Meg akarlak ismerni!
Veled történt már olyan, hogy nem tudtál választani? Hogy az életed egy pillanat alatt megváltozott, mikor úgy döntöttél, hogy cselekszel, mert azt hitted, az lesz a legjobb? Nem gondoltál a következményekre, csak cselekedtél, úgy, ahogy a szíved jónak látja; nem hallgattál a józan eszedre, ami eddig mindig vezérelt, hanem inkább az eddig nem létezőnek hitt érzelmeidre támaszkodtál? S mikor megfordult a fejedben, hogy megérte-e mindez, teljesen elbizonytalanodtál? Nem hiszem…
Pedig bennem ez játszódott le, olyan, amit nem gondoltam volna, hogy pont velem fog megtörténni. Azt hittem, én ennél több és jobb vagyok, hogy ki tudom zárni ezeket az érzelmeket a szívemből, és tovább tudom játszani a már tökéletesre fejlesztett szerepemet. A színjátékot, ami azt gondoltam, hogy egész életemben végig fog kísérni, és már beletörődtem, hogy nem leszek önmagam. Mert nem lehetek az.
A nyári szünet közepe felé még azt gondoltam, hogy ez a nyár is pont ugyanolyan lesz, mint a többi. A barátnőimmel a szokásos lépcsőn ültünk a tengerparton, miközben az előttünk elhaladókat néztük. Az arcomon a szokásos csábító mosoly ült, aminek eddig minden fiú bedőlt, és minden lány titkon irigykedett érte. Ők nem tudták, hogy ez csak egy eszköz, amivel elérem azt, amit szeretnék, nem több egy kis színjátéknál. Egy olyan álmodozó lány számára, aki igaz szerelemért epekedik, semmi szüksége nincs ilyenre, mert nincs benne semmi igazság, már a kezdetektől fogva hamis lenne az egész.
- Képzeljétek, azt hallottam, hogy újak jönnek a városba – újságolta Stephanie boldogan. A lányokkal érdeklődve néztünk rá. – Állítólag öten vannak, mind nagyon helyes és menő pasik, akik a nyár további részében itt nyaralnak majd.
- Hm… Jól hangzik. – A helyes pasik hallatára Christie szeme rögtön felcsillant, szinte láttam, hogy gondolatban már kézen fogva sétál az egyikükkel a homokos tengerparton. Ő már csak ilyen romantikus lélek volt. Mindig mindenkiben a jót látta, és folytonos vidámsága sok fiú tekintetét vonzotta már, bár ehhez hozzátett szép arca, sötétbarna, hullámos haja és divatos ruhái is.
- Ne éld bele magad annyira – nevettem -, lehet, hogy az egész csak pletyka, és igazából bűn rondák.
- Ade, ne legyél már mindig ilyen pesszimista! – szólt rám Kelly, mire csak megvontam a vállamat. Már úgyis megszokták tőlem.
Mi négyen már régóta jó barátnők vagyunk. Stephanie és Christie már óvoda óta ismerik egymást, és azóta legjobb barátnők, bár ezt nem csodálom, szinte ugyanolyanok. Mind a ketten azok a tipikus álmodozók, akik a jövőjüket egy jóképű, kedves férfi mellett képzelik el két gyerekkel, és hatalmas kerttel. Mint már mondtam, Christie mindig a mosolyával bűvöli el a fiúkat – meg persze azzal, hogy jól játssza a félénk, naiv kislányt. Néha még én is elhiszem neki, hogy tényleg olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. Stephanie vele ellentétben sosem játssza meg magát, neki talán ez a legjobb tulajdonsága, hogy mindig önmagát adja, ezért mindenki szereti. Hosszú, egyenes, szőke haja van, amit általában összefogva hord. Kelly egy kicsit rám hasonlít, ő is tudatosan szédíti a környezetében lévőket, nem csak véletlenszerűen. Kicsit lázadó, mindig kimondja azt, amit gondol, de nem tartozik a rosszak közé, mert mindig tudja, hogy hol a határ. Bár ehet, hogy nagyképűen hangzik, de mi négyen voltunk a suli legnépszerűbbjei.
Már dél körül volt, mikor egy autó parkolt be pont elénk. Érdeklődve néztem, hogy kik szállnak ki belőle, bár pontosan tudtam, hogy ők azok, akikről Steph beszélt. A pillantásomat rögtön magához vonzotta az, aki utoljára szállt ki. Kezében egy szörfdeszka volt, arcán csábító mosoly ült, pont olyan, amivel én is hódítani szoktam. A barátai látszólag nem nagyon figyeltek rá, rögtön a tenger felé indultak, még csak egy szóra sem álltak meg, hogy hívják őt.
Az ismeretlen fiú érdeklődve nézett körül, majd a tekintete a mi ki csoportunkon állapodott meg. A többiek nem igazán figyeltek oda, szerintem fel sem tűnt nekik, hogy megjöttek azok, akikről az előbb beszéltünk.
- Kelly – súgtam oda neki, – nézd! – A fiúra mutattam, akit az előbb észrevettem. Még mindig ott állt, de már csak engem bámult. Merészen mosolyogtam vissza rá, majd kacsintottam egyet. Ez jelzi, hogy szabad a pálya, ha van mersze, jöjjön csak. Gyorsan vette a lapot, és megindult felém.
- Helyes – vigyorgott Kelly –, erre jön.
- Tudom.
Lassan, de határozottan indult el felénk, de valami elvonta a figyelmemet felőle. A focipályán lévő fiúk kiabálni kezdtek, de ő nem figyelt rájuk, továbbra is csak engem nézett.
- Vigyázz! – kiáltoztak továbbra is. A labda pont fejen találta Őt, amin nem tudtam nem nevetni. A barátnőim is mind harsány nevetésben törtek ki, de én megpróbáltam csak a szolid nevetés szintjén maradni. Ő lassan feltápászkodott, majd miután visszadobta a pályára a labdát, hátat fordított nekem, és a barátaihoz ment.
- Mekkora egy lúzer vagy! – jelentette ki az egyik haverja, miközben a nem létező könnyeit törölgette.
- Fogd be – morogta.
Ekkor láttam őt először, és nem tudtam, mit gondoljak róla. Semmit sem tudtam, hogy mi a neve, hogy honnan jött, vagy, hogy milyen is igazából, mégis elérte, hogy többet gondoljak rá, mint bárki másra. Még csak az sem érdekelt, hogy történetesen van már barátom. Úgy éreztem, hogy valami titok fedte a személyiségét, mert hiába gondolkodtam rajta, sehogy sem tudtam kiismerni. Nem ismertem, ez igaz, de ennél kevesebből is sikerült már megmondanom az emberekről, hogy milyenek valójában. Jó emberismerő vagyok, nem lehet olyan könnyen megtéveszteni. De neki mégis sikerült… Az első pillanatban egy ideális fiút láttam: helyes, sportos (a kezében szörfdeszka volt), és nem félt kezdeményezni. Viszont mikor az a labda fejbe találta, hirtelen olyan szánalmasan nézett ki, és legszívesebben kitöröltem volna azokat a gondolatokat a fejemből, amikkel őt dicsőítettem. Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak róla, és ezzel kíváncsivá tett. Újra találkozni akartam vele.
Aznap este a többiekkel a tengerparti buliba mentünk. A hangos zenében nem hallottam, hogy miről beszéltek, de egy mondat megragadta a figyelmemet.
- Úgy tudom, az újak is itt lesznek.
Ettől kezdve végig azt a fiút kerestem. Meg akartam ismerni, ki akartam deríteni azt a titkot, amit magában őrzött, és bár olyan nyíltnak tűnt, mégsem tudtam megfejteni. Idegesített, hogy semmit sem tudta róla, s bár csak egy ismeretlen volt, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet már az első találkozásunkkor – és ez szintén egy olyan dolog volt, amit nem tudtam, hogy volt képes elérni.
Mikor megpillantottam, nagyot dobbant a szívem. Újra olyan volt, mint az első pillanatban, az ideális barát, akit meg akartam ismerni. Megindultam felé, de hirtelen meg is torpantam. Egy jól ismert személy közeledett felé, félreérthetetlen szándékkal.
Kelly magabiztosan közeledett az ismeretlen fiú felé, mosollyal az arcán, végig a szemébe nézve. Pont, ahogyan én akartam az előbb.
Megkövülten néztem, ahogy Kelly megállt előtte, megfogta a kezét, és a táncparketthez húzta. Mérges voltam Kellyre, pedig nem volt rá okom, hiszen fogalma sem volt róla, hogy én mit gondolok a fiúról. Hiszen én magam sem tudtam. Egy dologban voltam biztos, hogy tudni akartam, mi ez a furcsa érzés, ami hatalmába kerít, akárhányszor csak rá gondolok. Nem volt szerelem, ebben biztos voltam, de ezt kizárva semmi értelmes ötlet nem jutott eszembe. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy nem vagyok szerelmes belé – én ilyen érzésekre képtelen vagyok!
Az emberek mindent csak úgy érhetnek el az életben, hogy tesznek is érte. Semmi sem hullhat az ölükbe anélkül, hogy szenvedtek volna érte, hogy akár egy csepp könnyet is ejtettek volna nélküle. Az élet sosem igazságos, akárkivel is áll szemben, az illető nem rémíti meg, bármilyen tekintélyes vagy népszerű is. Az embereknek egyaránt meg kell dolgozniuk az álmaikért és vágyaikért.
Sokáig úgy gondoltam, hogy ez rám nem igaz. Úgy gondoltam, én jobb vagyok annyival a többi embernél, hogy nem kell mindenért szenvednem, elég egy kedves mosoly, vagy egy óhajtó szó, és az akaratom rögtön ott terem előttem. Nem tudom, hogy lehettem ennyire felszínes és naiv, de mindenesetre szentül hittem benne, hogy más vagyok.
Azon a napon, mikor a tengerparti bulin láttam Kellyt és a rejtélyes fiút táncolni, rájöttem, hogy semmi sem ilyen egyszerű. Hogy nem én vagyok a világon az egyetlen szép lány, és nem fog minden helyes fiú a lábaim előtt heverni egy mosoly vagy kacsintás után. Ennél még nekem is többet kell tennem, le kell ereszkednem a pórnép, az egyszerű emberek szintjére, akik még annyit sem érdemelnek meg, hogy azon az úton járjanak, és azt a levegőt szívják, mint én. Nagyképű voltam, ezért csak várakozón, gyűlölettel teli tekintettel néztem a párt, hogy mikor hagyják már abba a táncot, és a rejtélyes fiú mikor jön inkább ide hozzám, és kéri, hogy táncoljak vele én. De nem tette, még csak egy kósza pillantást sem vetett elém.
Dühös voltam rá, mert nem engem választott. Először észre sem vettem, hogy valaki már egy ideje szólongat, csak mikor megérintette a vállamat, akkor eszméltem fel.
- Mit akarsz? – szóltam neki mogorván. Jason volt az, a rajongói klubom elnöke. Megrendülve nézett rám, nem volt hozzászokva az ehhez hasonló kitörésekhez – hiszen én mindig eljátszottam a népszerű jó kislány szerepét, aki sosem ideges, vagy mérges, az egyetlen tulajdonság, ami meglátszhatott rajtam, az a kedvesség. Évekig tökéletesen ment ez a szerep, egy pillanatra sem estem ki belőle, még álmomból felkeltve is tökéletesen játszottam, de ezen a napon annak az idegen fiúnak sikerült kihoznia a színjátékomból.
- Felkérhetlek egy táncra? – Csak egy undorodó pillantást vetettem pattanásos arcára, ami vöröslött már attól, hogy rám nézett, és zsíros, hátrafésült hajára, majd hevesen megráztam a fejem, és otthagytam.
Valahol mélyen legbelül tudtam, hogy ezzel most sokat rontottam a hírnevemen. Talán két perc sem kell neki ahhoz, hogy a rajongói oldalamra feltegyen egy rövid kis bejegyzést az előbbi bunkóságomról, és tini lányok száza fog csalódottan elfordulni a számítógépétől – Audrey Lans is csak egy gazdag, elkényeztetett lány, nem éri meg, hogy a példaképem legyen. De hogy őszinte legyek, életemben először nem érdekelt. Hacsak ránéztem a táncoló párra, rögtön minden kételyem szertefoszlott azt illetően, hogy a szerepemet kéne játszanom, mint eddig mindig, és ahelyett, hogy egy fiút próbálnék bolondítani, aki rám se bagózik, inkább másokkal kezdjek flörtölni. Egy hozzám hasonló tekintélyű lánynak ez a dolga minden egyes bulin: minél több fiúval ismerkedni, de persze csak túlzások nélkül, és ha túl sokat akarnak egyszerre, kedvesen otthagyom őket, nem törődve a bocsánatkérésekkel, ígéretekkel, és drága, de jelentéktelen ajándékokkal. Mert Audrey Lanst nem lehet meghódítani, az az ő dolga.
Miután lerendeztem magamban minden kételyemet, és már teljesen biztos voltam benne, hogy nekem az a fiú kell, kezemben egy pohár whiskyvel várakozón néztem a párt, akik kezdtek egyre jobban elmerülni a táncban. Sebaj, a buli szabályai őket is megköti, még ha ezt a fiú nem is tudja. Egy ilyen bulin minden szám után mással kell táncolni – persze lehet valakivel többször is, de akkor fontos, hogy legyen közte legalább egy másik. Ez esetben én leszek ennek a fiúnak a másik, és teszek róla, hogy ne akarjon visszamenni a másik lányhoz, hanem inkább üljön e velem, és várja meg a következő szám végét, hogy aztán megint én következhessek…
Önző voltam, de ez egy pillanatra sem rettentett el. Hiszen én mindig önző vagyok! Ezt tudtam magamról, ezért nem is zavart, egy cseppet sem. Mert amit én akarok, azt meg is kapom, kerüljön bármibe. Nekem lehetetlen ellent mondani.
Mikor végre vége lett a számnak, arcomra csábító mosolyt varázsolva indultam meg a szétválni készülő pár felé. Kelly vetett rám egy biztató mosolyt, majd mikor elmentem mellette a fülembe súgta:
- Egész jól táncol, sok sikert hozzá. Nekem nem sikerült lenyűgöznöm.
Hogy mi? Nekem úgy tűnt, nagyon jól elvoltak egymással, akkor hogy nem sikerült lenyűgöznie? Biztos voltam benne, hogy Kelly nem hazudott.
Ahogy Kelly elment, a fiúra néztem, de ő továbbra sem adta jelét annak, hogy észrevett volna, vagy, hogy akár egy kicsit is érdeklem őt. Tehát ennyi lenne? Tényleg nem jövök be neki, és nincs semmi esélyem arra, hogy elcsábítsam, vagy legalább egy táncot kiharcoljak magamnak? Életemben először harcoltam valakiért, de ő még csak egy pillantást sem vetett felém.
Esetlenül álltam ott, a zene elindult, de ő még mindig másfelé nézett. Követtem a tekintetét, ami egy nem olyan csúnya, de nálam nem is szebb lány felé irányult. Túlságosan is sovány volt, a ruhái lógtak rajta, az arca beesett volt, csak a mosolya és a fogai voltak szépek.
Mikor elegem lett, hogy olyan szánalmasan álljak ott, dühösen fordultam meg, és elindultam a bárpult felé, de valaki megakadályozott ebben. Két erős kar ragadta meg a derekamat, és fordított vissza az előző helyzetembe. Mikor visszafordultunk, hátrébb lépett egyet.
A fiú rám mosolygott, majd a kezét nyújtotta felém. Lassan, kecsesen emeltem fel a sajátomat, majd az övébe téve közelebb léptem hozzá.
- Darren vagyok – mutatkozott be.
- Audrey.
Végtelenül elégedett voltam magammal, holott már annyiszor sikerült elérnem egy táncolt egy fiúnál, hogy nem igazán értettem, mire ez a hirtelen öröm. Hiszen ő is csak egy a sok közül. De ha így van, akkor miért érzem azt, hogy Darren más, mint a többi? Miért van már most különleges helye a szívemben?
Egy lassú szám következett, ezért közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára döntöttem.
- Féltékeny voltál – suttogta a fülembe. A szája olyan közel volt a fülemhez, hogy beszéd közben éreztem a leheletét. Kellemesen megborzongtam, de közben végig mosolyogtam.
- Sosem vagyok féltékeny – jelentettem ki határozottan. Sosem okoznék senkinek akkora örömöt, hogy bevalljam, egy olyan szánalmas és hozzám nem méltó érzés kerített hatalmába, mint a féltékenység.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Veszekedni akarsz? – csattantam fel, és egy kicsit távolabb húzódtam tőle. Kezdett felidegesíteni, amit aztán végképp nem engedhettem meg magamban az előbbi incidens után. Már csak az kell nekem, hogy felkerüljön egy olyan bejegyzés a rajongói oldalamra, hogy mérgesen kiabáltam valakivel.
Darren újra közelebb húzott magához, és erősen tartott, hogy ne tudjak elmenni. Bár ő ezt nem tudta, de én ha lett volna lehetőségem rá, akkor sem mentem volna el. Meg akartam őt ismerni, és ehhez egyre közelebb álltam.
A számnak vége lett, így én várakozón tekintettem rá.
- Meghívhatlak egy italra? – kérdezte azt, amit elvártam tőle. Jó fiú, így kell ezt csinálni. Jó úton haladsz afelé, hogy a labdás incidenst elfelejtsem.
- Hát persze – feleltem, majd újra a kezébe csúsztattam a sajátomat, és kéz a kézben indultunk el a bárpult felé. – Vigyázz!
A figyelmeztetés túl későn jött, sajnos én sem reagáltam elég gyorsan. Darren éppen hogy csak egy pillanatra fordult hátra, hogy rám mosolyogjon, mikor nekiment egy pincérnőnek, és a tálcáján tartott italok mind rá – na és persze rám – ömlöttek. A szemem szinte villámokat szórt, ahogy ránéztem az új, fehér szoknyámon lévő hatalmas foltra.
- Nagyon sajnálom – nyögte el-elfúló hangon, és nekem újra eszembe jutott az a bizonyos labdás incidens, és hogy utána milyen szánalmasan festett. Most pont ugyanilyennek tűnt, és ez nekem nagyon nem tetszett.
Egyszerűen nem értettem őt. Egyszerre volt olyan, amilyennek egy pasinak lennie kell, ha a közelemben van, és olyan, ami a legjobban taszít. Helyes volt, sportos, és a stílusa is pont megfelelő: kellően vagány, nem félt tőlem, mégsem ment messzire, és borított ki a hülyeségeivel. Emellett viszont ha valamit elrontott, olyan szerencsétlen és elveszett képet tudott vágni, hogy legszívesebben faképnél hagytam volna. Fogalmam sincs, miért nem tettem ezt, de… nem tettem. Sóhajtottam egyet, majd és gyors bocsot dobva a pincérnőnek felrángattam Darrent a földről, és nem törődve a kíváncsi pillantásoktól, akik a foltos ruháinkat és érdekes párosunkat nézte, magam után vonszolva elindultam a tengerpart felé.
Egyikünk sem szólt semmit, ő a fejét lehajtva lépkedett utánam, én meg határozottan mentem a cél felé. Hamarosan meg is pillantottam az autómat, de nem szálltam be, csak megálltam előtte.
- Sajnálom – szólalt meg komolyan. A szél süvített, alaposan összeborzolva a tökéletesen beállított hajamat, de ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Nem voltam mérges, a dühöm már akkor elpárolgott, mikor kiértünk a kíváncsi pillantások kereszttüzéből. Már csak kíváncsi voltam – mindenképpen tudni akartam, hogy mik ezek a hirtelen személyiségváltozások, és miért történnek vele mindig ilyen szerencsétlenségek.
- Tudni akarod, vagy csak azért hívtál ki, hogy ne a tömeg előtt kelljen lekiabálnod azért, mert tönkretettem a ruhádat? – Már nem volt a hangjában semmiféle bűnbánat vagy szánalmas szégyenlősség, de mintha egy kis szomorúság áradt volna belőle. Az egész lénye más volt, mint mikor először megláttam, de még csak ahhoz sem hasonlított, mint a labdás, vagy az italos kellemetlenségnél.
- Tudni akarom – feleltem.
Sóhajtott egyet, majd megkerülve engem és a kocsit a tenger felé indult. Kisvártatva én is követtem és leültünk a homokba.
- Tudod, ez még akkor kezdődött, mikor kicsi voltam – mondta – a legtöbb sportban nem voltam jó, mert mindig, amikor a legjobban kellett volna teljesíteni, sikerült elrontanom. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy csak véletlen baleset volt, de mikor megfigyelték, hogy ez mindig így van, kezdtek ráébredni, hogy ez több annál, hogy rossz napom volt. Ekkor még nem mondtam senkinek, hogy bennem ilyenkor mi játszódik le, mert féltem, hogy emiatt kiközösítenek majd, és nem lesz egy barátom se. Ugyanis alapból mindig népszerűnek számítottam – egészen addig, míg sikerült lepleznem a betegségemet.
Mert mikor a szüleim elvittek egy orvoshoz, sok kivizsgálás után kiderült, hogy ez egy betegség. Nem olyan vészes, nem okozhat semmi olyasmit, ami rosszullétet vagy komoly gondokat eredményezne, de az életemet már rengetegszer megkeserítette. A lényege, hogy akárhányszor valamit nagyon szeretnék, hogy sikerüljön, vagy valamiképpen túlterhelem magamat, az agyam egy pillanatra kikapcsol – és ez szokott ilyen szerencsétlenségeket okozni.
- Ez… - nyögtem ki nehezen. – Nem is gondoltam volna, hogy…
Látva, hogy nem jutok szóhoz, elmosolyogott. Egyik karját átvetette a vállamon, és könnyedén közelebb húzott magához. Fejemet a vállára hajtottam, a szememet becsuktam, és hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim.
- Te sírsz? – lepődött meg, pont, ahogy én is. Már nagyon régen nem engedtem meg magamnak, hogy akár egy csepp könnyet is ejtsek, most mégis úgy sírtam, hogy nem bírtam abbahagyni. Darren az arcomhoz nyújt, és letörölt egy könnycseppet, majd átölelt. – Mondom, hogy ez nem komoly.
- Akkor is…
- Zavar téged?
- Nem, egyáltalán nem ez a probléma. Érted aggódom, hogy pont egy rossz pillanatban, például mikor vezetsz, vagy… - Nem tudtam befejezni, mert egy csókkal hallgattatott el. Meglepődtem rajta, mint ezen a napon már számtalanszor, de jobban örültem neki, mint eddig bármi másnak. Lefeküdtünk a homokba, majd eltávolodtunk egymástól. Homlokom az övének döntöttem, ő pedig ezen a napon már nem is tudom hányadszor közelebb húzott magához, és átölelt.
Nem értettem magam, de ebben a pillanatban nem volt hozzá se kedvem, se erőm, hogy bármit is megértsek. Egyszerűen úgy éreztem, a gondolkodás ideje nem akkor volt, ráérek majd később rágódni ezen, mikor egyedül leszek, és nincs mit csinálnom. Egyelőre szerettem volna kiélvezni ennek az új érzésnek minden egyes pillanatát, amit most fedeztem fel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó