Csak ült, ült, meredten maga elé nézve és a fényre gondolt, mely most először volt látható számára, pislogón, vagy derengve, időnként mint a viztükör megannyi színekkel keveredve az éjben. Az éj is sugallt valami világosságot, talán a Holdfény egy gyenge sugarát, mely mégiscsak átsuhant rajta. Változó volt, mint maga a Hold, ugyanakkor hamis is, mert nem igazi fény, csupán gyenge, hamis visszaverődés, erőtlen, megtévesztő utánzat, még a Holdudvar is, mely kőr-körös fekvésével úgy tűnt, minha kárörvendő lenne. Pedig csak a láncot akarta, szerette volna végleg leszedni, letépni, eldobni a semmibe, a végtelenségbe, hogy soha töbé ne térjen vissza hozzá, ne találja meg és ne csapja be többé, hisz így, hogy csak a sötétet ismeri, a sötétség könnyedén tud hazudni neki. Ám erről semmit sem tudott, mint ahogyan a Napsugár éltető erejéről sem, sem a színek megannyi játszi karneváljáról, a szivárványról sem és a vörös ég szélfújta aljáról sem, amikor keverednek a porok, a homokszemcsék, mikroszkópikus kavicsdarabkák a levegőben, ide-oda röpködve, a szél kénye-kedvére. Vele pont ugyanúgy játszott a sötét, kiszolgáltatott és megalázott volt benne, hiába nem látta azt amit ismert, ahhoz még gyertya sem volt, hogy áthaladjon rajta és felfedezze a sötétség utáni életet. Csakugyan, mint egy gyerek;
- Egy álmodozó, reménykedő gyerek, naívan, vágyakozó szemekkel.
Végül egészen furcsa és váratlan dolog történt, arra eszmélt, hogy isnmét indulni akar, ki az ismeretlenbe, a felfedezetlenbe, ki a világosságba;
- Az öntudatba.
...és megtette az első lépést, nem volt más ami világítson csak egy gyertya, de az a szíve mélyéről fakadt és ez a gyertya képes volt arra, hogy reflektor legyen;
- Neki, a sötétbe zártnak, a láncot viselőnek, aki életében először most nem csupán az ismeretlen fényt látja, de a réteket, mezőket, illatos erdőket és madárfüttyöket hall...egy másfajta életet lánc nélkül, szabadon, szerelmekkel átszőve, csókokkal, ölelésekkel, édes suttogásokkal. 
Már nem félt.