A csillag
A közönség tombolt. A világot jelentő deszkákon állva rám tört az érzés, amit már minden előadó megtapasztalhatott. Mint minden alkalommal, most is éreztem az ereimben lüktető adrenalint, a gerincemen végigfutó borzongást. A reflektorok, melyek eddig elvakítottak, váratlanul lekapcsolódtak sötétségbe vonva a teret. Ez nem volt a tervben!
Néhány napja már sejteni lehetett, hogy valami készülőben van Berlin utcáin. Valami olyan, ami kegyetlen lesz, valami olyan, ami majd milliók életét fogja követelni. De arra senki nem számított, hogy épen ma, 1938. november 9-én késő este kezdődik el az, amitől mindenki tartott.
Fogalmam sem volt, hogy merre induljak el. Az az ötven ember, aki a bárban ült, mind sikított. Nem tehettem mást, én is üvöltöttem. De az én kiáltásom csak egy volt a sok között. Nem tagadom, a szívem a torkomban dobogott, és csak arra vártam, hogy mikor érzem a hideg pisztolyvéget a halántékomon. Ehelyett azonban valami teljesen más történt. Egy meleg, erős kéz ragadta meg a karomat. Összerezzentem, és kapálózni kezdtem.
- Nyugodjon meg, Kisasszony! Én segítek. –hallottam egy hangot a hátam mögül.
Isten tudja, hogy miért, de így tettem. Megnyugodtam. A szívem dobogása visszanyerte eredeti ritmusát, és már nem remegtem. Amikor ez a kiegyensúlyozott hang megszólalt a félelemmel és rettegéssel átitatott hörgések között, nem tehettem mást. Úgyis mindegy volt már nekem. Engem akkor halálra ítéltek, amikor zsidónak születtem.
- Művésznő, kérem, kövessen! Bízzon bennem! Kiviszem innen. Ígérem.
Megfogtam az erős férfikezet, és lementünk a színpadról. Az utcalámpákról csak egy kevés fény szűrődött be a szűk folyosókra. A férfi szorította a kezemet, már alig volt vér benne, és futottunk ki a levegőre. Fogalmam sem volt, hova tartunk. Egyben biztos voltam. Ő nem zsidó. Megnéztem a kabátját, és nem volt rajta sárga csillag…
Csak nagyon lassan, egyik saroktól a másikig haladtunk, háromszor is körbe nézve, nehogy meglássanak minket. A járdán mindenhol üvegcserepek, szilánkok hevertek. Több kirakat betörve, és szétrombolva. Elmentünk egy zsinagóga előtt. Annak az ajtaja is felfeszítve. Még ide is betörtek. Még ez sem maradt szent.
- Erre. –szólt hozzám a férfi, és berántott egy panelházba. Nem kapcsoltunk villanyt, nehogy feltűnést keltsünk. Három emeletet szaladtunk fel, míg megálltunk egy fehérre meszelt ajtó előtt. Rápillantottam a névtáblára: Familie Müller állt rajta. Most már tudom. A Müller család az, aki a segítségemre sietett. A férfi hármat kopogott, majd belülről kattant a zár, és résnyire nyílt az ajtó.
- Ó, hála Istennek! –remegte egy fiatal nő a bejáratnál, és beengedett minket. Még mindig nem tudtam, hogy hol vagyok.
A férfi levette a kabátját. Ekkor jutott eszembe, hogy a menekülés közepette én azt is a bárban hagytam. Érdekes mód mégsem fáztam.
- Elnézést, Friedmann kisasszony, hogy csak úgy rátörtem Kegyedre.
- Sajnálom, de nem értek semmit. Mi történt? – kérdeztem vissza
- Ma este egy központilag megszervezett és irányított országos zsidóellenes hullám tört ki egész Németországban. A zavargások során a hírek szerint több tucat zsidót hurcoltak el és öltek meg. A zsidó üzleteket kirabolták, a zsinagógákat betörték.
- Istenem… - könnyek gyűltek a szemembe. Mi alatt én a színpadon álltam, és élveztem a sikert, ki tudja hány és hány testvéremet öltek meg. – És a rendőrség? – kérdeztem kétségbeesetten.
- A rendőrség nem avatkozott bele. Sajnálom.
- És mégis miért? Mit vétettünk a dicső Németország ellen?
- Nem tudom, Hölgyem.
- Elsa. Szólítson, kérem, Elsának.
A feleség, egy csésze forró teával jött ki a konyhából. Odanyújtotta felém, én pedig boldogan vettem el tőle.
- Köszönöm.
- Egészségére.
- Miért segítettek nekem? Önök nem zsidók.
- Nem, mi nem vagyunk. Azonban feladatomnak érzem minél több ember életének megmentését.
- Hogyan hálálhatnám meg mindezt? –kérdeztem könnyektől csillogó szemekkel.
- Ha vége a háborúnak, énekeljen a mi tiszteletünkre egy dalt. – mosolygott a nő.
Az egyik szobából gyermeksírás hallatszott, és az asszony azonnal fel is ugrott, hogy megnézze, mi baj lehet?!
- Elsa. Meg kell értenie, hogy nem maradhat nálunk sokáig. Azonban van egy lakásunk távol a zsidónegyedtől. Annak a kulcsait én felajánlom Kegyednek, oda beköltözhet. Víz és élelem van elég, három hónapra elegendő. De mi februárban meglátogatjuk Önt, és ha valami kell, azt mi pótoljuk szívesen.
- Ezt nem fogadhatom el. – szorult el a torkom.
- Kérem, lekötelezne, ha egy ilyen nagyszerű nőt segíthetnék, mint Ön, Elsa.
- Köszönöm. – a könnyeimnek már nem tudtam megálljt parancsolni, és útjára engedtem őket.
- Arra viszont figyelnie kell, hogy csendben legyen. Nem tudhatja meg senki, hogy ott van, mert akkor vége mindennek. Önnek Elsa, és nekünk is.
- Megértettem.
A feleség karján egy kisfiúval jött ki a szobából.
- Ki az a néni, Anya? És miért van itt? –kérdezte ásítozva
-Ő egy régi barátunk, drágám. Áthívtuk őt teára.
Milyen igaz. Ez a két ember valóban úgy viselkedett velem, mintha régi barátok lennénk, és épen csak egy kis teát fogyasztanánk beszélgetés közben. A szívemben mérhetetlen hálát éreztem. Olyat, amit valószínű soha sem fogok tudni viszonozni.
- Most pedig menjünk aludni. – állt fel a férfi. – Holnap nagyon korán el kell jutnunk a lakásba, nehogy meglásson valaki. Sajnos csak ezzel a kanapéval szolgálhatunk éjszakára. Nincs több szobánk.
- Ez jó lesz. – néztem a sarokba állított kanapéra. – A koncentrációs tábor hideg földjéhez képest maga a mennyország. –jegyeztem meg.
- Jó éjszakát. – ment volna be segítőm a saját szobájába.
- Egy pillanatra még. – állítottam meg a házaspárt. – Egy ollóra lenne szükségem.
- Azonnal adom. –adta át kisfiát férje kezébe a nő, és kutatni kezdett egy kis szekrényben. Amíg keresett, én kibontottam a hajamat, és kezemmel végigsimítottam. Beletúrtam, és megszagoltam. Mélyen magamba szívtam az illatát. A hölgy rögtön tudta, mi a tervem.
- A fürdőszobát ott találja. –mutatott szembe.
- Köszönöm.
Beléptem a kis helységbe, és a tükörbe néztem. Először is lemostam a sminkemet, majd megtöröltem az arcomat. Néhányat nyisszantottam a levegőbe, megnézve, jó-e az olló. Azután kezembe vettem egy jókora tincset, és tőben elvágtam. Hosszú, vörös hajamból egészen rövid idő alatt néhány centis lett. Arcom egészen mássá vált így. Összeszedtem a levágott hajat, és egy újság papírjai közé csomagoltam, amit a polcon találtam. Lekapcsoltam a lámpát, és visszamentem a szobába. Már oda volt készítve egy párna és egy takaró. Lefeküdtem, de nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, hogy álom egész éjjel nem jött a szememre.
Herr Müllerrel a ház felé siettünk, gyalog, úgy hajnali négy óra felé. Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy szánalmasan nézek ki. Kaptam egy nadrágot, egy pár cipőt és egy pulóvert a segítő nőtől. Hajam rövid, ám én még mindig úgy éreztem, hogy könnyen felismerhető vagyok, ezért megállítottam egy pillanatra kísérőmet. A tegnapi éjszaka maradványai, az üvegek, még sehol sem voltak feltakarítva. Lehajoltam, és a kezembe vettem egyet.
- Mire készül, Elsa?
Nem válaszoltam, helyette arcomhoz emeltem a pengeéles cserepet, és a fülemtől a számig végig húztam az arcomon. Nagyon fájt. Éreztem, ahogy a vér kibuggyan a sebből, és végig folyik a bőrömön, majd láttam, miként cseppen le a járdára. De inkább ez, mint a gázkamra. Jókora sebet ejtettem az arcomon. Nem valószínű, hogy ezek után még felismernek.
- Eddig tudom csak kísérni, Friedmann kisasszony. Remélem, megbocsájtja, ha nem megyek tovább. Itt rögtön a sarkon forduljon be. Azután pedig a kávézónál balra menjen. Lát egy nagy emeletes házat majd. Menjen fel a lépcsőn, egészen a padlástérig! Ne csapjon zajt. –mondta, és a kezembe nyomta a kulcsokat.
- Köszönöm még egyszer. – fogtam meg a férfi kezét.
- Februárban találkozunk. Addig is, kellemes karácsonyt, és boldog új évet! – mosolygott, majd elment. Figyeltem őt, de néhány méter után eltűnt a ködben.
Nagy levegőt vettem, és befordultam a sarkon. Lassan, és nyugodtan mentem végig az úton. Próbáltam nem feltűnést kelteni, bár jobban féltem, mint eddig valaha.
- A nevét! – hallottam egy rendőr erős felszólítását jóval előttem.
A fiatal fiú megállt, és félve válaszolt.
- Karl Frank.
A rendőr ránézett a papírjaira.
- A Frank zsidó vezetéknév. – mondta, és lelőtte.
A fiatal, sovány test élettelenül feküdt az úton. Tudtam, ha most elfutok, mindennek vége, rájön, hogy menekülök. Ezért rezzenéstelen arccal haladtam tovább, előre.
- A nevét! – szólt utánam is. Visszaemlékeztem az előző esetre. Hazudnom kellett. – A nevét! Talán elfelejtette?
- Nem, uram. Anna Fritz vagyok. –mondtam határozottan. Valamiféle kérdőjelet véltem felfedezni a tekintetében, és már számoltam a másodperceket, hogy mikor veszi elő a fegyverét, és mondja: Hazudik. Maga zsidó. Aztán, bumm! De nem így lett. Egy lány szólalt meg mögöttem.
- Anna Fritz! Tényleg te vagy az, Anna? – kérdezte
- Igen, én vagyok. – fordultam hátra, és megöleltem a lányt. – Megmentette az életemet. Köszönöm. –súgtam a fülébe alig hallhatóan, ő pedig válaszként erősebben ölelt. Ezzel, hogy Anna Fritz-ként szólított meg, valóban segített. Hála neki, a rendőrben fel sem merült innentől a kérdés: Tényleg Anna Fritz vagyok-e?
- Menjenek! –mondta az egyenruhás, és szabad utat engedett nekünk. Amikor már halló és látó távolságon kívülre estünk, így szólt a német lány: - Te Elsa Friedmann vagy, ugye? Az énekesnő.
- Igen. – válaszoltam.
- Felismertelek. – mosolygott. – Minden fellépéseden ott vagyok. Csodálatos hangod van.
- Köszönöm. – válaszoltam – És köszönöm, hogy megmentettél. De… szerinted felismert ő is? –biccentettem a férfi irányába.
- Viccelsz? Az ilyenek nem járnak művelődni. –nevetett. – Menj! És vigyázz magadra! –mondta, és elfutott.
- Még egyszer köszönöm. –suttogtam, és felszaladtam a házba.
Kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre a ház tényleg egészen felszerelt volt. Ha csak be nem csap egy jókora bomba ide, akkor nagy esélyem van rá, hogy átvészelem a háborút. Rengeteg konzerv volt készenlétben, a konyhában.
Már idejét sem tudom, mióta lehetek itt. Csak azt, hogy meg sem szólaltam azóta. Félek, beszélni is elfelejtettem, és ha egy hangot is kiadnék, nagy fájdalmaim lennének. Kezdek megőrülni. Senki nincs itt, én pedig nem kereshetek társaságot. Egy napom abból áll, hogy eszek egy keveset, aztán járkálok fel s alá. Órákat ülök az ablakban, de soha nem húzom el a függönyt. A legapróbb neszre is odafigyelek. Félek. Már a hó is leesett, gondolom nem sokára karácsony. Vagy az is lehet, hogy már rég elmúlt, és 1939-et írunk. Fogalmam sincs. Egy biztos, februárban jön Herr Müller.
Évekig bujdostam azon a helyen. Minden reggel a tankok zúgására keltem. Reggeli közben bombák fülsüketítő zaját hallgattam. Ebédidőben puskák dörrentek el az ablak alatt. Vacsora tájt halálhörgések, fájdalmas nyögések, sírás, és jajveszékelés törte át a csendet. Este egy órára lecsendesedtek, majd újra kezdődött minden elölről. Néha kicsomagoltam a Mülleréknél levágott hajamat. Magammal hoztam, ki tudja, nem lett volna-e bajuk belőle, ha a szemétben köt ki. Úgy lehet, még azt is átkutatják az SS katonák. Februárban megérkeztek Müllerék. Azután már csak májusban jöttek, és hoztak váltásruhát, mert azóta abban voltam, amit ők adtak. Augusztusban könyveket kaptam, hogy legalább ne unatkozzam annyira. Novemberben étel, majd februárban megint jöttek, és így ment ez hat teljes évig. Azóta újra megnőtt a hajam, és a sebem is begyógyult, jókora heget hagyva maga után. Ez mindig emlékeztetni fog a második világháborúra, és a Müller családra.
Egyik nap, azzal a hírrel jött Herr Müller, hogy vége. Ez egészen pontosan 1945-ben volt. Alig hittem a szavának. Hihetetlen, hogy zsidóként, egy német negyedben megúsztam a munkatábort, a krematóriumot és a halált. Élek. Ettől nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Hamar rendbe szedtem magamat, és újra gyakorolni kezdtem az éneklést. Hat évig egy hang sem hagyta el a számat.
A közönség tombolt. Újra a színpadon álltam, és megint rám tört az érzés, amiről még csak álmodni sem mertem. Ereimben lüktetett az adrenalin, gerincemen pedig végigfutott a borzongás. A reflektorok újra csak engem világítottak meg.
- A következő dal, a Müller családnak szól. Akik nélkül most nem állhatnék itt. – végig simítottam az arcomon húzódó sebhelyet. Nagyot dobbant a szívem. – Nem tudok mást mondani, minthogy KÖSZÖNÖM.
Megszólalt a zongora, én pedig elkezdtem az éneket. A refrénnél már mindenki velem együtt énekelt:
Annak szól e dal, ki akkor élt.
Arról, aki szenvedett a nevéért.
Üldöztek, és megvetettek,
Nem volt már semmi reményetek.
De tudjátok meg, hogy van még új,
Mi a Nap alatt felgyúl.
Tudjátok meg, hogy van barát,
Aki ha kell od’adja saját házát.
Így nem vagy már üldözött, sem megvetett,
Hanem a zsidó, ki kapott kegyelmet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó