A zongorás lány
A zongorához ülve, felhajtotta a hangszer fedelét, és vizsgálni kezdte a fekete-fehér billentyűk sokaságát. Azóta a nap óta, hogy elvesztette az egyetlent akit szeretett minden egyes nap játszott egy keveset, így emlékezvén az együtt töltött időre. Hosszú, kecses ujjai lassú táncba kezdtek a billentyűkön.
A dallam az egész szobát betöltötte, mint valami édeskés varázslat, úgy repitette a fiút emlékezete egy rejtett zugába, egy egész más helyre.
Lelke egy erdő mélyén kóborolt, majd egy kedves arcú lányt pillantott meg egy apró tisztás közepén. Egy zongorából csalt elő szép csengésű hangokat, melyek egyszerre voltak gyönyörűek és szomorúak. A fiú is ugyanezt a dalt játszotta nemrégiben, még a szobájában. Aztán véget ért a zeneszó.
- Ez a te lelked szimfóniája. - Mondta a lány édes hangján. - Mi még a jövőben fogunk találkozni... Ebben egészen biztos vagyok - kacagott fel, s nevetése szebb volt a fiú számára, mint bármely hang, mit hangszeréből valaha kicsalni tudott. Mégis szomorkás mosoly húzodott szájára:
- Igen... Addig a napig, ég veled! - mondta, majd megcsókolta a lányt.
Ebben a pillanatban a dallam a valóságban is véget ért és a fiú ismét a szobájában volt, egyedül. Lezárva a zongorát a szemben álló polchoz sétált, észre sem véve, ahogy meleg könnycseppek mossák végig arcát. Egy fényképet vett le, kezében szorongatta, majd gyenge hangján így szólt:
- Igen... Még biztosan találkozunk... - Csöpögtek könnyei az erdőben látott lány képére, majd visszatette a polcra... A polcra halott rokonai társaságába.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó