MariaLoren
Isten a tanúm [ 18. a/1 cikk ]
( egy éves a vantalanság - karcolatok )
Nekem az élet valahogyan furcsán alakult, sosem , vagy nagyon ritkán adatott, hogy huzamosabb ideig jó legyen, felszabadultan és nyugalomban élhessek. Kezdettől fogva így volt, hisz hiába születtem én olyannak, amilyennek; Túl komoly voltam már kisgyerekként is. Ünnepek alkalmával nekem nem volt ajándékom, nem volt semmi olyan, mely ezekkel kapcsolatosan szép, marandó lenne ...még egy karácsonyfa ágat is nekem kellett törni valamely kiálló fáról felállva egy kerítés lábazatára. A nagy hepajok általában néhány pajtásommal történtek, akkor tudtam kacarászni, végig nevettük az utaka a városon át, szinte röhögő görcsöt kaptunk a végén. Ez rövid ideig tartott, ne szokása nálam a jókedvnek elhúzódva maradnia, valahogyan nem kedvel engem, pedig én szeretném.
Tudni kell, hogy nem a szüleim nem akarták számomra a jót, egyszerűen így alakult. Velem is legtöbbször úgy sikerül ,hogy meg sem tudom látogatni azokat akiket szeretek, csak gondolatban üzengetünk egymásnak és sejtelmünk sincs arról, hogy ezek a gondolatok célba érnek e. Évek óta nem tudok elmenni nagyon fontos eseményekre, s ezt már gyerekfejjel elkezdtem.
Az intézet, a nevelőotthon arra rendeltetett, hogy védje, óvja, gondozza, nevelje a gyerekeket. Ez manapság is így van, így kellene lennie, s egy gyermekkel sem ér fel Darius kincse de még az egész világé sem. Hogyan is érhetne fel?
Bent az állami gondozásban már kaptam ajándékokat, akkoriban volt új utasszállító repülőgép TU-104-es ( remélem jól emlékszem ) s ennek a modelljét kaptam meg játék gyanánt. Máskor lendkerekes autót, vagy tűzoltó autót, mikor mit, szétosztották közöttünk. A többiek otthonról is kaptak csomagot, legtöbben rendszeresen, én viszont sosem. Időnként gúnyoltak is néha, máskor meg sajnáltak, melyik gyerek hogy viszonyult hozzám. Sok-sok estét töltöttem én a pokróc, vagy paplan alá bújva, fejemre húzva, hogy ne hallják a többiek
- Éppen bőgök.
Keservesen mint az árva madár. Nem sikerült ez, néha észrevették s egyik a másiknak szólt:
- Sír.
S csendben hallgatták míg abba nem hagytam.
A balatoni szél nagyon félelmetes tud lenni, legalábbis akkoriban az volt, olyan viharok, nem is tudom mik jöttek időközönként, hogy fák dőltek a vasúti sínekre, vagy éppen letépték a villanyvezetéket de nagyon pimaszul, s vakmerően bejött még a hálószobánkban is ahol talán 20-an aludhattunk, a többiek egy másikban, egy nagyobbikban de volt egy harmadik is az épület másik oldalán, amit folyosó kötött össze a többivel.
Teltek-múltak a hónapig, én csak pislogva néztem a többieket, amint szinte hetente vagy havonta kapják a csomagokat. Persze mindig megkínáltak, szétosztották egymást között, mindenki megkínált mindenkit, csak nekem nem volt mit osztogatnom, mert hát nem volt miből. Ezért igazán nagy és rendkívüli eseménynek minősült, amikor egyszer egy éppen újabb elkeseredett hangulatomban a nevemen szólítottak:
- Csomagot kaptál.
- Én? - lepődtem meg.
- Igen, igen, gyere hamar bontsd fel, mutasd meg a többieknek, hogy mit kaptál!
Kapkodva, babrálva az igyekezettől bontottam fel, a többiek körbe álltak, mert nem akármilyen eseménynek számított, ha már én is kaptam csomagot.
- Na nézzük, bontsd már.
Lassan, óvatosan, érdekes lélekkel nyitottam fel a doboz tetejét. A tartalmát egy kézzel meg tudtam fogni, egy kézzel átmarkoltam, hisz nem volt más, csupán házilag készített öt darab lángos.
Nagy hahota...de ahogyan hahotáztak én annál inkább sírtam, szótlanul eredtek meg könnyeim, tudtam hogy miért ezt kaptam csak. Apa küldte nekem, mint már annyiszor, most megmutatta szíve melegét. Otthon készítette öreg, remegő gyenge kezeivel, hogy nekem legalább öt általa készített lángost elküldhessen csomagban. Egészen biztos, hogy megkoplalta, s ezt nem tudták, nem értették a többiek, s kacagtak, röhögtek, picit gúnyoltak is.
Végül elcsendesedtünk, tanulni kellett, hisz a szabadfoglalkozásnak vége volt.
Este újra bebújtam a paplan alá és keserű zokogással töltöttem a fél éjszakát.
- Sír...már megint. - mondták pusmorogva a többiek, nehogy meghalljam.
Nem az öt lángos miatt sírtam, hogy én pont azt kaptam, hanem amiatt ami e-mögött állt. Felfogtam, hogy mi lehet a helyzet otthon, hogy Apa abból a kevés kis nyugdíjából, vagy éppen összegyűjtött üvegek betéti díjaiból, esetleg a sarki boltostól hitelezve készítette nekem, s spórolósan, hogy azért el tudja postázni...
- Ezért sírtam. Abban az öt lángosban benne volt Apa egész lelke, egész szeretete, az összes kincse amit adhatott...és tudtam, hogy ő éhezik.
Apával rengeteget leveleztem, hetente váltották egymást a leveleink. Mindig nyugtatott, állandóan buzdított, hogy tanuljak, amit én meg is tettem, mert úgy teli lett ötösökkel a bizonyítványom, hogy alig fértek el benne.
- Ha Apa azokat láthatta volna!...- soha nem látta.
...és egyszer csak új, kalandos film vette kezdetét a tv-ben, sokak és szinte mindannyiunk kedvence:
- A Tenkes kapitánya.
Nem is a filmmel volt a baj. A nevelőnővel. Éjszakánként némely gyereket hátrakötött kézzel akasztott fel a fogasra és ott lógott órák hosszat, vagy egy másik mezítláb a hideg fürdőburkolaton állt reggelig. Megtörtént olyan is, hogy egy nevelő lekötözte az úttörő szíjjal a gyereket, lábujjai közé vattát tett , azt átitatta benzines öngyújtójának benzinével, végül meggyújtotta. Bennünket kényszerített, hogy a szíjjal üssünk rá, s ha nem tettük akkor az volt a következő aki ezt nem tette. Kénytelenek voltunk, így mindannyian megtettük. Később a nagy téli hidegben - volt vagy két méteres hó, hisz a szél összehordta, alig lehetett közlekedni- , három fiú megszökött. Az emeletről ugrottak ki, rá a hóra és mars :
- Ki merre lát.
Végül az ügy nagy port kevert országszerte, minden sajtó ezzel foglalkozott, a nevelőnő megkapta a magáét, pályájáról is eltiltották...de ez az emlék bennem is megmaradt a mai napig.
- Hogyan emlékezhetnek azok, akikkel ez megtörtént, s hányszor, de hányszor juthatott eszükbe?
Az élet azért valamilyen formában csak csordogált tovább. Elkerültünk mindannyian másik nevelőotthonba, én ott sokkal jobban éreztem magamat, egy kicsit felszabadultabb lettem. Apával nem hagytuk abba a levelezgetést de bosszantott, hogy húgom - akivel szintén szoktam levelezgetni-, aki nevelőszülőknél élt és nevelkedett egy levelében írt így :
- Azt írta, hogy Apa már nem él, meghalt. Te tudsz ilyet? Hallottad ezt?
Abban a pillanatban dühös lettem, vagy nem is dühös, hisz hogyan lehettem volna az a húgomra, akiről a mai napig azt sem tudom hol él pontosan; - csupán a gondolat, hogy ilyet feltételezni Apáról...Azonnal írtam neki, Apa visszaválaszolt, hogy jól vagyok és ne állítson ilyet az én butuska szeretett húgom...én meg elküldtem neki és hozzáírtam :
- Na látod! Apa él, ő nem halhat meg!...és többet ilyet ne írj!- majd aggódva megkérdeztem:
- Jól vagy?
Teltek-múltak a hónapok, eljött a nyár, kijött a vakáció, Apával végig folyamatosan leveleztem és ő hűségesen válaszolt nekem mindig. Leleveleztük, hogy vakációra hazamegyek egy hónapra, addig lehetek otthon, addig engedik és tudja vállalni...Vállalta volna ő tovább is csak nem engedték. Útközben végig azon gondolkoztam, mit mesélek el neki, milyen élményeket és hogyan adom elő azt buta levéltörténetet, mennyit és mit mesélek a tanulásról.
Otthon derült csak ki, hogy nem mondhatok neki semmit sem már, hogy nem mesélhetem el az iskolát, hogy;
- Apa! Ha látnád az ellenőrzőmet!! Annyi de annyi ötös van benne...
Nem, nem mondhattam el. Nem Apa válaszolt nekem leveleimre egyszer sem de a lángost ő küldte.
Nem ettem én olyan finomat azóta sem...Abban benne volt egy szív, egy lélek, mely szeretett engem. Ettől volt oly finom.
-----0----
Szunnyadó város, csönd az utcákon, halk éji bogár zümmögés...Néha egy-egy kutyaugatás, az végig járja a várost, míg vissza nem ér feladójához, ahhoz a kutyához amely eredetileg ugatott. Aztán az egész kezdődik újra...Éjjel két óra van.
Kapu nyitódik, nyekergő, nyikorgó fakapu, öreg deszkakerítése alig bír állni. Két aprócska gyerek, két kisfiú jön ki rajta, be sem csukják azt a kaput, csak teljes iramból futásnak erednek. Rejtélyes és titokzatos helyre rohannak, zihálva, keresztek állnak egymás mellett és után azon a helyen ahova rohannak, némelyik kőre állítva, a zöme egyszerű fakereszt. Baglyok huhognak néha, talán még denevér is röpköd valahol. Síri csend van. Valójában sok itt a sír...és ezt ez a csendet két kisgyerek zokogó hangja töri meg, a hang felmegy egészen az egekig, még a hold is könnyezni kezd. Ráfeküdve a sírhalomra, a két gyerek csak zokog és ölelik azt halmot, mint a világot.
- Az egyik én vagyok...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Isten a tanúm ( a/2 )
( elvont, kevert írás )
Néha, ha felmegy a hold az égre, egészen furcsa érzések lepnek el, teli vagyok ezekkel, olyan mintha a hold mesélne nekem, pedig csak elmerengve nézem, bámulom, lesem mint valami csodabogarat és emlékeim özönét idézem elő gyenge, törékeny kis lelkemben.
Törékeny mert sokat szenvedett, sokszor és mindig is szerette volna a szépet, csakhogy a szép nem akar jönni magától. Régebben sem jött egykönnyen, nem olyan fából faragták, nem engedi magát, hiába vágyódsz rá percenként, nem az a fajta, hogy egyszerűen eléd álljon :
- No, itt vagyok.
Néha, ha felmegy a hold az égre, a holdat is furcsa érzések töltik el, engem lát mindenütt, mintha én lennék hozzá a legközelebbi csillag, vagy éppen én lennék maga a hold és önmagamhoz beszélnék gondolatban. Szóba állok az énemmel, beszélek neki, mesélek neki; - Panaszkodok.
Ám nem csupán panasz a világ, mégis úgy tolonganak ezek a kéretlen emlékek...mert mit tettem én, hogy szépnek születtem, azonban nem megyek semmire, mert " törött szárnyú madár "- ként csapkodok az éjben? Éjt nappallá téve, nappalt éjjé, pont ugyanúgy, mint abban a dalban;
- Ha nincs nekem senkim, nincs nekem semmim, nincs nekem hazám és nincs legalább egy ábránd, hogy egyszer majd magamnak vallhatom;
- Enyém is e Föld.
Még mindig nem mondhatom, hisz kitaszítanak, nyomorba hajtanak, az aprócska sugarakat is elveszik, reménytelenné tesz saját hazám.
- Mit ér a lét, amikor mindenütt csak kitagadott, maradék kis senki a neved, nem vesz magába nyíló szív, sem szeretet? Létezésem is véletlenszerű talán? Nem is akarták, hogy itt legyek, nem is akarták, hogy én, én legyek, kéretlen levél a nevem.
Néha, ha felmegy a hold az égre, magamban siratom a fájót, hisz lehettem volna más is, nem egyszerű, jeltelen semmilyen, létezés nélküli, személytelen földönfutó. Ilyenkor a hold sírni kezd, tudja nagyon jól mit sirat, felhők tornyosulnak elé;
- Megered az eső.
Kezeimet nyújtom a holdnak, annak domborzatát simogatom, simogatom hold-arcomat, így esővíz áztatatta szívemet adom neki. Neki adom lelkemet, neki adom a fényt, a mindenemet;
- Önmagamat.
Van, hogy néha elfogy a hold, nem látni, néha van, hogy kerek és fénylő, mindig változik, ugyanúgy, mint én;
- Pont ugyanúgy.
Sohasem egyforma. Van, hogy elhagy a remény, van, hogy a hold szégyenli azt ami történt;
- Legalább ő.
A hold lepergeti a múltat, felidézi számomra a jövőt;
- Én a holdból olvasok, hisz én maga a hold vagyok.
- Szóba állok önmagammal.
Éji madarak tolongnak, villódzva a sok felhő alatt, sötét zugait keresve neszeknek, sajog a szív, sajog a táj, szenved a hold;
- Más ez a világ!
Nem, nem igaz, a világ most is ugyan az, még mindig nem érti meg a szeretet szavát, gúnyt űz a békéből, kikacagja, gúnyolja a szépet. A világ elindult valahová máshová, sorsa ismeretlen vizekre viszi, s akik eveznek azok maguk az emberek, az ember a világ;
- Azt hiszik.
Nekem nem adatott semmi, hogy élhessek úgy, ahogyan jól esne. Nem tudom milyen, ha anya szereti gyermekét de nagyon jól tudom ha anyaként oroszlánszív a szeretet. Attól, hogy bicegek, anya vagyok, bár velem nem törődött az enyém. Megmutattam a világnak, hogy megbízható, aggódóan gondoskodó ez a jeltelen-személytelen, létezésnélküli semmilyen. Hisz a gyermek a legnagyobb kincs, mégis fölösleges voltam valaha. Tűz torkából menekültem, a kályha szájából mentett meg valaki, megmentett egy csecsemőt, s ez vagyok ;
- Én, a maradék kis senki, egyszerű holdfogyatkozás.
Napjaimat számolom, nincs abban sok ami jó, talán az anyáskodás...Igen, az legalább...
Néha, ha felmegy a hold az égre, nekem az jut eszembe;
- Miért? Miért történt mindez, s miért így?
Inkább ne lettem volna ennyire szép, csak menni tudnék magamtól, s egyedül! Még ez a hold is időnként szerelmes lett belém, pedig csak itt lent, a földön vagyok árván, lelkemben magányosan, keserű szívvel. Elképzelni sem tudom;
- Nekem szabad e eldúdolnom a himnuszt, egyáltalán mondhatom e!?;
- Hazádnak rendületlenül...
Porba taszít az éh. Megannyi éhezés hajtja bennem a vágyat, hogy egyszer legyek is valaki, nem ilyen...
Néha, ha felmegy a hold az égre, nem gondolok másra csak a föld sójára. Enni a jót, harapni a harapnivalót, inni az édeset, a tiszta-szív vizet!
- Már a víz sem a régi.
Én sem vagyok az. Nincs mosoly arcomon, sápadttá vált ez a hold, mert az anyja szülésben meghalt neki...és innen nincs tovább. Nem tudom elfeledni, gyűlölni sem, sem szeretni, inkább megbocsájtanék...Pedig miatta lettem " nyomorék."
Ha hazám, ez áldott föld nyomorba dönt, kihez fordulhatok? Nem egyedül, nem csupán én, sokan vagyunk ártatlanok, jeltelen-személytelen, létezés nélküli semmilyen egyszerű, hétköznapiak;
- A kitaszítottak. Akikkel az történhet ami éppen történni készülődik, nem törődik velük senki. Tolószék-autónk száguldozik a semmibe, reménytelen, s esélytelen eleve.
Már nem is tudom gondolataimat, elhagy a hold, lemegy az égről, nincs fénye se...és lassan, nagyon lassan jön fel a Nap, most látom csupán az eget, erősebb fényt ad mint a hold és észrevétlen átváltozok. Elhagyom a holdat és a Nap fényein túl találok valakit,
- Az egyetlent.
Áramlik belém a lélek, jön az univerzum minden rezdülése, frekvenciáit felfogom. Megmagyarázhatatlan, önmagától adódó érzés, automatikus üzenet;
- Az egyetlen barát, az egyetlen vigasz, az egyetlen aki szeret...a Földön túl.
Meglátom ezt a fényt és tudom ki ő, azt is, hogy mi, elmesél nekem mindent. Tűzzel tisztított aranyat vásárolok tőle, a legtisztább arany ez, mely belőle, s belőlem fakad. Meg kell, hogy értsed mi ez, mi a tűzzel tisztított arany;
- Az nem olyan kincs amire Te gondolsz.
- Ebben rejlik az élet, ez a lényege mindennek, csakhogy addig is míg fel nem fogja mindenki;
- Sok lesz még a létezés nélküli, személytelen-jeltelen, maradék kis senki!;
- A rengeteg vantalan.
Van is és nincs is, lézeng, mint a bolygó hollandi, egyebe sincs;
- Csak a teste van.
( 2009. December )
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó