Szivárvány, a kobold
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis kobold. Társai elnevezték Szivárványnak, mert mindig tiri tarkán öltözött. Nadrágja zöld, inge piros, kabátkája kék. Na de a kalapja. A kalapja pedig narancsszínű, akár az ébredő napsugár. Az öreg koboldok rosszallóan ingatták a fejüket, ahányszor meglátták. A koboldoknak rejtőzve kell élniük, hisz apró nép ők! Minden kobold csupa zöld, hogy az erdőkben és mezőkön rejtve maradhassanak. Szivárvány csak nevetett a népe morgolódásán. Ám sokáig ő sem hagyhatta figyelmen kívül az állandó bírálatokat, ezért egy napon útnak indult, hogy új otthont keressen. Korához képest korán elhagyta a családi fészket, mert még éppen hogy betöltötte a hetvenkettőt. Az aprónépek között pedig száz évnél kezdődik a felnőtt kor. Két napig kóborolt csupán, mire megfelelő helyet talált magának. Útközben rengeteg barátra lelt, akiket nem zavart az öltözete. Egy napon elért Miksa gazda házához. Úgy megtetszett neki az öreg parasztház, hogy rögtön beköltözött annak a padlására.
Nagyot nyújtózott, mikor felébredt. A hajnali napfény első sugarai bevilágítottak a tetőablakon és kedvesen megcirógatták Szivárvány mosolygós arcocskáját. Fürgén felpattant a lomok közül, amelyek fekhelyéül szolgáltak. A földműves család régi ruhái hevertek egy szakadt fülű kosárban. Lom volt ez Miksa gazdáéknak, baldachinos ágy a koboldnak. Szivárvány mindig szépeket álmodott a sok ruha között. Rögtön felmászott az ablakba, hogy köszöntse az új napot. A Mágia Fonala, mely átszőtte az egész világot, tündéri csillogással varázsolták el a tájat. Az emberek nem láthatták ezt, csak az aprónépek, akik ebből merítik az erejüket. A hajnali harmat még tündöklően csillogott az udvar mögött elterülő mezőn. Azon túl egy hatalmas nádasokkal övezett tó vízén ezerszínt vetettek az ébredő napsugarak. Nyugati irányban a napraforgók még álmosan tekintettek fel.
- Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! - Kiáltott oda nekik a kis kobold. Szivárvány keveset beszélt, de amit mondott, azt mindig háromszor ismételte meg.
Meg sem várta a napraforgók üdvözlését, már le is ugrott az ablakpárkányról, hogy siessen reggelizni. Vigyáznia kellett azonban, mert az öreg ház több repedésből állt, mint gerendából. Mikor Szivárvány beköltözött, sorba járta a réseket, hogy kalandvágytól túlfűtötten felfedezhessen mindent. Apró testével mindenhova bemászott. Addig nem nyugodott, még be nem préselte magát egy-egy repedésen. Igen ám, de hamar kiderült, hogy a legtöbb rés csak zsákutca, vagy éppen lakója van, mint például a félős egércsalád. Ezért inkább a falépcsőn osont le. Lent már várta a hálószoba küszöbén egy pohár tej és kistányéron egy szelet sütemény.
- Fincsi! Fincsi! Fincsi! - örvendezett. Nagyszerű lakoma ez!
Ám a gazda mérges kutyája mindig a házban, az ágy lábánál aludt. Jó házőrző, de nem szívlelte a kis koboldot. Minden reggel megmorogta, megugatta.
- Rossz kutya! Rossz kutya! Rossz kutya! - Szivárvány jót ivott és evett. Bosszantotta Mérges viselkedése (mert így nevezte el magában a gazda kutyáját), ezért a maradék tejet ráfröcskölte csaholó pofájára. Lett rögtön olyan lárma, hogy a gazda azon nyomban kipattant az ágyából.
- Hát mi történik itt! Asszony! Ezt a kutyát kizárjuk a házból, mert teljesen meg van zavarodva! Nem fogok én minden reggel erre ébredni!
Szivárvány már a ruhásszekrény tetején ült és jól mulatott a gazda zsörtölődésén. A férfi nem láthatta a kis koboldot, mert a világot átszövő mágikus fonalak láthatatlanná tették az emberek szeme előtt.
A gazda morogva öltözött fel, majd kiment az udvarra, hogy felpakolja a szekérre a napi munkához szükséges szerszámokat. Szivárvány, már futott is utána. Felpattant a szekérre és türelmetlenül ugrándozott.
- Menjünk már! Menjünk már! Menjünk már! –türelmetlenkedett.
Mérges dühösen csaholt a kis koboldot, mire Szivárvány leugrott a földre és a gazda lábai között ugrándozott. A jó házőrző utána iramodott, de elkapni nem tudta a kis kópé koboldot. Miksa gazda hangos puffanással terült el a földön. Dühösen, hangoson káromkodva állt lábra, miközben a ruháját porolta le.
- Na ebből elegem van! – morogta és egy kötelet akasztott le a szekér bakjáról. Egy gyors mozdulattal elkapta a csaholó kutyát, és a pórázt a szekér végéhez kötözte. Közben az ember asszony egy szövettel letakart kosárkával jött ki a házból. A kendő alól ínycsiklandozó illatok szöktek elő. A gazda és a felesége elhelyezkedtek a bakon, majd útnak indították a szekeret. Az út kifordult a ház oldalánál, végig a rét és a napraforgó föld között. Aztán a tóparton folytatódott, hogy megkerülje azt és beszaladjon a fák hűsébe, a Nagy Rengetegbe. Hosszú út volt ez a földekig, ahova a szekér gurult. Ám még hosszabb Szivárványnak, akit a türelmetlenség szinte felrobbantott. Tegnap még a tavon utazott. Barátja, béka úrfi szívesen átúszott vele, amikor csak kérte. Egy napon viszont a kis kobold elfeledkezett a víztől, való félelmétől és önfeledten élvezte az utazást. Fütyörészett, kurjongatott és sarkantyús lábait a béka úrfi oldalába vágta. Szép barátságuk ekkor ért véget. Azóta senki nem akar átúszni a csintalan kobolddal a tavon.
A szekér lassan haladt. Szivárvány már végigugrálta a kocsi minden rúdját. Felbőszítette a kutyát, átkutatta az elemózsiás kosarat, és lelökte a gazda kalapját. Ez utóbbi tettét rögtön meg is bánta, mert addig vesztegeltek, még Miksa gazda a kalapját kergette. Aztán a bátor kis kobold rémülten bújt el a kosár árnyékában. Az erdő ösvényén emberek dolgoztak. Hatalmas épületet készítettek emelni. Fehér köpenyes alakok adtak nekik utasításokat. Nyakukban keresztet viseltek, fejük tetejét kopaszra borotválták. Szivárvány szinte megdermedt a félelemtől. Látta, hogy ezeknek, az embereknek az aurája elégeti a Mágia Fonalát. Hallotta ám ő is Bátor, a Nyírfa kobold történetét, aki nem ijedt meg a keresztet viselő emberektől. Szegény csak egyszer ment a közelükbe és rögtön megőszült, dereka meghajlott és hetekig lázban égett. Még a tündék gyógyfüvei sem tudták meggyógyítani. Szivárványnak rögtön eszébe jutott az erdő mélyén levő öreg torony. Nagyon régi, még a tündérek sem tudják, hogy kik építették. Falait borostyán takarja, ajtaja nincs. Igaz, hogy boszorkányok lakják, de ott a legerősebb a Mágia fonala. Remélte, hogy oda soha nem fog eljutni az ember.
A hátralévő úton szinte meg sem mozdult. Csak amikor egy tisztáshoz értek, akkor bújt elő. Leugrott a szekérről és beszaladt a mezei katángok közé. A nagy tölgyfa gyökereinél megállt és széles mosoly terült el apró arcán. Hallotta a síp gyönyörű dallamát. Csendben kerülte meg a nagy fát. Egy kis gombaliget bújt meg az árnyékában. Az egyik gombán pedig egy gyönyörű kék tündelány ült. Egy aprócska sípon csodálatos dalt játszott. Mikor észrevette a koboldot, arcát vidám mosoly ragyogta be. Nyomban leugrott a gombáról és odaszaladt hozzá.
- Szia! Hol voltál eddig?
- Szia! Szia! Szia! Siettem! Siettem! Siettem! – válaszolta, majd pirulva tette hozzá.
- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
- Én is szeretlek! – pirult Fangrid, a tündelány.
Ezután összehajoltak és megcsókolták egymást, majd nevetve fogták meg egymás kezét és szökellve ugráltak be az erdő mélye felé, hogy együtt tölthessék a napot…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó