A Szörny
Ez volnék? Szörnyeteg? Egy lény, melytől még a legsötétebb árny is retteg? Egy teremtmény, melynek minden egyes porcikája kétségbeesést sugároz? Kinek jelenléte félelmet szül? Talán. Nem tudhatom. Neked kell rájönnöd, minek látsz.
Egyszerű és mégis bonyolult nap volt az. Amikor kora reggel megpillantottam a szürke, felhők uralta eget, megvontam a vállam, és mit sem sejtve, megragadtam egy esernyőt. Hah. Ha egy esernyő megvédett volna attól, ami rám várt…
London a szokásos arcát mutatta a világnak. Dudáló autók, munkába siető emberek árasztották el az utcákat. Fullasztó szmog kavargott a levegőben. A Big Ben órája pontosan ketyegett. A galambok hurrogva követték a járókelőket egy kis nasi reményében.
Nem volt semmi különös, vagy szokatlan dolog, amely felkeltette volna figyelmem. Ugyanúgy végigtopogtam magas sarkú csizmámban a járdán, és olykor-olykor elégedetten néztem tükörképem a pocsolyákban, vagy egy kirakat üvegében. Tetszettem magamnak. Feltűzött, fekete hajam, és divatos, őszi kabátom elegáns kisugárzást kölcsönzött nekem. Annak is kellett lennem. Egy ingatlaniroda alkalmazottja nem lehet ápolatlan!
Szerettem a munkám. Jól esett nézni, ahogyan az emberek megtalálják álmaik otthonát, a helyet, ahol le akarják élni az életüket. Örömük rám is átragadt, akárhányszor átnyújtottam egy újabb kulcsot.
A munkám azon a napon is a megszokott ritmusban haladt; először telefonhívásokat fogadtam az irodámban, találkozókat szerveztem meg, és a számítógépen ügyködtem. Aztán jött a dolog izgalmasabb része. Az a rész, amikor megmutatom a vevőknek az ingatlanokat. Mit ne mondjak, nem csak azért szoktam ilyen boldog lenni, mert mások azok: engem is azzá tudnak tenni. Legfőképp, amikor jóképű, fiatal férfiak válogatnak, és amint aláírják a papírokat, meghívnak a lakásavató bulira. A lehetőségeket ki kell használni. Ez az én mottóm. Mennyi kellemes pillanattal viszonozzák a fáradozásomat…
Aznap is egy ilyen férfival volt dolgom. A neve Michael Baker volt. Harminc év körüli, feltűnően drága öltönyönös, akinek a pénz nem akadály.
Már a kinézett ház előtt ácsorgott, amikor odaértem. Szemét a taxira függesztette, amelyből kiszálltam. Végig tartotta a szemkontaktust, huncut, alig látható mosollyal a szája sarkában.
- Alexandra Thompson? – kérdezte mély hangon, és felém nyújtotta a kezét.
- Én volnék, Mr. Baker – feleltem, és határozottan megszorítottam a jobbját.
Közelebbről megnézve, különös egy jelenség volt. Szeme sötét, szinte már éjfekete volt, arca fehér, kissé sápadt. Haja színe meghatározhatatlan, de inkább a vörös felé hajlott. Ahogy feléje hajoltam, ellenállhatatlan illat csapta meg az orrom. Hiába volt furcsa fickó, vibrálni kezdett a levegő közöttünk.
- Hát akkor, menjünk be – mondtam zavartan, és az ajtóra mutattam.
- Csak Ön után – hangzott a válasz azon az észveszelytően dögös hangon.
Beléptünk a luxuslakásba, és ezután már jött, aminek jönnie kellett. Megnézte a lakás minden egyes zeg-zugát, ablakokat nyitogatott, falakat tapogatott. Biztos voltam benne, hogy kell neki.
- Nem is tudom – mondta, miután ötödszörre is végigjárta a konyhát. – Ezen még gondolkodnom kell.
- Hívjon fel, ha bármit meg akarna beszélni.
Erre sármos mosolyt csalt az arcára.
- Jobban örülnék, ha vacsora közben beszélhetnénk.
Már megint! Persze, nem mintha annyira ellene lennék a dolognak, főleg, hogyha ő fizeti.
- Hát…miért is ne?
A vacsora kellemesen telt. Nevetgéltünk, iszogattunk, a szokásos. Legalább négy üveg bort megittunk. A kaja is jó volt.
- Mutatni akarok neked valami.
Ezt mondta, és fizetés után sebtében távoztunk az étteremből. Taxiba ültünk, az agyam pedig csak úgy pörgött, ahogyan próbáltam kitalálni, hová mehetünk. Valami extravagáns, vagy romantikus helyre…
De az autó koszos környéken állt meg, egy régi villa előtt. Kivűlről is borzalmasan festett: benőtték a növények, a fal már omladozott. Felmerült bennem, hogy Michael rossz címet adott meg, vagy eltévedtünk, de ő határozottan vezetett be a nyikorgó kapun.
Az elhagyatott épületben én is üresnek és kilátástalannak éreztem magam. Akaratom ellenére kirázott a hideg, és verejtékeztem. De ő csak szorította a kezem, és húzott maga után.
- Mégis mit csinálunk itt? – kérdeztem olyan vékonyka hangon, hogy elszégyelltem magam.
- Nemsokára meglátod.
Felbaktattunk egy lépcsőn, majd Michael megállt. Nagyot szippantott a levegőből, majd egy szalon helyiségbe vezetett. Volt ott egy molyrágta kanapé, pár szekrény, és szék. Michael erőszakosan lelökött a kanapéra. Megszeppenve húztam össze magamon a kabátomat. Testemet egyszerre rázta a hideg és a meleg. Nem is próbáltam titkolni félelmemet.
- Nem mehetnénk máshová?
- Nem! – üvöltött felém Michael. Ijedten, meghökkenve néztem rá. A szeme feketéből vérvörössé változott. Szinte égetett, ahogyan nézett.
- Mindjárt…mindjárt…- motyogta, majd sarkon fordult, és bement egy szobába.
Megfordult a fejemben, hogy felpattanok, és hazarohanok. Lábaim remegtek, futásért kiáltottak, de mégis ülve maradtam. Talán kíváncsiságból? Vagy már a félelemtől nem tudtam lábra állni?
Akkor Michael visszatért, egy különös tárggyal a kezében. Rövid késnek látszott. Egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hevesen kezdett verni, mint még soha.
- Mi…mit akarsz tőlem? – sivítottam.
Választ nem kaptam, csak egy idegtépő, harsány nevetést, amely betöltötte a romos épület minden egyes négyzetcentiméterét.
- Tudod, sokáig figyeltelek ám. Figyeltem, te vagy-e az, akire szükségem van. Hogy megfelelsz-e az elvárásaimnak.
- Miféle elvárásoknak? – kérdeztem rettegve, kezeimmel átkarolva testem.
Michael a tükörhöz sétált, és belenézett.
- Tudod-e, hogy másoknak szenvedés az életük? Hogy mások a saját halálukat kívánják minden egyes nap? Te viszont úszol a boldogságban. Minden nap egy újabb kaland..
- Ne én tehetek róla, hogy másoknak rossz az anyagi helyzetük.
- Anyagi helyzet?! – kiáltott fel a férfi, és felém fordult. – Ki beszélt itt pénzről? Ki beszélt itt gazdagságról? Nem. Én arról beszélek, hogy miért, miért van az, hogy egyesek kárhozatra vannak ítélve, mások viszont vidámak?! Nevetgélnek, iszogatnak, másokkal mit sem törődnek!
Beszéd közben körbe-körbe járkált előttem, én pedig próbáltam minél kisebbre összehúzni magam.
- Nem értelek…- szóltam halkan.
- Hát persze, hogy nem értesz.
Hangja nyugodtabbá, szinte már együttérzővé vált, s leült velem szemben egy székre
- Nem érted, mit keresel itt. Nem érted, mit akarok és miért. Semmit sem értesz.
Azzal közelebb hajolt hozzám, és megsimogatta arcom.
- Szegény kislány….milyen kár…
A holdfény villanását láttam csak a kés élén, majd markoló jeget éreztem a gyomromban. Mintha hideg zuhany alá állítottak volna. Felnyögtem, majd lenéztem.
A kés egyenesen meredt ki a hasamból. Csöpögött róla a vér, le a padlóra, a koszba.
- Ne…-nyöszörögtem, mire a fegyver még mélyebbre hatolt a testemben.
- Szenvedni fogsz. Úgy, mint még soha! – suttogta Michael a fülembe, majd felnevetett. Nyála kicsordult a szája szélén, és rázkódott a hahotázástól.
Ekkor azonban furcsa érzés töltött el. Másmilyennek képzeltem a Halált. Azt hittem, csak egy pillanat és többé nem érzek semmit.
Ehelyett őrjítő fájdalom nyilalt a kezembe. Az ujjaim mintha olvadni kezdtek volna, nem éreztem őket, s már nem is voltam biztos benne, hogy megvannak. A szemem égni kezdett, és valami meleget éreztem. Felsikoltottam a fájdalomtól.
Michael kihúzta belőlem a kést, én pedig térdre rogytam a földön. Ahogy lehajtottam a fejem, folyékony anyag szivárgott le az államon, de nem vér volt, vagy könny. Fekete színű, és sűrű anyag volt.
Ekkor Michael megragadta a karom, és felrántott.
- Nézd! Nézd magad! Nézd, mivé leszel!
A tükör felé fordított. A fekete anyag csíkokat húzva csorgott az arcomon. Hajam elernyedve kihullott, s alig volt időm morbid, kopasz fejemet megnézni, új nőtt ki, de nem ugyanolyan. Rövid, természetellenesen fehér haj volt.
Jobb szemem ugrálni kezdett; nem tudtam se lecsukni, se nyitva tartani. Vibrált oda-vissza, és még nagyobb lendülettel ömlött belőle a furcsa anyag.
Ekkor megláttam a kezem. Egyiken mintha hihetetlen gyorsasággal megnőtt volna a köröm, nyúlni kezdett. Míg a másik éppen hogy össze ment…
Nem bírtam tovább nézni. Összerogytam a földön, és zokogva ordítottam. Fekete könnyeim a padlóra hulltak.
- Mi ez…? – kiabáltam és Michaelre néztem.
- Ez a Sorsod.
- De miért?!
- Mert jó kedvemben vagyok – felelte ő majd megfordult és egy suhintással eltűnt.
Nem tudom, mennyi idő telt el úgy. Csak feküdtem az oldalamon, félig nyitott szájjal, és a kanapé alatti pókhálót néztem. Nem bírtam mozdulni. Féltem, mi történik akkor ha felállok. Mit látok majd a tükörben.
Egyáltalán megtörtént ez velem? Nem csak képzelődtem? Bár kitörölhettem volna azt a napot az életemből. Bár ne keltem volna fel reggel, bár ne mentem volna dolgozni, bár ne fogadtam volna el azt a vacsora meghívást. Akkor most otthon ülhetnék, a kedves kis otthonomban, nézhetném a kedvenc sorozatomat, csokival tömhetném magam. Nem feküdnék egy ismeretlen, több évtizede elhagyott házban, megalázottan.
Óvatosan felültem. Sajgott a fejem. Összeszorítottam az ajkaimat, és nem mertem magamra nézni. Lassan felálltam. Nem volt már erőm, mégis, éreztem magamban valamit, amit eddig nem. Különös és furcsa volt. A mellettem álló székre néztem. Élesre nyitottam szemem, de látásom gyenge volt. Szugerálni kezdtem a bútort. Fogaim össze-összekoccantak az erőlködéstől.
Pár másodperc múlva a szék megremegett, és felrobbant: darabjai szétrepültek a helyiségben. Apró, diadalittas mosoly suhant át az arcomon, mely azonnal eltűnt, amikor a tükörbe néztem.
A látvány a lelkem legmélyét is felemésztette.
Jobb szemem helyén üreges lyuk tátongott, mintha szemgolyóm elfolyt volna. A másik pedig a világos zöldből vörössé változott. Arcom fekete volt, ahol elmaszatolódott a fekete folyadék.
Felemeltem a karjaimat. Egyik kézfejemen az ujjak abnormálisan hosszúra nőttek, inkább már karmok voltak, s fekete színűek. A másik kezem azonban más volt: az ujjak mérete megmaradt, csak a számuk változott. Mintha a mutató- és gyűrűsujjam egyszerűen eltűnt volna, csupán három maradt meg. Azok végén nem volt köröm. Kerek, tapadókorong szerű alakjuk volt, és hófehér színűre változtak.
Végigtapogattam testem többi részét. A hasamat, hátamat, lábaimat, nyakamat, és minden olyan volt, amilyennek lennie kell.
Üvöltöttem volna, mégis néma maradtam. Menekültem volna, mégis egy helyben álltam. Sírtam volna, de könny nem jött ki a megmaradt szememből. Undorral tekintettem magamra. Egy utolsó söpredéknek éreztem magam. Egy nyomorult féregnek, akit nemsokára eltaposnak.
Hosszú ideig csak álltam ott és a tükörképemre meredtem. Talán órákon át maradtam a házban. Talán abban bíztam, hogy minden visszaváltozik a régire.
Féltem. Hogyan is léphettem volna ki a falak közül? Ilyen lények nem járkálnak minden nap az utcákon. Ott maradtam. Még egy kicsit.
Aznap meghaltam, mint ember. De újjáéledtem, mint valami más. Egy olyan lény képében, aki erősebb, aki nagyobb. Aki képes dolgokra, melyekre mások nem. Szörnyeteggé váltam. Egyszerre volt ez átok és áldás. Olyan erő volt bennem, amelyhez foghatót még sose éreztem.
Használtam is ezt az erőt. De meg kellett tanulnom kordában tartani. És ez bizony nem mindig sikerült. Új életem első napjaiban a járókelők gyakran láthattak repkedő autókat, vagy felrobbanó ablakokat. Élveztem az erőt. Mégis hányinger kerülgetett, akárhányszor csak furcsa dolgot tettem.
Akkoriban egy megcsonkított lélek voltam csupán. Gyengébb mint az árnyék, erőtlenebb mint a kósza szellem, mégis erősnek éreztem magam. Egyszerre voltam bátor és gyáva.
Értetlenség övezte mindennapjaimat. Nem értettem semmit. Nem értettem ki volt is igazából Michael. Egy pokolbéli lény? Maga az Ördög? S valóban, olyan jó életem lett volna, hogy nem érdemeltem meg? Talán abban a pillanatban, amikor ezzé váltam, és életem megkeseredett, valahol máshol a világon, valaki jobb sorsra jutott? Életet cseréltem valakivel? Annyi volt a megválaszolatlan kérdés, mint égen a csillag.
Alig másfél hónappal később halottnak nyilvánítottak. Egy félredobott újságból informálódtam. Nem is csodálkoztam a hír láttán: nem látott senki azóta az este óta. A családomra gondoltam. Jobb nekik, ha halottnak hisznek, mint hogy ilyennek lássanak.
Az elmúlt időt úgy töltöttem, hogy hozzám hasonlók után kutattam. Biztos voltam benne, valami megsúgta, hogy nem vagyok egyedül. Hogy másnak is túl jó volt az élete. Hogy mást is megátkozott az Ördög, és más is ugyanolyan elesett, mint én.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez még nem a vég. Jönni fog valaki, aki rendbe teszi a dolgokat. Akinek különleges lelke megszabadít a tehertől. S ha valami csoda folytán a Megmentő hallaná most szavaimat, üzenetem számára az, hogy én itt vagyok. És várok rá.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó