Rettenthetetlen című film jóvoltából. Igazság szerint én átakartam értelmezni ezt a dalt, ami úgy látszik annyira nem sikerült, csak megosztó lettem. Mindegy. Amikor hallgattam ez jutott az eszembe, lényegében ennyi.
A vers az elején, igen az saját, nem valami nagy alkotás, de szeretem összevonni a költészetet az írással. Örülök, hogy ez mind hármatoknak átjött.
Egyéni írás? Igen, van, hogy furán fogalmazok, lényegében mindig. Igen, felcserélem a szavakat, de úgy gondolom, ez vagyok én. Próbáltam rajta változtatni, de nem igazán sikerült. Ez már így marad. :/
Ami a mese szálat illeti. Próbáltam belevinni valami ismertet, olyasmit amit szinte mindenki ismer. Így jött Pán Péter. Vendy? Az eredeti neve Emma volt, csak később változtattam át Vendyre. Úgy gondoltam itt a slusszpoén. Egyébként nem tudtam, hogy az oldal egyik szerkesztőjének ez a neve ezer bocsánat. Igazából én úgy gondoltam, hogy azért nem írok dupla w-vel mert ez lesz az úgy mond írói neve. Kissé bonyolult.
A vége. Az akartam, hogy mindenki elgondolkozzon én értem, hogyan végződik és timsi is már közel jár, de nem fogom elárulni szerintem így a legjobb mindenkinek.
Még egyszer köszönöm az értékelést és azt is hogy részt vehettem, nem igazán szoktam részt venni pályázatokon, de a tiétek egyszerűen megfogott. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Csak ismételni tudom magam.
noémi