Áttáncolt az életemen
„Valaki áttáncolt az életemen.” Azt hiszem, így szokták mondani. Hurrikánként döntötte romba az életemet, majd távozott. Úgy gondolta, tudok nélküle élni! Azt hitte, képes leszek elfelejteni. Tévedett, méghozzá hatalmasat!
Egy szórakozóhelyen találkoztunk először. Csábító volt, ahogy ott a táncparketten kígyózó mozdulatokkal bűvölte el a férfiakat. Egyik barátnője súgott valamit, amin nevetni kezdett, a fejét kecsesen az ég felé emelte, és a szeme megcsillant a disco fényében. Még percekig ott bujkált a szája sarkában egy bájos mosoly. A tekintetünk találkozott, mézbarna szeme élesen az enyémbe kapaszkodott. Egy pillanatra megállt az idő, a feszültség izzott kettőnk között, és a megfagyott pillanat emléke örökre bevéste magát a szívembe.
A bájos szempilláit lesütötte és a haját kecsesen, a füle mögé igazította. „Zavarba jött.” Egy pillanattal később újra megengedte, hogy belenézzek a lelke tükrébe. Látni véltem, hogy a jövő még számos titkot rejt számára. Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem hozzá.
− Meghívhatlak egy italra? – kérdeztem, a zene miatt azonban nem értette.
− Tessék? – kiabált és közelebb hajolt, miközben újra a füle mögé igazította haját, hogy hallhassa, mit mondok neki. „Soha nem éreztem még ennyire finom illatot, mint az övé.”
− Meghívhatlak egy italra? – ismételtem el újra.
Válaszul, csak megfogta a kezem, és húzni kezdett a tömegben a pult felé. Sokan álltak előttünk. Miután megkérdeztem, hogy mit kér, nem velem, hanem egyenesen a pultossal közölte.
− Judit! Egy kólát kérek! – a nő bólintott és már ki is tette elé az italt. – És te mit iszol? – kérdezte.
− Ugyanezt – közöltem a másik nővel.
Az italt megkaptuk, fizettem. Nem szólt hozzám, csak leült egy közeli asztalhoz és figyelt, ahogy helyet foglaltam vele szembe. Arca egyre jobban hasonlított egy angyaléhoz. Hallgatásba burkolózott, és ezzel csak még titokzatosabbá vált.
− Nincs kedved sétálni? – kérdezte, ezzel visszarángatva a valóságba.
− Menjünk – egyeztem bele, felálltam és követtem őt.
Átverekedtem magam a tömegből, siettem utána. A hideg, őszi szél az arcomba csapott. A lány megkönnyebbülten sóhajtott, amint kiléptünk a szórakozóhelyről, a kezét maga előtt összefonta, hogy védje magát a hűvös ellen. Most figyeltem csak fel formás alakjára, kifinomult ízlésére, amiről öltözködése árulkodott. Koptatott, trapéz szárú farmer viselt és lila flitterekkel díszített blúzt. Kiegészítői szolidak voltak és mégis tökéletesen passzoltak a ruhadarabokhoz.
Elindult, aztán hátranézett, hogy követem e őt. Mikor utolértem az eget figyelte. Az utcalámpák fényében is tökéletesen látszódott arcvonásainak tökéletessége. Mosolyogva fordult felém.
− Szépek ma a csillagok – közölte váratlanul.
Felnéztem. A szél egy kicsit felerősödött. A haját összeborzolta, és egy kósza tincset a szeme elé fújt.
− Igen, azok – feleltem. – Egy lány, aki ismeri a pultosokat, de mégsem alkoholt kér. Szóval ki vagy te? – érdeklődtem.
− Fontos ez? – nézett rám, a tekintete újra az enyémbe fúródott. – Szomorú vagy – szólalt meg váratlanul. – Miért? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.
− Fontos az? – ismételtem el az ő szavait.
− Valami bánt. Látom rajtad.
− Lényegtelen – legyintettem.
− Nem úgy néz ki, hogy az – erősködött.
− Igazából, fogalmam sincs, miért jöttem ide, hogy mit keresek itt. Nem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy megszólítsalak. És halvány gőzöm sincs miért vagy ennyire nagy hatással rám… – buktak ki belőlem a szavak.
Az arcán újra a zavar apró jelei jelentek meg. A haját idegesen a füle mögé igazította. „Szóval ezt csinálja, ha zavarban van.”
− Talán, mert azt látod bennem, ami ott bujkál benned is – mondta bölcsen.
Tökéletes estét töltöttem el vele. Visszamentünk a szórakozóhelyre és áttáncoltuk az éjszakát, utána nálam kötöttünk ki. Mire jó egy legénylakás…
Reggel a nap simogatására ébredtem. A sötétítő függönyön keresztül átszökött fény melengette az arcomat. Kerestem őt magam mellett, de nem találtam. Csalódottan ültem fel. „Egy éjszakás kaland voltam. Beleestem a csapdába, de ezúttal nem ragadozóként, hanem áldozatként végeztem” – tudatosult bennem a dolog.
Úgy döntöttem, megérdemelek még egy pár óra alvást. Az első órát már úgy is lekéstem. Eggyel több vagy kevesebb, már nem számít. A lánnyal álmodtam. Nem tudtam róla semmit, még a nevét sem. Egész éjjel egy titokzatos aurát szőtt maga köré, amit sikerült meg is tartania. Csak a nevetésére emlékeztem, a mosolyára, az illatára, a bőre bársonyára… Szinte hallottam, ahogy békésen szuszog mellettem. Mielőtt felébredtem még láttam az igéző barna szemeit, amik úgy ragyogtak a szobában, mint két gyönyörű csillag az éjszakai égbolton…
„Hogy lehetne minden ugyanúgy ezután?” – tettem fel magamnak a kérdést, majd felkeltem. A fürdőszobába indultam, ahol várt egy üzenet. Rúzzsal írta a tükörre.
„Csodás éjszaka volt. Köszönöm!”
„Ennyi? Mindössze egy köszönet. Semmi több. Vajon végig ezt akarta? Igen. Másért miért nem mondaná meg a nevét…” – elmélkedtem magamban.
Futólag megmostam az arcomat. Felöltöztem. Valami erősen hívogatott az ágyhoz. Elindultam, hogy szokásaimat áthágva megigazítsam. Ahogy fellibbent a paplan egy cetli is a levegőbe repült. Újabb levél tőle. Tökéletesen megformált betűk sorakoztak rajta. „Még az írása is kifinomult, nemcsak az ízlése.”
„Ha szeretnél velem találkozni, akkor ma háromkor végzek az egyetemen!”
„Hogyan gondolhatja azt, hogy nem akarok találkozni vele?” Nem kellett több, az órámra pillantottam, kettő óra van. Azonnal felkaptam a kulcsaimat, a kabátomat és rohantam is a randevúra. „Hová vigyem? Mozi? Színház? Étterem?”
Szinte futottam az egyetem felé. Ebben a kis városkában ez az egyetlen ilyen jellegű intézmény van. Pihegtem, amikor odaértem. Próbáltam lenyugtatni magam, hogy mégse ilyen zilált srácnak ismerjen meg. Tíz percem volt, amíg ő végez.
Egy lépcső vezet fel az épület kettős dór oszlopsorához, onnan tökéletes a kilátás a közeli park fáira. „Menjünk sétálni!”
Velem szemben egy hatalmas tölgyfaajtó volt nyitva, ami egy üres márványborítású folyosóra engedett bepillantást. Nem akartam bemenni. Tisztában voltam vele, hogy ez az iskola elitnek számított a környéken és tény, hogy sokan összetetették volna a kezüket, hogy bejuthassanak ide. „Különben is, biztos vagyok benne, hogy itt fog kijönni. Ha esetleg bemegyek, még a végén elkerüljük egymást.”
A percek óráknak tűntek. Az egyik oszlopnak támaszkodtam, pont a kijárattal szemben.
Három óra után megindult egy kisebb tömeg, de őt nem láttam. „Felültetett!” – sóhajtottam csalódottan. Az órámra néztem. „Adok neki még öt percet, aztán elmegyek. Még négy perc! Már csak három! Kettő!”
És abban a pillanatban feltűnt. Hosszú haja kócosan omlott a vállára. Sötétkék nadrágkosztümben volt, ami alá egy világoskék blúzt vett fel. Szeme előtt egy szögletes, fekete keretes szemüveget viselt, amely szára vastagon futott a füle mögé. Magas sarkú cipője hangosan koppant a rideg kövön. Felemelt fejjel sétált végig a folyosón. Néha ráköszönt a mellette elhaladóra, és közben folytatta útját felém.
Tekintetünk végre találkozott. Az eddig komoly arc megváltozott, és újra felragyogott a kedvenc mosolyom. Aztán durranás visszhangzott, pontosan három. Egy pillanatig azt hittem az ég dörög. Megállt. „Miért nem jön tovább?” Döbbenten nézett végig magán. „Mi a baj?” – tettem fel magamnak a kérdést és már rohantam is felé.
Minden hang az ezerszeresére erősödött, mintha minden szívdobbanásnak, lélegzetvételnek nagyobb ereje lenne. Az idő egy pillanatra megállt. Lassan összecsuklott a lába, és térdre esett. A szemüvege leesett, olyan hangerővel koppant, mintha millió pici mikrofon erősítené fel földet érését. Észrevettem egy vörös foltot a blézerén. „Uram-atyám, vérzik!” – jöttem rá.
Lassan előredőlt, én még időben elkaptam. A hideg márványpadlón térdeltem, a feje az ölemben pihent, fogtam a kezét. „Lelőtték!”
Láttam, ahogy küzd az életéért, ahogy harcol a halállal. A csarnok vége felé néztem, ahonnan a lövés dördült. Egy velünk egykorú fiú állt zavarodottan, és az előtte fekvő másik két áldozatát nézte.
– Sa… Sa… Sajná… lom – dadogta.
Eldobta a kezében lévő fegyvert. Olyan volt, mint valami eszelős őrült. „Azt hittem, ilyen csak külföldön történhet. Azt hittem, itt nyugodtan bemehetünk a suliba, anélkül, hogy veszélybe kerülnénk…”
− Azt hittem… – zokogtam fel.
A lány keze még utoljára megszorította az enyémet, majd örökre lezárultak a szemei. „Még a nevét sem tudom, már soha nem tudom meg ki volt ő...”
Az iskolában pillanatokkal később kitört a pánik. Jöttek a mentők, a rendőrségi autók… Még mindig a srácot figyeltem, aki felhúzott térddel zokogott a fal tövében.
Azt mondták, az ilyet előre lehet látni… Azt mondták, az ilyen embereket meg lehet fékezni… Akkor hol voltak most? Miért nem látta ezt előre senki? Miért kellett ezeknek az ártatlan, velem egykorú fiataloknak egy őrült keze által meghalnia?
„Csak egy lány volt. Valaki, aki áttáncolt az életemen…”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó