Térde kissé remegett az idegességtől, mikor a férfi meglátta a gyönyörű ruhában tündöklő szerelmét. Brittanynek kétségtelenül jól állt a fehér, s már most a karjaiba zárta volna, de az esküvői szertartás előtt betanított koreográfia miatt ezt nem tehette meg. A nő tehát felé közeledett, szép kék szemeitől és hosszú, szőke hajától szerelmének szíve majdnem kiugrott a helyéből. Mikor odaért hozzá, megfogták egymás kezét, a násznép pedig halk sutyorgásba kezdett, csodálattal méregetve az ifjú párt.
Brittany biztató mosolyt vetett vőlegényére, aki megpróbálta azt viszonozni.
Egy kisfiú lépett elő kezében a párnával, amin a két gyönyörű, ezüstös színű, szemmel alig látható kék ékkő-virágokkal kirakott jegygyűrű hevert. Megfogva az egyiket a férfi tenyerébe vette a hölgy kezét, hogy felhúzza ujjára…
Hirtelen tulajdon ágyában találta magát, amint a plafont bámulja. Még mielőtt felkelt volna, megpróbálta újból lehunyni szemét, hogy az álom befejeződjön, de tudta, nincs esély rá. Már tíz éve szinte minden napja így kezdődik, borúsan és elkeseredetten. Rosszkedvűen mászott ki az ágy alól, és az órára bámult.
– A francba, fél tíz! – Szitkozódva rángatta magára ruháit, ám mivel már két és fél órája ki kellett volna nyitnia a boltját, azon a néhány percen igazán nem múlt volna semmi.
Már éppen kirontott a lakása ajtaján, mikor váratlanul megtorpant és visszafordult. A nappali közepén egy kis dohányzóasztal mellett míves vitrin állt, benne ékszerek sorakoztak: fülbevalók, egyedi medálok, művészien megmunkált gyűrűk. Szívét megdobogtatta a büszkeség, ahogy végignézett alkotásain. Igen, ezeket mind ő készítette.
Az egyik polcról leemelt egy kis dobozt, és az egyik fehér aranygyűrűt, melyen kék virágok sorakoztak, óvatosan kicsippentve a vitrinből belehelyezte, majd táskájába tette. Az a türelem, amivel a kis ékszerrel bánt, az amúgy idegeskedésre különösen hajlamos férfira nem volt jellemző, de ezt az ékszert mindennél jobban szerette.
Ez a nap is pontosan ugyanolyannak ígérkezett, mint a többi: reggel kellemetlenül kelés, késés, aztán irány a városközpont a busszal, majd be a már megszokott kis üzletecskébe, ami a Cleaver’s Jewelry címet viselte boltíves kirakata felett. A bolt az ő nevét, Howard Cleaver-ét hordozta, a férfiét, aki már megint elkésett. Itt többnyire saját ékszereit árusította egészen olcsó áron, ugyanakkor előrendelésre is lehetőség volt, ahogy ezt az üvegre ragasztott plakát hirdette az arra járóknak.
Tehát mint minden nap, most is belépett, kulcsaival sorra felnyitotta a vitrineket, minden portékájára vetett egy pillantást, hogy biztosan nem fogott-e ki rajta a gaz rozsda, vagy nem pergett-e le róla a festék. Beült az eladói székbe, és egy könyvet vett elő (direkt magával hozta, hiszen tudta, amúgy sem lesznek vevői).
Az első, amit meghallott, a csattanás. Meglepetten fordult hátra, és észrevette, hogy a székre akasztott táskájából valami kiesett, méghozzá a pici doboz. Felugrott, és ijedten szedte fel a földről, s bár tudta, a nemesfém ennyitől nem sérülhet meg, megvizsgálta, hogy a gyűrűnek nem esett-e semmi baja. Egészen közel tartotta szemüvegéhez, mikor hirtelen egy hang szólalt meg:
– Nekem az kell.
Howard döbbenten fordult hátra, és a pult előtt egy harmincas évei körüli férfit látott. Nem volt a legcsinosabb, és túl jómódú sem az öltözékéből következtetve, de olyan áhítattal nézte a gyűrűt, mintha egész életében erre vágyott volna. Az eladó nem tudta hova tenni a tényt, hogy az ajtócsengő ellenére se vette észre, ahogy belépett.
– Ez? – kérdezte kelletlenül, mintha egy bolonddal bocsátkozott volna beszélgetésbe.
– Igen. Tudja… – A férfi feszültnek látszott, amiért ékszervásárlásra kényszerül, viszont ez láthatóan elnyerte a tetszését. – Nemsokára házasodunk, és valami különlegessel szeretnénk megpecsételni, nem egyszerű aranykarikákkal. De a kedvesem imádja a fehér aranyat, minden ékszere olyan. És azok a virágok… rajong értük!
– Oh… – Howard döbbenten mérte végig a férfit, aki nem tudta mire vélni a dolgot.
– Valami baj van?
– Nos… kinek lenne? – kérdezte, s közben már a papírjaiért kotorászott a fiókban. Mikor megtalálta őket, gyorsan felírta a dátumot, majd figyelmesen nézett a férfira.
– Joseph Hogan.
Howard úgy tett, mintha még rengeteg fontos kitöltenivalója lenne, s kínosan ügyelt rá, hogy Joseph ne vegye észre, amint csak a levegőben mozgatja tollát. Valami megérzés, valami fura gondolat motozott az elméjében, egy gyanú, amit nem tudott hová tenni. Hogy úgy tegyen, mint a boltos, aki rutinját fitogtatja azzal, hogy beszélgetni is tud papírmunkája közben, feltette a kérdést:
– És szép az ara? Csak szép hölgynek dukál ilyen gyűrű.
– Gyönyörű! Még soha nem látott hozzá foghatót – Joseph egészen belepirult az izgalomba. – Hosszú, szőke a haja és olyan szemei vannak…
Howard egy pillanatra összerándult.
– Milyenek?
– Kékek, majdnem mandulavágásúak, de mégsem.
– Igazán csinos lehet – biccentett az ékszerész, ám közben már láthatatlanul ajkát harapdálta. Minden szó fájt, bár tudta, nem hagyhatja annyiban a dolgot, ha már belekezdett. Már muszáj megtudnia az igazat. – Mi a keresztneve?
– Miért kérdezi? – csodálkozott Joseph.
– A leírásból úgy érzem… ismerem – mondta az ékszerész, bár közben köhögnie kellett, mert megint elfogta a vágy, hogy üvöltsön, vagy, hogy sírva fakadjon – maga sem tudta megítélni.
– Brittany a neve.
Az eladó kezéből kiesett a toll, és egy darabig néma, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Lassan a férfi felé fordult, és rekedt hangon mondta neki:
– Sajnos nem ismerős. Egy hét múlva jöjjön a gyűrűkért, addigra elkészül a másik is…
– Rendben, köszönöm! – Joseph elégedetten és boldogan lépett ki a küszöbön, ittlétére csak az ajtó fölé szerelt csengő halk csilingelése emlékeztetett még néhány szomorú percig. Howard egy ideig némán bámult ki a kirakat üvegén, majd, mivel nem volt képes tovább tartogatni a könnyeit, zokogva az asztalra borult.
Mikor Joseph egy hét múlva visszatért az üzletsorhoz, hiába toporgott volna az ékszerbolt előtt, az már a Tiffany’s Salon nevet viselte. Csodálkozva nyitott be, látva, hogy a falakat már más tapéta fedi, a pult máshol áll, és mindent női ruhák kollekciói töltenek ki. Az eladót kereste, aki egy fiatal hölgy volt, és ugyan örült volna, ha az idetévedt látogató ruhát vesz, de ő másért érdeklődött.
– Mondja csak… legutóbb itt még egy ékszerbolt állt. Elköltözött? Hova?
– Nem, uram, a bolt megszűnt. Az úr, aki vezette, sajnos elhalálozott.
– Szerencsétlen ember… pedig olyan fiatal volt még. – sóhajtott Joseph. – Rendeltem tőle egy esküvői gyűrűt…
A nőnek váratlanul felcsillant a szeme, és gyorsan közbevágott:
– Mi az úr neve?
– Joseph Hogan.
– Várjon egy percet – Az eladó a hátsó raktárba szaladt, és egy kis csomagot nyújtott át neki.
– Ezek…? – Joseph csodálkozva forgatta a dobozt, majd kibontva azt belenézett. Az alján ott lapult a két gyönyörű gyűrű, törésvédő fóliába burkolva. – És… a pénz?
– Azt mondta, nem kell kifizetni. – A nő legyintett. – Bugris volt az öreg…
– Köszönöm, asszonyom – vetette oda még utoljára a férfi, és kifutott az üzletből, hogy ne kelljen tovább hallgatnia. A történések alaposan elgondolkodtatták. Az ékszerész meghalt… de még azelőtt bezárta a boltját. Hiszen a gyűrűt még elkészítette, és itt is hagyta a mostani boltos számára. Talán…
Megölte magát?!
Ahogy Joseph a dobozkával babrált, kivette a gyűrűket, és közel emelte szeméhez, hogy alaposan megvizsgálja azokat. Az egyik belső oldalán, a fehérarany borításban meglepetésére egy gravírozott felirat csillant meg:
Szeretlek, Brittany. Mindörökké.
|