Remény
Régen történt mindaz, amit most elmesélek. Még a történelemkönyvek sem jegyzik, így kérlek, figyelj most jól. Csak egyetlen egyszer fogom elmesélni, miként éltem a középkori, feudális Japánban, és hogyan szerettem bele egy olyan fiúba, aki már halott volt. Gonosz és halott, mégis jó és élő. Jó kis ellentét, nemde?
A nyarat Kagome unokatesómnál töltöttem, aki áthívott a középkorba, hogy megismerjem a barátait. Sokat mesélt róluk: a néha mogorva InuYasháról, a nőcsábász Mirokuról, a szellemirtó lányról, Sangóról, a kis rókaszellem Shippou-ról, és az „udvarlójáról”, Kougáról. Persze azt is kijelentette, hogy a farkasszellem hiába próbálja meghódítani, mert az ő szíve már régóta InuYasháé, csak a kutyaszellem nem tud róla. Nem veszi észre az egyértelműt.
És mesélt a nagy ellenségükről, Narakuról, valamint az általa felélesztett hét zsoldosról. Ők voltak a Shichinintai tagjai, akik már valójában nem voltak heten – néhányukat már megölték.
Ahogy mesélt, megdöbbenve vettem észre, hogy egyre inkább várom a találkozást – nem csak a barátaival, hanem az ellensége „bábjaival”.
Nem kellett csalódnia benne? A személyleírásai alapján azonnal tudtam, hogy ki kicsoda, amint megláttam őket. A csapat eleinte gyanakodva fogadott, de miután Kagome bemutatott, mindent megértettek.
És nekem sem kellett sokat várnom a nagy találkozásra, ugyanis ahogy vándoroltunk Narakut keresve a harcosokba botlottunk. Azt hiszem, szerelem volt első látásra – ugyanis ahogy megláttam a harcosok vezérét, Bankotsut, megdobbant a szívem. Hát igen, ez már csak én vagyok.
Nézeteltéréseink voltak, így én elszakadtam Kagométől, és a barátaitól. A harcosoknál kötöttem ki – nem meglepő, igaz? – és barátságot kötöttünk. Annak örültem a legjobban, hogy Bankotsu viszonozni látszott az iránta táplált érzéseimet. Egy nap ez be is bizonyosodott, és azóta mindig együtt voltunk.
Ám az élet kegyetlen – Naraku sorra megölte a harcosokat, és ez alól az én szerelmem sem volt kivétel.
Egy barlangban harcolt InuYashával, mikor beütött a baj. Tudtam, éreztem a csontjaimban, hogy képtelen leszek megmenteni őt; és ettől csak jobban fájt a szívem. Végig kellett néznem, ahogy meghal – ez pedig rettenetesen fájt; és hatalmas mennyiségű haragot éreztem.
”A remény hal meg utoljára!” – mondogatta mindig anyám. De most rájöttem, hogy nem így van. Hiába reméltem, hogy Bankotsu életben marad. Hiába reméltem bármit is. A Remény becsapott, áttaposott rajtam, és megsemmisített! A Remény egy álnok csaló! És mindig, mindenki remél.
Dühtől remegő kezekkel, könnyező szemekkel vettem kézbe a törött Banyoru-t. Összeillesztettem a két darabot, mintha ezzel megragaszthattam volna. A hatalmas fegyver egyben maradt – mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó csatája. Bankotsu egyszer azt mondta nekem, hogy ez a fegyver egy érző lény. Akkor kuncogtam ezen, de most éreztem, hogy így van. A remény pedig mintha újra pislákolt volna bennem. A remény, hogy végzek Narakuval, és talán viszont láthatom a fiút, akit szeretek.
A Banyoru vörösen kezdett izzani, amivel mindannyiunkat meglepett.
- Nem győzhetsz le! – mondta Naraku.
- Azért megpróbálhatom! – mondtam villogó szemekkel. – Kagome, menjetek ki! – utasítottam őket.
- Nem hagyunk itt! – jelentette k iSango.
- De! – mondtam eltökélten. Nem akartam, hogy bajuk essen.
- Belehalhatsz! – próbált ellenkezni Miroku.
- Tudom! Épp ezért szeretném, ha kimennétek – magyaráztam.
Végül kimentek, én pedig megtámadtam az ellenséget a Banyoru legerősebb támadásával. Ha mást nem is, a barlangot mindenképp össze akartam zúzni. És ezzel valószínűleg nagy kárt okoztam volna Narakuban is.
A remény mellett dühöt is éreztem. És elkeseredettséget.
- Nem tudsz ártani nekem! – mondta gyűlölettel teli hangon.
- Dehogynem! – feleltem elszántan, bár tudtam, hogy ennek kevés az esélye. Abban a pillanatban mégis úgy éreztem, képes vagyok rá. És éreztem, hogy Bankotsu is ott van velem.
Támadtam – ismét. A tűzlabdák repkedtek, lerombolva a barlang tetejét. A bejáratot is muszáj volt beomlasztanom – tudtam, ha nem teszem, a többiek bejönnek, hogy segítsenek. Ezt pedig nem akartam. Elég, ha én öletem meg magam.
Már minden lángokban állt – valószínűleg egy elhagyatott olajlelőhely felett harcoltunk. Naraku sokkal erősebb volt, mint hittem. A földön feküdtem, és a tűzben olyat láttam, amit eddig még soha. Ismét láttam a Hét Zsoldost. Bankotsu szomorúan rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Utána nyúltam, de Naraku elsöpörte őt. Akkor jöttem rá, hogy hamarosan vége.
Feltápászkodtam a Banyoru segítségével, és történt valami, amire nem számítottam. Szárnyaim nőttek. Meghaltan? Lehetséges.
- Nefilim… - mondta ámulva Naraku. De az lehetetlen! Hiszen nem lehetek félig angyal! A szüleim rendes emberek… bár ez megmagyarázna néhány dolgot. Hogy miért nem hasonlítok rájuk, hogy miért mások a kedvenceink…
Nem feleltem, csak kihívóan néztem rá. Ismét összecsaptunk. Én pedig újból a barlang falára kenődtem, a lángok pedig egyre magasabbra csaptak. Megint láttam Bankotsut, és ezúttal semmi nem gátolta, hogy megfoghassam a kezét. Felsegített, és magához húzott.
- Gyere, menjünk! – mondta halkan, én pedig rábólintottam.
Nem tudtam, hogyan láthatom, hogyan beszélhet hozzám – de abban biztos voltam, hogy nem a képzeletem játszik velem. Különben hogy lettem volna képes arra, hogy megfogjam a kezét?
De nem volt időm ezen tépelődni. A fiúk társaságában kisétáltam a barlang romjaiból – pontosabban azokon kresztül.
- Jil, jól vagy? – kérdezte azonnal Kagome.
Ránéztem Bankotsura, ő pedig szomorúan pillantott vissza rám. Megértettem, hogy ennek itt a vége.
- Sajnálom – mondtam halkan. – Kagome! Mondd azt anyáéknak, hogy megszöktem a szerelmemmel. Így kevésbé lesz fájó nekik… - kértem a lányt.
- Rendben – felelte csendesen, s könnyek gyűltek a szemeiben.
Mindenkit megöleltem, majd a hét harcos társaságában útnak indultam a Menny felé. Valami különös erő vonzott az ég felé, melynek nem tudtam ellenállni.
- A lányt még megértem, ő a rokonod – hallottuk még InuYasha méltatlankodását. – De a zsoldosok?!
- InuYasha, FEKSZIK! – rivallt rá Kagome, minek következtében a félszellem a földre került.
Sajnos többet már nem hallottunk, mert átléptük a Mennyország kpuját.
Azóta boldogan éljük az „életünket”, bajoktól és háborúktól mentesen. De azért néha-néha kíváncsian figyeljük a kis csapatot. Egy-egy felhőn ülve tekintünk le rájuk, s ők tudják ezt. Megérzik – állandóan felnéznek ránk.
Ám nem csak őket figyeljük. Hanem ezt a furcsán remélő, rohanó világot is. Mégis, hiába látjuk a döntések következményeit; nem szólunk, nem figyelmeztetjük őket. Nem tehetjük – és a reményt akarják utoljára elveszíteni. Ebbe kapaszkodnak.
Ahogy a mondás tartja: a remény hal meg utoljára. Én viszont úgy gondolom, hogy ez nem igaz. Mert a Remény nem hal meg. A Remény örök. És elmondhatom, hogy én, Jilian Moore, újból remélek.
Kedves Linda!
Őszintén szólva, mikor megláttam, hogy egy fanfictionról van szó, méghozzá egy olyanról, ami InuYasháról meg hasonlókról szól, komolyan el kellett gondolkoznom, hogy rávegyem magam a továbbolvasásra. Fanfictiont írni nem túl szerencsés pályázatra.
Az írásból tulajdonképpen nem tudtunk meg semmit, és mégis minden lényeges információra szert tettünk. Az egész olyan volt, mint egy „hajónapló”, vagy valamiféle utazási feljegyzés: itt voltunk, ide mentünk, találkoztunk vele és vele, aztán továbbmentünk. Az új szerelem kibontakozásának körülményeiről nem tudunk semmit, ahogy a „nézeteltérésekről” sem, amik idevezettek. Aztán jött a fegyver, amiről először nem is tudtuk, hogy fegyver, majd kiderült, hogy egyenesen csodás fegyver - hogy kard-e, vagy sem, arról nem tettél említést.
A párbeszéd nekem kissé bugyutának és valószerűtlennek tűnt. Egy rakás hulla mellett figyelmeztetni valakit arra, hogy akár meg is halhat…? Nekem egy kicsit morbid.
Aztán a totális krakk: nefilim! Állatszellemek, angyalok, mennyország. Valamit kihagytam?
Mielőtt elküldöd, neked is illett volna átolvasnod az írást, mert nem egy elírás és félreütés van benne, amit csak az amatőrök engedhetnek meg maguknak.
Összességében zavaros volt. Viszont az írás mellett szól, hogy amit a reményről mondtál, az igaz. Remény mindig lesz, csak meg kell találnunk. Plusz figyelembe vetted, hogy akik a novelládat olvassák, nem feltétlenül ismerik a mangák világát.
Remélem, nem bántottalak meg.
Üdv: timsi
Összesen: 13 pont
Kedves Linda!
A kezdő számára a fanfiction a legjobb választás. Azzal tud a legtöbbet gyakorolni, hisz a helyszín, a karakterek, az alaptörténet már meg van adva, neked csak a körítést kell kitalálnod. De abban egyetértek Timsivel, hogy erre egy eredeti történet kellett volna. És szerintem képes lettél volna rá.
A történetet már kitaláltad: egy lány, aki beleszeret egy harcosba, majd szerelméért és a bosszúért feláldozza magát. Középkor vagy egy fantáziavilág is tökéletesen megfelelt volna a történetnek. Ezért érzem igazából fölöslegesnek, hogy ebbe a környezetbe helyezted a novellát.
A lezárásod viszont nagyon tetszett. Igaz, és mindenekfelett saját gondolat.
A legtöbb fontos dolgot már Timsi elmondta, úgyhogy az én hozzáfűzni valóm csak ennyi lenne a végére: gyakorolj sokat, és a következő versenyen remélem találkozunk.
Üdv: Holly
Összesen: 13 pont
Kedves Linda!
Gyerekesnek érzem az írásod. A sorozat ihletett meg téged, és egy picit úgy tűnik nekem, hogy te ennek a sorozatnak a folytatását írod, csak éppen úgy, hogy te magad is belecsöppensz ebbe a világba. Épp ezért elhagyod a leírásokat, a cselekményeket túl gyorsan váltogatod. Próbálj meg valami semlegesebb témáról írni, például írd körül egy rémisztő ház külsejét-belsejét, ügyelve az apró részletekre. (mérete, környezete, berendezése, fal színe, a lépcsők nyikorgása… stb.) És minél több ilyet csinálsz, annál jobban hozzászoksz, hogy körülírd a főhőst körülvevő környezet, s ezáltal élvezhetőbbé válnak az alkotásaid.
Üdv: Andi
15 pont
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó